Új Szó, 2011. április (64. évfolyam, 76-99. szám)

2011-04-06 / 80. szám, szerda

8 Kultúra ÚJ SZÓ 2011. ÁPRILIS 6. www.ujszo.com A kassai Thália Színházban megjelenik a közösségi kapcsolatok sekélyessége, az egymásnak való megfelelés kényszere Bizonytalan estély Egy „baráti társaság" a felső tízezerből (Bodnár Gábor felvétele) Neil Simon Pletykák című darabját egyszerű bulvárdarabnak nevezik, s valóban, mintha analó­giát találnánk korunk igénytelen televíziós műsoraival, a szappan- operák szereplőivel, a villalakók viselkedési formáival. FECSÓYVETT A „nagy testvér” mintha itt is a bolondját járatná az egy térbe összegyűjtött csapattal, bizony­talanságban tartva őket, talál­gatásokra sarkallja gondolatai­kat. Figyeli, hogy egy légből kapott információval mennyire tudja lekötni, irányítani figyel­müket, cselekedeteiket, hogyan uralkodik el gondolataikon mindaz, amiről csak hallottak, milyen kiegészítő információk­kal és adalékokkal tudják alá­támasztani a hallott informáci­ót és saját igazságaikat, amely a világról alkotott képüket hiva­tottmegerősíteni. Aktuális és éles társadalom­kritikát fedezhetünk föl ebben a darabban is, Simon is úgy nevettet meg bennünket, aho­gyan egykor Mioliere kortárs nézőit, saját magunkkal szembesít a titkolózásban, az ebből adódó hazugságokban, a belebonyolódásban, a képte­len történetek fogadásában, az igazság lényegtelenségé­ben, s nem utolsósorban az emberi kapcsolatok sekélyes­ségében. A darab a gazdag New York-i polgármester ele­gáns lakásában játszódik. A város vezetője és felesége há­zassági évfordulójukra hívják meg „barátaikat”, akik társa­dalmilag elismert pozícióban, gazdagságban élik minden­napjaikat. A házigazdák azon­ban rejtélyes módon távol ma­radnak. Az első érkező idege­sen jár-kel az emeleti szobá­ban, ahol lövés dördül. A pol­gármestert meglőtték, vagy magát lőtte meg, de gond egy szál se, mert a golyó csak a fül­cimpáját érte. Az eseményeket a kétségbeesett házaspár megpróbálja eltitkolni a to­vábbiakban érkező vendégek elől, és képtelen történeteket találnak ki, miért nem fogad­ják a házigazdák a meghívot­takat. Az eseményekről min­denki csak hall valamit, s ez a továbbiakban is képtelen ta­lálgatásokat indikál. A darab a felső tízezer kritiká­ja lehetne, a képtelen hazugsá­gok drámája. Ennek az ellenke­zője igaz azonban, a képtelen hazugságok helyenként bohó­zatba csapó komédiája. Talán Neil Simon sem szánta másnak a történetet, s ilyen értelemben a darab jól fekszik a Thália Színház társulatának. A bohó­zaton felül azonban, amely uralja a stílust, talán nem elég­gé sarkítottan, nem eléggé ész­revehető módon, de árnyalt megfogalmazása a meggazda­godott harmincas-negyvenes korosztály tagjai közötti vi­szonynak, életstílusuknak. Megjelenik a közösségi kapcso­latok sekélyessége, az egymás­nak való megfelelés kényszere, a társas kapcsolatokon belüli fi­gyelem hiánya, a szakmai és po­litikai ambíciók, a bűntelenség és tisztaság, a felszín és látszat megőrzése. A színpadon egy olyan társa­ságot látunk, akiket vagyoni, társadalmi helyzetük köt össze. A baráti kapcsolataik a minden­napi hajtásban, az elismerés utáni hajszában felőrlődtek, csak vágyakozva emlékeznek rá, de groteszk fáradozásba ful­lad, amikor megpróbálják hely­reállítani a régi jól működő vi­szonyokat. A kassai Tháliában bemuta­tott darabban néhány jellem­formálás ebben a „bulvár­darabban” is felcsillan. Az alakí­tásokat tekintve talán a nők felé billen a mérleg. Kicsa Katalin já­téka az egyetlen igazán egyéni stílusú megjelenés, nem tucat­játék, mégis úgy érzem, hogy több lehetőséget is kiaknázha­tott volna, ám talán így nem bil­lentette félre a többi szereplő mérlegét. Varga Lívia az öntu­datos és nagystílű, irányító, de önmaga keveset cselekvő, ha­zugságaiba bonyolódó nő sze­repét