Új Szó, 2011. március (64. évfolyam, 49-75. szám)
2011-03-29 / 73. szám, kedd
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2011, AAÁRC1US 29. Keddi faggató 19 Miroslav Kusý: A nemzeti kisebbségekkel állandó párbeszédet kell folytatni, ügyelni a gondjaikra, amelyeket sohasem szabad a szőnyeg alá söpörni Aki visszautasította Husák elnöki kegyelmét A professzor decemberben lesz 80 éves. Egyetemi oktató, amikor 1968-as rebbellisként elbocsátják. Munkás, majd dokumentarista. A Charta ’77 aláírója, a Polgári Szabadságjogok Mozgalmának 1989 nyarán bebörtönzött aktivistája. A rendszerváltás után a szövetségi kormány minisztere, később parlamenti képviselő. MIKLÓSI PÉTER A Komenský Egyetem első szabadon választott rektora, két esztendeig Václav Havel államfő szlovákiai kancellárja. A Szlovákiai Helsinki Bizottság alapítója; 1996-ban Göncz Árpád magyar államfő is kitünteti. Önmagát, szerényen, „csak” politológusnak tartja. Ô Miroslav Kusý. Professzor úr, az Ön 1998-ban megjelent esszékötetének címe: Mi is légyen a magyaljainkkal? (Čo s našimi Maďarmi?). Itt közzétett írásaiban számos szemszögből vizsgálta a szlovákiai magyar kisebbség rendszerváltás utáni helyzetét. Ha ugyanezt a kérdést, egyetlen szó módosításával, ma teszem fel Önnek, azaz: mi VAN a magyarjainkkal? - miként válaszol? Hát ez egy ágas-bogas kérdés. Annyi biztos, hogy a szituáció a mečiari időkhöz képest mára gyökeresen megváltozott, bár ez még távolról sem olyan állapot, amellyel elégedettek lehetnénk. Sok a nyitott kérdés, amelyeket Szlovákia többségi nemzetének politikusai képtelenek tárgyilagosan és az 1989 novemberét követően vállalt emberjogi s kisebbségi jogok szellemében rendezni. Napjainkban több a konfliktus, mint a Dzurinda-kor- mányok 1998-2006-os időszakában? Többnek nem több, de a szlovák politikai elit, illetve a Magyarországon kialakult önhitt kormányzati stílus révén torzsalkodóbb, így egyre sürgetőbbnek látszik a problémák tisztázása. Mind a szlovák-magyar államközi, mind a szlovák-szlovákiai magyar „fronton”. De megoldások helyett, sajnos, csupán a viszályok sokasodnak. Maradjunk hát az arcvonal hazai oldalán: kérem, nevezze meg a szlovákiai kisebbségek, kiváltképp az itteni magyar közösség iránti harag- szomrád három sarkalatos pontját! Elsőként még a ficói, már az alapjaiban is rossz államnyelvtörvényt említem, egy üyen jogszabályt utólag nehéz kielégítően korrigálni. Másodsorban itt az újabb húzd meg, ereszd meg: a Rudolf Chmel által a kisebbségi nyelvek használatáról szóló törvénytervezet kiábrándítóan szűkkeblű poli# V I (Somogyi Tibor felvétele tikai és társadalmi fogadtatása. Harmadsorban pedig a mindenkori szlovák politikai elitnek a kisebbségi és emberjogi kérdésekben már-már megrögzötten távolságtartó magatartása okoz számos esetben feszültségeket. Ezek az attitűdök mire vezethetők vissza a 2010 nyarán hivatalba lépett, sok tekintetben reménytelinek gondolt kormánykoalícióban? Arra, hogy tudomásul vették ugyan a Hídnak a koalíciós szerződésben rögzített prioritásait, ám azok teljesítését, ha egyáltalában, csak akadékoskodva, nyögvenyelősen tudják elképzelni. Elvégre nyüván a laikus is látja, hogy a kisebbségi témakör a Szabadság és Szolidaritás számára távolról sem kulcskérdés, ráadásul az itt csoportosuló Egyszerű Emberek pártja, élükön a független képviselővé lett Igor Matovič- csal szinte szavazásról szavazásra eljátszhatja a mérleg nyelvét a parlamenti többség megtartásának kötéltáncában. A kisebbségek problematikája az SDKÚ számára sem elsődleges fontosságú téma, a KDH pedig önfejűén és empátia híján ebben is a maga útját járja. Őszintén szólva, nem irigylem Bugár Bélát ebben a szenvtelen légkörű parlamenti taposómalomban. Ha az MKP nem bukik el a parlamenti választásokon, most jobb pozíciói lennének Szlovákiában a kisebbségpolitikának? Akárcsak a fociban, a politikában sincs ha... A sportban eredmények, a politikában tények vannak. A Magyar Koalíció Pártja a legutóbbi választáson a parlamenten kívülre szorult, mi több, az akkori ellenzéki táborban Csáky Pál volt az egyetlen pártelnök, aki nem zárta ki a Smerrel való