Új Szó, 2011. március (64. évfolyam, 49-75. szám)

2011-03-12 / 59. szám, szombat

www.ujszo.com PRESSZÓ ■ 2011. MÁRCIUS 12. SPORT 19 » Névjegyjegy: Gergely István Kétszeres olimpiai bajnok magyar vízilabdázó ■ Született: 1976. augusztus 20., Dunaszerdahely ■ Testmagasság/-súly: 201 cm/112 kg • Eddigi klubjai: KVP Komárno, -1994, Slávia UK Bratislava, 1994-1997, NCHZ Nováky, 1997-1999 (mind szlovák), Cagliari, 1999-2000 (olasz), Terrassa, 2000-2002 (spanyol), Domino-Honvéd, 2002- ?. ■ Posztja: kapus (jobb kezes) ■ Legjobb eredményei, Magyarországon: kétszeres olimpiai bajnok (2004, 2008), világbajnok (2003), kétszeres Világliga győztes (2003, 2004), LEN Szuperkupa győztes (2004), négyszeres magyar bajnok (2003, 2004, 2005, 2006). ■ Szlovákiában: kétszeres szlovák bajnok (1996-97 Nováky), 1995 - junior-vb bronzérmes (szlovák válogatott). ■ Elvált, első házasságából két gyereke van: Melinda 14, Marcika 7 éves. Gergely István édesanyjával és öccsével, Misivel Gyorsan, de azért azt nem mond­hatnám, hogy már százszázaléko­san beépültem, mert egy csapat­sport, főleg a vízilabda nemcsak arról szól, hogy összeszedek ti­zenhárom játékost, akik nem is ismerik egymást, hanem ez zárt társaság, mindenki mindenkit na­gyon jól ismer a válogatotton meg a klubcsapatokon belül is. Ez nem foci, ahol az egyik nem is beszél a másikkal. Itt mindenki mindenki­vel beszélget, napi két edzés van, hat órát is eltöltünk együtt, ez alatt bizalmi szálak, szoros kapcsolatok szövődnek. Ezt pár hónap alatt nem lehet kialakítani, idő kell, míg megismerik az embert, meg én is őket. Nekem sok kiesett, már csak a felnőtt válogatotthoz ke­rültem. Eltelt egy idő, míg lettek közös élményeink. Pekingig már voltak? Már kezdett kialakulni. Ismertük egymást azelőtt is, de az ismeretség és a barátság két különböző dolog. Kivel vagy közelebbi barátság­ban a válogatottban? Ezt sokan megkérdezik, de nagyon nehéz rá válaszolni. Az a furcsa, hogy mindenkivel jóba tudok len­ni, még a legnehezebb természetű játékosok is jóban vannak velem. Nem tudom, hogy ez a személyisé­gemből fakad-e, vagy abból, hogy kapus vagyok, de úgy igazából mindenkivel jóban vagyok. Nem szívesen mondanék neveket, mert akkor sokat kellene felsorolnom, nem szeretnék senkit megbántani. Ahhoz, hogy valaki sikeres legyen a sportban, de másutt is, nem elég a tehetség - erős akarat, fe­gyelem, következetesség, motivá­ció kell. Ez mind megvolt nálad? Ha ezekből valami hiányzik, soha nem lesz valaki sikeres a sportban és a magánéletben, ezt a kettőt nem lehet különválasztani. A sa­ját munkáján belül ugyanúgy kell dolgoznia mindenkinek, mint egy sportolónak - naponta ma­ximális erőbedobással, kell, hogy célkitűzései legyenek, hogy egyre jobb legyen, s utána jön a jutalom. Ha valaki sikeres sportoló, való­színűleg sikeres tudna lenni más szakmában is, ha folyamatosan képezné magát. Persze, ez nem azt jelenti, hogy ha én kétszeres olim­piai bajnok vízilabdázó vagyok, három éven belül jó orvos vagy szakmunkás lennék. De valószí­nűleg meg tudnám tanulni, csak hosszabb idő kellene hozzá. A felsoroltak közül - tehetség, akarat, fegyelem - mindegy, hogy melyik milyen arányban van, vagy fontos a sorrend? A tehetség önmagában semmit nem ér, ugyanígy az akarat és a célok sem. Egyik a másikat kom­penzálni tudja, van olyan játékos, aki nem tehetséges, de van akarata és vannak célkitűzései, elszánt, s ugyanoda jut, ahova egy tehet­ség. Ha valaki a tehetséget szor­galommal párosítja, lényegesen messzebbre jut, mint akinél csak akarat van, de mindkettő sikeres tud lenni. De ha valami hiány­zik, nem lesz belőle semmi, mert az első adandó akadálynál felad­ja. Kudarcok mindig vannak, aki nem megy tovább, soha nem lesz sikeres. Nincs olyan versenyszám, ahol ugyanott a cél és a rajt. Min­dig az út a fontos, az, ahogy elju­tok a célomig. Ez határozza meg az embert, nem a cél. Kijutni az olimpiára az a csúcs, de ha fent áll az ember a dobogón, akkor az jut az eszébe, hogyan jutott el odáig, mert ahhoz sok mindent el kell ér­nie, hogy ott lehessen - nagyon