viszi végig fegyelmezet­ten. Nagy Kornélia a figyelmet minden eszközzel, (ruházattal, testi bajokkal, közönséges mozdulatokkal) önmagára irá­nyító meggazdagodott vidéki háziasszony típusa. A női szere­pek között az övé sikeredett a legharsányabbra. Tóth Zsófia a megcsalt és elhanyagolt, pótér­zelmeket és cselekvéseket ke­reső, kétségbeesett bosszúálló, csábításba menekülő, szánal­mat ébresztő jellem, amelyet helyenként találóan, néha kissé fénytelenül jelenített meg. Fér­jét Reiter Zoltán alakítja, tőle szokatlan, az általában ráruhá­zott, sémákat átlépő alakítást nyújt, a lehetőségeken belül nárcisztikus kivagyisága kel­lemes meglepetés. Petrik Szi­lárd próbálja összetartani az eseményeket. Ennél sokkal jobb, de gyengébb alakítást is láthattunk már tőle. Dudás Pé­ter igazi komikus típus, meg­szokott eltúlzott gesztusokkal dolgozik. Nagy Kornélia mel­lett ő a másik, aki igazán bohó­zat szemszögéből fogja fel a szerepét, bár Illés Oszkár pszi­chiáterére is hasonlóan tekint­hetünk, ebben a darabban mintha e tekintetben visszafo­gottabban alakítana. Bocsár- szky Attila nem fektetett túl sok energiát karakterébe, Básti An- deának pedig nem is nyílt túl sok lehetősége a brillírozásra. Rendezői szempontból na­gyon jó megoldás a darab jele­netbe csúszó szöveg nélküli kezdete, és a hasonló módon a szünetbe való belevezetés, amikor a szereplők még játsza­nak, elfogyasztják a nehezen elkészült vacsorát, de valójában a képzeletbeli függöny már le­gördült, s a közönség is lassan kiszivárog a színház bárpultja felé. A második felvonás hason­lóan kezdődik, mintha a szü­netben az események nem értek volna véget, de mégis mintha újra kezdődnének. A két felvo­násból így lesz egy rövid szü­nettel megszakított hosszú fel­vonás Halasi Imre rendező el­gondolása alapján, a darab koncepciójában talán ez a legér- tékelhetőbb pozitívum. A díszletet dicséret illeti, vég­re egy olyan elképzelés, amely teljesen betölti a teret, mégis minden részében funkcionális, még a házon kívül zajló jelene­teket is szinte láthatóvá teszi. A jelmezek pedig tükrözik, hogy a társadalmi helyzet és az ízlés nincs mindig egyensúlyban egymással. Mindkettő Laczó Henrietta munkáját dicséri. Ivan Reitman új vígjátéka meg sem közelíti örökzöldjét, az Ovizsarut szex... mély alváshoz Ashton Kutcher többször is „kifekszik" a sztori során, de többet nem igazán nyújt (Fotó: Bontonfilm) Csapnivaló TALLÓSl BÉLA Hogy az Oscar-díjas „fekete hattyú”, Natalie Portman miért nem adta vissza Emma szerepét a Csak szexre kellesz című ro­mantikus vígjátékból, az való­színű olyasmivel magyarázha­tó, hogy amikor elfogadta, még nem volt az övé a díj. Vagy talán azért fogadta el e vígjátéki figu­rát, mert széles körű (avagy könnyű) népszerűséget nem a Fekete hattyú biztosít számára, hiszen annak depresszív törté­nete kevesebb nézőt vonz a mo­ziba. Nem úgy a Csak szexre kel­lesz, amely már a címével is csábítóbb. Bár ez esetben meg­tévesztő a cím, ugyanis ez az Ivan Reitman rendezte mozi olyan produkció, amelyre csak akkor érdemes beülni (de akkor mindenképpen), ha az ember nem filmet akar nézni. Hanem, mondjuk, romantikázni szeret­ne a sötétben, vagy ha valaki film-alvókoros, azaz üzemelő tévé előtt, esetleg moziban per­gő képek hatására tud jót alud­ni. Ez a film csendes, képi világa - bár fel-felbukkannak igézőén szép tájak - nem magával raga­dó, a sztori pedig nem is átla­gos, annál aluli. Pedig ígérete­sen indul. A mellbevágó ajánlat a kezdő kockákon a satnya fi­úcska részéről - „telibe találat”. Nemkülönben az a családi esemény, amelyről kiderül: il­letlenség rajta sárga melegítő­ben megjelenni... de erről kár lenne többet elárulni, hiszen az egyik legszórakoztatóbb jelene­te a filmnek. Innen csak zuhan a sztori a kiszámítható végig. Az Ashton Kutcher-rajongók