Új Szó, 2011. március (64. évfolyam, 49-75. szám)
2011-03-08 / 55. szám, kedd
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2011. MÁRCIUS 8. Keddi faggató 23 Horváth Zoltán: A beteg akkor bízik meg az orvosában, ha érzi, jó kezekben van, és támaszt talál a gyógyítójában Narkózisban a hazai egészségügy? (Somogyi Tibor felvétele) Néhány „diagnózis” egyetlen hétvége újságcímei közül: A kórház elhanyagolta a felfekvéseket; Bezár a poltári rendelőintézet, s egy losonci cég akarja megvenni és felújítani; Az állami költségvetés kockázati tényezői a vasutak és a kórházak; 200 orvossal nem köt szerződést az Állami Betegbiztosító! MIKLÓSI PÉTER Ennyi alarmírozás után szinte kézenfekvő a riporter aggálya: dögrováson vagy „csak” heveny tünetekkel betegágyon van-e a honi egészségügy? Erről - épp egy éjszakai ügyelete előtti délutánon - Horváth Zoltánnal, a Dunaszerdahelyi Kórház és Rendelőintézet igazgatójával beszélgetek, aki hét éve irányítja ezt a létrejöttét tekintve ötvenéves, a vonzáskörzetében pedig 120 ezer főt ellátó intézményt. Doktor úr, Szlovákiában az egészségügy manapság betegebb a saját páciensénél? Kérdését általános értelemben véve, biztosan. Sokkal? Meglehetősen. Akár kómában is lehet? Szerencsére, azt azért mégsem! Ám hogy bonyolult helyzetben van, annyi tény. Milyen ma páciensnek lenni nálunk? ■ Nem éppen idegeket pihentető. Egy betegség mind lelkileg, mind testileg eleve megviseli az embert. Ha ehhez hozzágondoljuk a kórházak kényszerű műtéti várólistáit, a szakorvosi kivizsgálások akár hetekre nyúló volumenkorlátait, a sürgősségi ellátás és a beteg- szállítás napi gondjait, a járóbeteg-kezelést ellátó rendelők előtti zsúfolt folyosókat meg várótermeket, akkor - páciensekként is, orvosokként is - csak Hofi Géza idevágó szállóigéjével tudjuk mindezt kellő öniróniával és zokszó nélkül lenyelni. Ő szokta volt mondani, hogy csak egészség legyen meg beteg... Növekvőben a betegszám? Az utóbbi időben igen. Részint mert a lakosság egészét nézve többet betegeskedünk, részint pedig azért, mert az orvostudomány fejlődése révén jobb, precízebb, tetten érhe- tőbb a diagnosztika. És ami szintén aligha elhanyagolandó szempont: az emberekben végre ébredezik az igény, hogy tisztában legyenek saját egészségi állapotukkal. Ezért gyarapodik a különböző betegségeket még azok korai szakaszaiban feltáró vagy szerencsésebb esetben a megelőző vizsgálatok iránti érdeklődés. A teljes körű egészségügyi ellátás számos lehangoló napi gondja mellett, a korábbi évekhez viszonyítva, ez okvetlenül biztató fordulat. A jó hír fonákja viszont, hogy minél gyakrabban fordul meg valaki az orvosnál, annál inkább látja, hogy mind a járóbeteg-, mind a kórházi ellátás alapvetően régi, lepukkant épületekben és azok falain belül sem éppen szívderítő körülmények között zajlik. így hát távolról sem pökhendiségnek szánom, hogy Szlovákiában csupán ironizáló felhangon ejthetem ki a számon, miszerint a legnagyobb érték az egészség! A meglátását tiszteletben tartva, azért azt is el kell mondani, hogy a szlovákiai egészségügy hosszú-hosszú idők óta a kötelékében dolgozók önfeláldozó munkájának, türelmének, megbízható és nemegyszer kimagasló szakértelmének köszönhetően áll még a lábán. A mindenkori kormányzat a szíve mélyén nyilván jól sejti, hogy az egész betegellátó rendszer nem fog összeomlani, hiszen a benne dolgozók ha nyögvenyelősen is, olykor ked- veszegetten, de azért rendre becsülettel és szakmailag kellő nívón látják el teendőiket. És hogy én is éljek egy riposzttal: az egészségügy mindennapi apró, nyertes csatáiról nemigen szólnak a híradások, ám ha olykor-olykor adódik egy- egy szarvashiba, azt bezzeg kifuttatja a sajtó. Igazgató úr, ha ön Hofit idézte, ugyancsak a hangulatot oldandó, én Salamon Bélát említem. Az ő egyik kedvenc poénja volt: Ha én egyszer kinyitom a számat!... Tessék, itt az alkalom; és ígérem, egy darabig nem szakítom félbe. Amivel naponta számtalanszor kell szembesülnünk, az főként az alulfinanszírozás. Ha figyelembe