együtt- kormányzás lehetőségét. Egy üyen felállásban Róbert Fico éppolyan semmitmondó kormányzati szerepre kárhoztatta volna az MKP-t, ahogy azt 2006-tól Ján Slota és Vladimír Mečiar pártjaival tette. És efféle megalázó konstellációban kisebbségi jogbővítésről ábrándozni merő fantazmagória. Most viszont a kettős állampolgárság körülötti bonyodalmak borzolják a kedélyeket. Ön hogyan látja ezt a mind belföldi, mind diplomáciai galibát? Az ennek ürügyén kialakult helyzet tényleg faramuci. Nézze, a magyar fél eléggé arrogánsán, minden különösebb diplomáciai tapintat nélkül hozta meg ezt a törvényt, s azóta sem mutat engedékenységet; a válaszlépést kereső szlovák oldal pedig mindmáig kelletlen és erőltetetten keményfejű. Egy olyan jogszabályra, amely Magyarország részére sem főnyeremény, még 2010 tavaszán a Fico-kormány hisztérikusan reagált. Orbán Viktor populista politikus, számára ez presztízs- kérdés, és még nem egy ízben okoz majd neki fejfájást az EU- ban. De ez maradjon az ő gondja. Itt, Szlovákiában nekünk ebben a dologban is optimális megoldást illene keresnünk. Sajnos, a politikusaink ehelyett szinte kínosan, már-már nevetségesen bánnak evvel a konfliktussal, holott ez az egész távolról sem olyan szívet tépő probléma. Ha rajtam múlna, én fe- lülnézetből s humorral kezelném: elvégre ha egy derék szlovákiai állampolgár elnyeri hozzá a magyar állampolgárságot is, sőt, ehhez akár szavazati jogot is kaphat, akkor ezzel semmiképp sem árt Szlovákiának, hiszen bátran szavazhat az ottani ellenzékre - az egész skolasztikában józan magatartást tanúsító Szlovákia pozícióit erősítve ezzel... És nem fekete humornak szánom, ha hozzáfűzöm: ez volna a 21. századi Szlovákia helyes válasza egy, a múltba révedt szomszédországnak a diplomáciában kissé udvariatlan, már csak a kész tényekkel ágáló döntésére. Professzor úr, az utóbbi két évtizedben fölerősödött szlovák nacionalizmus láttán Ön vajon mennyiben tartja a szlovákiai magyarság önvédelmi reflexének a kisebbségi önkormányzatiság igényét? Annyiban, amennyiben ez a szlovák alkotmány vonatkozó fejezete szerint is jogszerű és megoldható. Más kérdés, hogy a 21. század nyitott Európájában az etnikai autonómia kezdeményezését nem tartom igazán szerencsés iniciatívának; napjainkban ez különböző bonyodalmaknak vagy rendre nehezen kezelhető viszálykodásoknak a forrása lehet. Szlovákiában, szerintem, inkább a jól működő és a történelmi hagyományokat is tiszteletben tartó regionális önkormányzatiság elvének kellene felülkerekednie, amely - a demokratikusan cselekvő szlovák politikusok megértő hozzáállásával - az itt élő magyarok és persze többi kisebbség önazonosságtudatát őrző, fejlesztő, valós gondok zömét is megoldaná. Egy önmagát demokratikusnak tartó társadalomtól joggal elvárható, hogy a napi gyakorlat szintjén elfogadja: az ország valamennyi régiójának a tényleges önkormányzatiságra, az itt élő nemzeti kisebbségeknek és a különböző civil szerveződéseknek az önirányításra van szükségük. Ennyiből talán világos, hogy egy demokratikus közegben élő civil társadalomban az önrendelkezés maximális lehetőségeit kínáló önkormányzati egységek széles körű működőképességének vagyok támogatója. Mi a véleménye az oktatásügyi és a kulturális önigazgatásról? Hogy a korszerű, demokratikus társadalom természetes jellemzői. Ez mind a szlovákoknak, mind a magyaroknak, de persze a többi számottevő nemzeti kisebbségnek egyaránt kijár, legfőképpen azonban magának az oktatásügynek, illetve a kulturális szférának van szüksége az autonóm mozgástérre. A lépten-nyomon felmerülő magyar kérdést illetően miben kellene közös nevezőre jutniuk Szlovákia demokratikusan gondolkodó erőinek? Pontosabban: legalábbis őnekik? Egyetlen dologban: hogy ez az ország nem egy etnikaüag tiszta terület, hanem az itt élő lakosság egyenrangú, közös otthona. Ezért az országirányítás is közös feladat. Az Európai Unió tagállamaként Szlováldá- ban egyszerűen fel kell nőni ehhez a tudathoz; ezt a természetes elvárást sem nacionalista lózungokkal, sem hatalmi erővel nem lehet ignorálni. Ennek értelmében pedig az országban élő nemzeti