megkapják ugyan a magukét, a vásznon befutott modell Adam szerepében ruhátlanul kiterítve ébred, s míg magához nem tér a kábulatból, egyetlen kisméretű törülközőt bögyörget nagymé­retű szépségén. Legalábbis ilyenforma értelemben - vagyis hogy: nagyméretű szépség - nyilatkozgat takargatnivalójá- ról nőpartnereinek. Elég sikam­lósán elemezgetik az anatómiai tehetségét, ami érthető egy olyan sztoriban, amelyben Emmának Adam csak a szexre kell. Hangsúlyozom: megté­vesztő a szexre utalás a címben: a hosszú sztori még csak egy jó kufircolást sem tálal. Ashton Kutcher ugyanazt az önmagát hozza, amit azóta nyújt, mióta megismertük. Ru­tinosan tálalja a semmit. Nagy hévvel színleli a macsót, áld bármikor odateszi nagyméretű szépségét, és ahol csak lehet, megmutatja langalétasága sze- xepiljét. Ám a színész csak nem akar kibukni belőle! FULVIDEK Emergency Songs Ezúttal egy olyan albumot ajánlunk figyelmükbe, ame­lyet nem lehet megvásárolni a boltokban, viszont ingyen letölthető a következő cím­ről: http://monkturner.band camp.com/album/emergenc y-songs Egy Los Angeles-i zenész, Monk Turner a szabad és de­mokratikus zenehallgatás je­gyében mára 20 CD-nyi anyagot, azaz közel 100 saját dalt tett elérhetővé az inter­neten. A legutóbbi vállalko­zása egy konceptalbum, egyetlen témára felfűzött da­lokkal, amelyeket földrengé­sek idejére ajánl a hallgatók­nak. Ez a kissé bizarr megha­tározás magyarázatra szorul: geológusok szerint az előt­tünk álló harminc évben egy nagyon komoly fölrengés sújtja majd Los Angelest, amely városban olyan meg­szokottak a kisebb földmoz­gások, hogy az ott lakók már észre sem veszik a poharak csörgését a polcokon. (Tavaly magam is átéltem ott egy ap­ró földrengést, megtapasz­talva a helyiek flegma hozzá­állását. A szállodaportás pél­dául csak mosolyogva vállat vont, amikor hajnali hatkor riadtan leszaladtam, úgy­hogy tudom, miről beszélek). Tehát itt ez a szabad zenész, Monk Turner és alkotótársa, a Fascinoma művésznéven sze­replő Alánná Lin énekesnő, aldk Emergency Songs cím­mel felpakoltak a netre egy lemezt, méghozzá március legelején, alig pár nappal a Japánt sújtó természeti ka­tasztrófa előtt. A márciust és az áprilist az ingyenes lemez promotálására szánták volna, ám az élet keményen bele­szólt az alkotók terveibe, akik mostanában nem győzik ma­gyarázni különböző interne­tes fórumokon, hogy nem ér­zéketlen opportunisták ők, csak egyszerűen rosszul idő­zítették a megjelenést. Az anyagot érdemes letölteni, mert nem olyan, mint ami­lyenre a cím alapján számíta­nánk, azaz nem keményen dübörgő-hörgő heavy métáit, se nem apokaliptikus in- dusztriál-zenét kap a lakosság földrengés idejére, hanem folkos, country-s, énekes-dal- szerzős, visszafogott jazzes vagy éppen gospeles lágy dal­lamokat, méghozzá három cikulusra osztva. Előtte, köz­ben és utána. Csak a középső szakaszban, a rengések idejé­re durvulnak be kissé a gitá­rok és bugyog fel az elektro­nika. Egyébként kifejezetten megnyugtató tónusban szól­nak a dalok, a szövegek pedig csak nagyon finoman, közve­tetten utalnak földrengésre. Vagyis aki nem tudja, milyen apropóból születtek, annak egyik fülén be, másikon ki, azaz senki sem kap szívinfark­tust közben. Az alkotók célja valószínűleg az volt, hogy a Los Angeles-iek higgadtan várják és fogadják mindazt, amit a sors rájuk mért. Mert bizony ára van annak, ha az ember az angyalok városában él, a világ egyik legcsodálato­sabb tengerpartjával szegé­lyezve. (Láttam naplementét a Santa Monica Beach-en, tudom, miről beszélek...) Monk Turner ízléses, szimpa­tikus anyagot állított össze, és tényleg nem tehet róla, hogy az amerikai sajtó mostanában nem zeneileg elemzi az albu­mot. A mester összes műve a www.monkturner.com cím­ről tölthető le. (juk) Értékelés: IHIIO

Next

/
Oldalképek
Tartalom