Új Szó, 2011. március (64. évfolyam, 49-75. szám)
2011-03-26 / 71. szám, szombat
[16 SZTÁRVILÁG PRESSZÓ ■ 2011. MÁRCIUS 26. www.ujszo.com tonnel a Nem félünk irkastól című filmben “ Conrad Hilton Jr. (1950-1951). Első félje a hotelláncörökös volt. Ettől kezdve magánéleti botrányaival is szolgáltatott csemegét a bulvárlapoknak: egy év múlva már el is vált. Michael Wilding (1952-1957). Másodjára 1952-ben vezette oltár elé az idősödő pályatárs. Vele öt évig élt együtt. Mike Todd (1957-1958). Harmadik férje, az amerikai producer repülőgép-szerencsétlenség áldozata, Taylor pedig a világ leghíresebb özvegye lett. „Benne látom a legszebb, a lt Életét a film határozta meg, a gyermekei tették szebbé, az ékszerek ragyogóbbá, az alkohol és a férfiak olykor csaknem elviselhetetlenné. Elizabeth Taylor élte ezt az életet, benne a legrombolóbb és egyben a leggyönyörűbb éveket Richard Burtonnel, aki alkoholista volt, s tudatosan küzdött a szenvedélyes szerelem ellen. T avaly a hollywoodi díva könyvben (Tomboló szerelem: Elizabeth Taylor, Richard Burton és az évszázad házassága) jelentette meg azokat a leveleket, amelyeket Burton írt neki. Ezekből szeretnénk idézni, emlékezve a csodálatos és nagyszerű színésznőre, aki már 23 éves korában felejthetetlent alakított Az óriásban. Taylor életrajzaiban azt írják, hogy a színésznő és Richard Burton a Kleopátra forgatása során találkozott és szeretett egymásba. Nem egészen: 10 évvel korábban egy Los Angeles-i „medencepartin” futottak össze először. „Egy lány ül a medence túlsó oldalán, leteszi a könyvet, leveszi a szemüvegét, és rám néz. Különlegesen szép, annyira, hogy csaknem hangosan felnevetek. (...) Rinevettem, és amint éreztem, hogy a nevetéstől bandzsítani kezdtem, visszanevetett (...) Elhatároztam, hogy ettől a pillanattól kezdve benne látom a legszebb, a legmegközelíthetet- lenebb, a legelérhetedenebb, a legtökéletesebb nőt, akivel valaha találkoztam. Egy Mona Lisa-típus volt, ő volt az éhínség, a tűz, a megsemmisülés, a sorscsapás: keble apokaliptikus volt, világbirodalmakat lett volna képes ledönteni. (...) Kétségbevonhatadan, nagyszerű volt. Nem jut eszembe más szó, hogy leírjam a teltség, az egyszerűség és a feszültség kombinációját. Röviden: mindenből sokat birtokolt, és nemcsak ez, teljesen ignorált. Ez a nő keresztülnézett rajtam, mintha egy szakadást akart volna felfedezni a mögöttem levő falon. (...) Ennyire ibolyakék szemet, amelyben különös fény lakozott, még sosem láttam. Teljesen sokkolva voltam. Szándékában állt sokkolni? (...) Aztán észrevettem, hogy a kezem ugyanolyan ronda, mint az arcom. (...) Az öngyilkosság különböző módjain töprengtem, s úgy gondoltam, ez jó ok arra, hogy halál részegre igyam magam. De a hangja csengése megvédett.” A leveleket a Vanity Fair két újságírója szerkesztette meg, s már a könyv kiadása előtt néhány részletet közöltek a magazinban. „Minden bizonnyal te vagy a világ legjobb színésznője, ami rendkívüli szépségeddel párosulva egyedülállóvá tesz téged” - írta rajongva Burton, aki számára a levelek végül is eszközként szolgáltak arra, hogy kifejezze reménytelenségét is,