kisebbségekkel állandó párbeszédet kell folytatni, odafigyelni és ügyelni a gondjaikra, objektiven indokolt kívánalmaikra; s mindezt sohasem szabad nyeglén vagy éppenséggel a püla- natnyi hatalomgyakorlási többség pozíciójából a szőnyeg alá söpörni. Itt helyénvaló, ha rákérdezek: mit jelent a szlovák köztudatban Közép-Európa, a közép-európaiság fogalma? Szilárd meggyőződésem, hogy aki demokratikus lelkületű, az átérzi ennek szerepét és jelentőségét. Ezért bízom abban is, hogy kellő konszenzussal előbb-utóbb a kisebbségi közösségek számára fontos kérdésekben azért mégiscsak sikerül majd ötről hatra jutnunk. Még ha egyelőre a kormányzati körökben is föl-föl- ütik fejüket a 19. századi nacionalizmus kiszólásai. És ha már a szlovák-magyar viszonyról beszélünk, sovány vigasz, hogy bizony a magyarországi politika köznapjaiban is találni hasonló tüneteket. Igaz, ez nem menti fel a szlovák politikusokat annak kötelessége alól, hogy megoldásokat keressenek, és persze találjanak is a szlovákiai magyarság mind régebbi, mind újabb keletű problémáira. Ez egy jogos elvárás, és nem jelenthet kifogást, hogy erre most nincs meg a kedvező légkör. Szlovákia önálló állam, szuverén kötelessége a nemzeti kisebbségeivel szembeni adósságok törlesztése. Az ország napi gondjait - beleértve például a szlovákiai magyarság jogállásának kérdését is - rendre itt kell megoldani. Elvégre az elégedett állampolgár, még ha egy-egy kisebbségi közösség tagja is, a legjobb hazafi. Függetlenül attól, hogy miként vélekedik minderről, például, Orbán Viktor. Minő szerepük van az ilyen kedvező atmoszféra megteremtésében a civil közösségeknek, beleértve a szlovákiai magyar szerveződéseket? Meghatározó. Előbb-utóbb, de inkább azonnal el kell kezdenünk közös válaszokat találni a nyílt kérdésekre. Ebben az országban ez másra át nem há-' rítható felelőssége szlováknak is, magyarnak is. Hogy a kommunizmus, majd a rendszer- váltást követő útkeresés évtizedei után végre ne maradjanak megválaszolatlanul a sok évszázados együttélés olyan alapvető kérdései, amelyek nyomasztó ködként ülik meg nemcsak a tájainkat, hanem a lelkeket is. A közbeszédre jellemző panaszkultúra, rosszabb esetben a szembenállás helyett az elemzés, a tervezés, a döntéshozatal szintjén kell megpróbálni kialakítani az egyébként mindenki által kívánatosnak tartott együttműködést. Amíg ugyanis nem létezik az erős és érett polgári társadalom, addig a politika populista szeleskedői sok-sok tekintetben könnyen visszaélhetnek választóik bizalmával. Professzor úr, talán akaratlanul, de az imént szóba hozta a kommunizmus rendszerváltás előtti évtizedeit. Nyáron lesz 22 éve, hogy Önt, négy ellenzéki társával együtt, következetes disszidensi tevékenységükért letartóztatták. Akkor éppen azért, mert augusztus 21-én koszorút akartak elhelyezni Danka Košan- ová, az 1968-as katonai invázió egyik áldozatának emléktáblájánál. Ne vegye zokon, ha életének erről az epizódjáról faggatódzva rákérdezek: mi történt azután? Lecsuktak, és a hetekig tartó kihallgatások után elkészült a vádirat, amelynek alapján a november elején kezdődött tárgyaláson a bíróság kilenc hónap börtönt szabott ki rám, de ekkor odakinn a tereken már tízezrek álltak, s kulcscsörgetéssel jelezték a kommunista rendszer összeomlását. Igaz, hogy az akkori köz- társasági elnök, Gustáv Husák az eljárás során kegyelmet akart adni Önnek? Igen. De én visszautasítottam, mert nem éreztem magam vétkesnek. Miért fogadtam volna el kegyelmet, ha nem követtem el törvényszegést? Végül a bíróság felmentett, és akkorra már biztos volt a forradalom győzelme, így ez már csak puszta formaság volt. Zárszóképpen egy testre szabott kérdés a politológusnak: kitölti teljes kormányzati ciklusát Iveta Radičová kormánya? A kérdés indokolt, bár a politológus mégsem keverendő össze az időjós levelibékával... Viszont a magánvéleményem, hogy a kormánykoalíció pártjai számára ez élet-halál kérdése, elvégre semmi garancia arra, hogy újra kormányzati esélyhez jussanak. És az országot mi várja 2014-ig? Attól tartok, hogy iszapbirkózás. Sajnos, beleértve az MKP és a Híd csőriéit is.