vesszük, hogy mennyi Szlovákia évi bruttó összterméke, s abból mennyi kerül vissza az egészségügybe, illetve az mit jelent reálértékben, vagy az állam mennyit fizet a saját biztosítottjaiért, akkor bizony képtelen vagyok mosolyogni. És mert az egészségügyre jutó pénz kevés, különösebben optimista sem vagyok. A pénzügyi szervek vagy akár a döntéshozók nagyon könnyen utasítják vissza a jelentősebb hozzájárulást azzal, hogy az egészségügy egy fenekeden hordó, amibe nem érdemes több pénzt tenni, mert a gazdasági hatékonysága nagyon alacsony. És, szerintük, amúgy is van benne annyi belső tartalék, hogy abból azt fel lehetne rázni, s akár meg is lehetne reformálni. Viszont az sem ördögtől való felvetés, vajon látott-e valaki egy olyan minden ízében sántikáló rendszert, amelyet külső erőforrás nélkül meg lehetett reformálni? Tessék a bankrendszer konszolidációjára gondolni, arra mindig akadt pénz; amikor a hazai egészségügyet kellene szilárd alapokra terelni, arra soha nincs. Ha a bankokra fordított pénzek töredékét egy tényleges egészségügyi reformra fordíthattuk volna adott ütemezéssel, adott konzekvenciákkal, határozott irányítással, akkor valószínűleg pár év múlva már látszana az eredmény, mert ez, mint minden komoly gyógyulás, egy hosszú folyamat. De szóba hozhatom azt is, hogy a kórházak összadósság-állományának dolgában a szaktárcához tartozó, állami irányítású intézmények a listavezetők! Dacára annak, hogy a megyei önkormányzatok által fenntartott kórházak a hazai egészségügy mostohagyerekei, mert egyazon betegellátási tevékenységért kevesebb díjazást kapunk, mint az állami intézmények. Nem tőlük irigylem a bevételt, pusztán az igazságosság elvét hiányolom; s akkor még nem szóltam a regionális különbségekről. Vagy arról, hogy a kórházak és az egyes egészségügyi biztosítók szerződéses viszonyai sem felhődének, hiszen bizonyos szinten egyeduralmi helyzetben vannak, így az általuk diktált feltételeket jobbára csak elfogadni lehet. Áz pedig már csupán tetézi a gondokat, hogy a vonzáskörzetünkbe tartozó mintegy 120 ezer ember nyolcvan százaléka a súlyosan forráshiányos Általános Beteg- biztosító ügyfele, ami a mi gazdasági helyzetünket is érzékenyen érinti. Az ország 2010 nyarán új kormányt kapott. Az Önök szaktárcájának terveiben talált olyasmit, amitől szem fennakad, szó bennakad? Ennyire lelkesítőt azért nem, mindenesetre biztató, hogy a közeljövő remélt változásai között ott szerepel a diagnózis alapú finanszírozás harmono- gramjának felvázolása. Ez több dolgot is jobb irányba terelhetne, mert megszűnne az a napi gyakorlat, hogy egyazon diagnózis kezeléséért a privilegizált állami kórházaknak nagyobb díjtétel jár, mint a többieknek. Persze, ez csak akkor hozhat majd számottevő fordulatot, ha a tárca nem úgy oszt igazságot, hogy ők is, mi is egyaránt kevesebbet kapunk, hiszen akkor újra ott vagyunk, ahol a part szakad. Egy kórházigazgató nyilván nyakig ül a gondokban. Ön szokott találkozót kérni az éppen hivatalban lévő tárcavezetőtől? Az elmúlt hét esztendő alatt volt szerencsém személyesen tárgyalni Rudolf Zajac és Richard Raši miniszter urakkal, ez utóbbi bizonyos fokig segített is a régió ortopédiai ellátásának javításában. De hogy őszinte legyek, nemigen peresem az inkább csak protokoll jellegű miniszteri találkozók alkalmait. Helyettük arra törekszem, hogy az egészségügyi biztosítók felelős vezetőit fogadjuk nálunk, akiknek meghatározó szavuk van a források elosztásában. Hadd lássák, mit és hogyan, müyen körülmények között dolgozunk, és személyes benyomásaik alapján döntsenek. így ők is, mi is korrektül, nyílt lapokkal játszunk. Apropó, biztosítók; azok függvényében a beszállítók, súlyos adósságok esetén a végrehajtók... Az ilyen libikókajátékokban adósként hogyan lehet meggyőzni a beszállítókat, hogy a türelmüket veszítve ne bénítsák meg egy ispotály napi működését? Ez örökös és kölcsönös türelemjáték. Közben nem szabad túlfeszíteni a húrt . Emiatt vannak olykor rossz álmai? Szerintem nincs az országban