jól szerepelni a bajnokságban, az Eu­rópa- és világbajnokságon, a klub­bal meg a Bajnokok Ligájában. Ha az ember a négyéves időszakban nem tud sikeres lenni, nehéz kijut­ni az ohmpiára. Mindennek meg­van a maga rendje. Magyarországon nagyon nép­szerű a sportág. Erezted néha, hogy egy kicsit talán nagyon is az, hogy nyomasztó? Ezt a népszerűséget nem lehet ösz- szekeverni a bulvársztárokéval, az a legtöbbször a visszájára fordul. Azért időállóbb, ha valaki ohmpiai bajnok, amivel ugyan ritkán villog­nak a sportolók, inkább a hozzáértő emberek szemében rejlik a népsze­rűségük, azoknál, akik rendszeresen figyelik, és büszkék azokra, akik sikert érnek el országuk színeiben. Érezted valamikor, hogy kisebb­ségi környezetből jöttél? Volt hátránya? Mikor még odaát voltam, azt hal­lottam, hogy Szlovákiában magyar kisebbségben sokkal nehezebb élni. Felnőtt fejjel meg köszönöm a sors­nak, hogy ilyen környezetbe szület­tem, mert azok, akik kisebbségben élnek, sokkal jobban megbecsülik önmagukat. Mindennap meg kell dolgozniuk azért, hogy megértsék a többséget, de emellett megpró­bálják kivívni a saját jogaikat, a környezetük jogait, megtalálni azt a kompromisszumot, hogy a kettő megférjen egymással. Azt mondom: ha nem ott születtem volna, lehet, hogy nem itt tartanék. Anélkül, hogy megsérteném a focistákat, hokistákat - mert ez is egy szakma eleve kevesen járnak egyetemre, főiskolára, merthogy a kettő összeegyez- tetheteden. A vízilabdázókra az ellenkezője jellemző. El kell dönteni, vagy akarom csi­nálni, vagy nem. Elmondom, hogy nézett ki havonta egy-egy pénteki napom és a hétvégém, amíg hat éven keresztül egyetemre jártam: reggel elmentem edzésre, onnan iskolába, ültem nyolc órát a pad­ban, onnan vissza az edzésre vagy egyből a mérkőzésre. Huszonhét évesen kezdtem, mert szégyelltem, hogy minden csapatból a játékosok 80 százaléka egyetemre jár, csak én nem. Tavaly sikerült befejeznem a sportmenedzseri szakot, amellett, hogy becsúszott két olimpiai arany, a világbajnoki cím és bajnoki hgát nyertünk. Idén elkezdtem szorgal­masan angolt tanulni, és szeretnék doktori címet szerezni. Mennyi időd van a családra, a gyerekeidre? Az első házasságomból két gye­rekem van, Melinda 14, Marci­ka 7 lesz. Ok az édesanyjukkal Nagymegyer mellett, Szilason laknak. A lányom táncol, a fiam karatézik. Igyekszem minél job­ban segíteni nekik, a sport felé irányítani őket, de semmikép­pen nem erőltetem. Nem hiszek abban, hogy a szülőnek meg kell mondania, mit csináljon a gye­rek, inkább lehetőséget kell adni, hogy megtalálja, azt, amit akar. Elvárásaim azért vannak: tanul­janak és sportoljanak, de hogy milyen arányban és mit, az az ő választási lehetőségük. Budapesten a barátnőddel, Ko­vács Szilvia modellel évek óta egy párt alkottok. Nagyon kiegyensúlyozott életet élek. Fájó pont, hogy a gyereke­imet ritkán látom, de minden héten találkozom velük. Naponta van edzés, a hétvégén pedig két mérkőzés, a gyerekeimnek is egyre több a programjuk, külön angolra, szlovákra, zenére járnak, egyre ne­hezebb egyeztetni, de én úgy gon­dolom, annál hosszabb az életünk, hogy ez örökké így maradjon. Sze­retném, ha a lányom mihamarabb Budapestre jöhetne, és itt kezdene főiskolára járni. A gyerekeid a legnagyobb szur­kolóid? Nem, nem hiszem, sokan szurkol­nak nekem. A legnagyobb szurko­lóm Károlyi Péter, egy budapesti óriáscég igazgatója, aki ezt mindig ki is mondja. A gyerekeim lazán kezelik ezt a dolgot, valamikor még meg se nézik a meccsemet. Azt mondhatnám, hogy ez rosz- szulesik, de nem baj, mert az rosz- szabb lenne, ha úgy éreznék, hogy kényszerítve vannak rá. Ha érdekli őket, akkor majd megnézik. 2012-ben Londonba, a negyedik olimpiádra utazhatsz. Azért dolgozom, hogy odakerül­jek. Fontos célom, hogy ott le­gyek, utána már más terveim van­nak, de mindenképpen a londoni olimpia éve az, amikor a legjobbat kell nyújtanom a vízilabdában. Klubszinten és válogatott szinten is akkor szeretném elérni a legjobb eredményeket. Urbán Klára A menyasszonnyal, Kovács Szilvia modellel

Next

/
Oldalképek
Tartalom