Új Szó, 2011. március (64. évfolyam, 49-75. szám)

2011-03-26 / 71. szám, szombat

[16 SZTÁRVILÁG PRESSZÓ ■ 2011. MÁRCIUS 26. www.ujszo.com tonnel a Nem félünk irkastól című filmben “ Conrad Hilton Jr. (1950-1951). Első félje a hotelláncörökös volt. Et­től kezdve magánéleti botrányaival is szolgáltatott csemegét a bulvárlapok­nak: egy év múlva már el is vált. Michael Wilding (1952-1957). Másodjára 1952-ben vezette oltár elé az idősödő pályatárs. Vele öt évig élt együtt. Mike Todd (1957-1958). Harmadik férje, az amerikai producer repülőgép-szerencsétlen­ség áldozata, Taylor pedig a világ leghíresebb özvegye lett. „Benne látom a legszebb, a lt Életét a film határozta meg, a gyermekei tették szebbé, az ékszerek ragyogóbbá, az alkohol és a férfiak olykor csaknem elvi­selhetetlenné. Elizabeth Taylor élte ezt az életet, benne a legrombolóbb és egyben a leggyönyörűbb éveket Richard Burtonnel, aki alkoholista volt, s tudatosan küzdött a szenvedélyes szerelem ellen. T avaly a hollywoo­di díva könyvben (Tomboló szerelem: Elizabeth Taylor, Richard Burton és az évszázad házassága) jelentette meg azokat a leveleket, amelyeket Burton írt neki. Ezekből szeret­nénk idézni, emlékezve a csodá­latos és nagyszerű színésznőre, aki már 23 éves korában felejthetet­lent alakított Az óriásban. Taylor életrajzaiban azt írják, hogy a színésznő és Richard Burton a Kleopátra forgatása során találko­zott és szeretett egymásba. Nem egészen: 10 évvel korábban egy Los Angeles-i „medencepartin” futottak össze először. „Egy lány ül a medence túlsó oldalán, leteszi a könyvet, leveszi a szemüvegét, és rám néz. Különlegesen szép, annyira, hogy csaknem hangosan felnevetek. (...) Rinevettem, és amint éreztem, hogy a nevetéstől bandzsítani kezdtem, visszaneve­tett (...) Elhatároztam, hogy ettől a pillanattól kezdve benne látom a legszebb, a legmegközelíthetet- lenebb, a legelérhetedenebb, a legtökéletesebb nőt, akivel valaha találkoztam. Egy Mona Lisa-típus volt, ő volt az éhínség, a tűz, a megsemmisülés, a sorscsapás: keb­le apokaliptikus volt, világbirodal­makat lett volna képes ledönteni. (...) Kétségbevonhatadan, nagy­szerű volt. Nem jut eszembe más szó, hogy leírjam a teltség, az egy­szerűség és a feszültség kombiná­cióját. Röviden: mindenből sokat birtokolt, és nemcsak ez, teljesen ignorált. Ez a nő keresztülnézett rajtam, mintha egy szakadást akart volna felfedezni a mögöttem levő falon. (...) Ennyire ibolyakék sze­met, amelyben különös fény lako­zott, még sosem láttam. Teljesen sokkolva voltam. Szándékában állt sokkolni? (...) Aztán észrevettem, hogy a kezem ugyanolyan ronda, mint az arcom. (...) Az öngyil­kosság különböző módjain töp­rengtem, s úgy gondoltam, ez jó ok arra, hogy halál részegre igyam magam. De a hangja csengése megvédett.” A leveleket a Vanity Fair két új­ságírója szerkesztette meg, s már a könyv kiadása előtt néhány részle­tet közöltek a magazinban. „Minden bizonnyal te vagy a világ legjobb színésznője, ami rendkívü­li szépségeddel párosulva egyedül­állóvá tesz téged” - írta rajongva Burton, aki számára a levelek vé­gül is eszközként szolgáltak arra, hogy kifejezze reménytelenségét is,

Next

/
Oldalképek
Tartalom