kórházigazgató, akinek ne lennének néha nyugtalanabb éjszakái. Pusztán egyeden forrásból 40-50 ezer euró az az összeg, amellyel például az Általános Betegbiztosító alulfinanszírozza a dunaszerdahelyi kórházat. Havonta. Doktor úr, szakvizsgáját tekintve Ön sebész, sőt balesetsebész. Miért vállalta, hogy igazgatóként egy erősen szövevényes probléma- halmazt is a vállára vesz? Mondjam, hogy betyárbecsületből? Csak ha valóban úgy érzi! Nézze, azelőtt jó párszor elégedetlenkedve megmondtam a magamét, amikor kritizálni kellett. Ezért amikor erre lehetőség kínálkozott, arcátlanság lett volna tőlem nem szembenézni a gondokkal. És talán bizonyítani is akartam, tenni valamit ennek a régiónak az érdekében. Korábban is úgy véltem, most is úgy tartom: igyekezzünk egy betegbarát kórházat kialakítani, ahonnan a betegek zöme lehetőleg gyógyultan, de mindenképpen azzal az érzéssel távozhat, hogy mind a szakma, mind a személyzet készséges és előzékeny volt hozzájuk. A polgár így talán azt szintén jobban megérti, hogy nem lustaságból vagy só- herekként kétjük tőle: ezt-azt ő hozzon be a kórházba, mert szűkös anyagi helyzetünkben nekünk egyelőre nincs rá anyagi forrásunk. Ez szomorúnak szomorú, bár csupán szelete a kórházi hétköznapoknak. Ennél jóval lényegesebb az orvos-páciens viszony. Ez utóbbi valóban a lehetséges gyógyulás egyik lélektani mozzanata? Okvetlenül. Megfelelő együttműködés nélkül nincs gyógyulás. Még egy-egy szükségessé vált műtét is csak hozzásegít a gyógyuláshoz, lényegében az alapot adja meg hozzá, de a siker számos tekintetben a betegen múlik. De fordítva is igaz: a beteg akkor bízik meg az orvosában, ha érzi, jó kezekben van, és egyben támaszt talál a gyógyítójában. A nyíltságra, az őszinteségre és a következetességre kölcsönösen szükség van. Természetesen, az orvosnak minden döntéséért a felelősséget is vállalnia kell, még ha azt gyorsan és bizonyos kockázattal kell hozni. Találtatík az egészségügy napi kiadásainak oldalán olyan tétel, amellyel a betegek fokozottabb fegyelmével lehetne számottevően spórolni? Például a gyógyszerkasszán. Azon mindenképpen. Sajnos, kevés az olyan orvoskolléga, aki azt mondja a már amúgy is nyolcféle orvosságot szedő s most a kilencedik gyógyszerért folyamodó páciensnek: nézzük meg inkább, mit lehetne már kihagyni az eddig alkalmazottakból. A doktorok többsége jobbára rálegyint, és fölírja azt az újabbat is. A gyógyszerhasználat országosan olyan tétel, amit céltudatosan és következetesen felül lehetne, sőt kellene vizsgálni. Az Egészségügyi Világ- szervezet szlovákiai irodájának vezetője 2009 februárjában úgy nyilatkozott, hogy a hazai lakosság legszegényebb rétegeinek egészségi állapota bátran összevethető az Afrika szegény régióiban tapasztalható állapotokkal. Ennyire bizarr a helyzet? Ha száz százalékban nem is értek ezzel egyet, de azért sok igazság is volt a szavaiban. Ezt naponta és egyre inkább tapasztaljuk. Azelőtt sem makkegészséges emberek feküdtek a kórházakban, de a mostanában érkező betegek szinte szembeszökően romló anyagi és szociá- Ms háttérrel küszködnek. A leg- elhanyagoltabbak pedig ennél is riasztóbb körülmények között élnek; nekik nemhogy gyógyszerre, már rendszeres táplálkozásra sincs pénzük. És bár távozzanak tőlünk gyógyultan, odakünn újra az áldatlan körülmények közé zuhannak. Nem megfeledkezve, csak egy pillanatra eltekintve az ilyen komisz körülmények között élő polgárok nyomasztó helyzetétől: definiálható a szlovákiai magyarok általános egészségi állapota? A betegségek nem ismernek nemzetiséget vagy határokat, de a lakossági arányokból azért sok minden kikövetkeztethető, így hát a Csallóköztől a Bodrogközig nem dicsekedhetünk valami kiváló egészségi paraméterekkel. Elsősorban a szívás érrendszeri, illetve a daganatos megbetegedés sok. Doktor úr, igazgatóként a kórházat, gyakorló orvosként a szakmai értékeket minő egyéni követelmények mentén rendezi? Három dolgot említek: tudás, tisztesség és tolerancia. És bízom benne, hogy a munkatársaim sem tesznek másként.
