Új Szó, 2011. február (64. évfolyam, 25-48. szám)

2011-02-26 / 47. szám, szombat

Bordán Lili: „Még nem tartok ott, ahol szeretnék. Sokszor úgy érzem, a szívemmel gondolkozom, az agyam pedig meg akarja érteni, de nem tudja..." Vendég a Casinóban, otthonra lelt Los Angelesben www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2011. FEBRUÁR 26. Szombati vendég 25 Magyar színésznő New Yorkban született, de már Los Angelesben és Buda­pestén filmező, angolul és magyarul hibátlanul beszélő lánya. Bordán Irén a hetvenes-nyolcva­nas évek mozijának so­kak által csodált arca volt, Bordán Lili a tenge­rentúlról próbálja meg­hódítani a világot. SZABÓ G. LÁSZLÓ Most minden jel arra utal: jó úton halad. Eddigi legfontosabb amerikai (független) filmjének, a Cherrynek tavaly Karlovy Vary fesztiválján volt a világpre­mierje, Kamikaze címmel azóta újabb mozifilmet forgatott, és bekerült egy websorozatba is. A Vészhelyzet utolsó évadjában, Az ártatlanság kora című rész­ben egy fiatal anyukát alakított, aki begyógyszerezett kislányá­val rohant a kórházba. A néma szemtanú című angol krimiso­rozat Vérvonalak című dupla­epizódjában egy rokonszenves magyar ügyvédnő szerepét kap­ta, aki jó ízléssel választ (szerel­mi) partnert magának. Bordán Lili most a Szurdi Miklós rendezte új magyar tévé­sorozatban látható, de már a következő kihívásra készül Los Angelesben. Hogyan éli meg azokat a perceket, amikor már fent ül az Amerikába tartó repülőgé­pen, és nem is sejti, hány hó­nap múlva jön majd haza? Odautazni mindig nehezebb, mint ide. Pedig két otthonom van. Az egyik itt vár, a másik ott. Los Angeleshez az álmaim fűz­nek. Még mindig nagyon alaku­lóban van a kinti életem. De már látom, milyen irányba halad. Ha­za mindig akkor jövök, ha dol­gozni hívnak. Eddig legalábbis így sikerült. Még nyáron is. New York irányába minden szál elszakadt? Ott születtem, ott éltem, ott tanultam, aztán anyuval és az öcsémmel hazaköltöztünk, és Budapestről vágtam neki Los Angelesnek. New Yorkba legkö­zelebb akkor megyek, ezt már rég elhatároztam, ha elértem egy szintet Los Angelesben. Az majd lehetővé teszi, hogy esedeg újra ott éljek. Los Angelesben pörgősebb a filmes szakma. Ott több stúdió, több produkció mű­ködik. New York lezserebb hely. Divatos szóval élve coolabb. Nem véletlen, hogy az lett a független fümesek fellegvára. Mondják is sokan, hogy ott kellene lennem, de Los Angeles­ben az a jó, hogy tévés hely, s nekem bejönnek a mostani so­rozatok. Ráadásul találtam egy jó kis színházat is a városban. Daniel Hare darabját, A kék szo­bát játszottuk. Ezzel lett híres jó pár évvel ezelőtt Nicole Kidman is a Brodwayn. Egészen pontosan azzal, hogy mezítelenül mutatko­zott benne. Nekem nem kellett vetkőz­nöm. A Cherryben viszont nem lehetett megúszni. Szálljunk fel most egy má­sik gépre. Los Angelesből in­dul Budapestre. Az is furcsa érzés. Tudom, hogy más lesz a levegő, és hogy a történelemnek itt nagyobb sú­lya van. Amerikában mindenki nyit, itt mindenki zár. Itthon több az emberekben a belső tü­kör. Itt az időnek is más a jelen­tősége. Einstein teóriája szerint kétféle idő létezik. Testidő és mechanikus idő. Budapest ba­rátságosabb a testidőhöz. Itt mi kreáljuk a saját terünket, a saját időnket, kint meg úgy érzem, erősebb a mechanikus idő hatá­sa. Ott mindig tudnom kell,, hány óra, mivel nagyobbak a tá­volságok, és pontosan ki kell számolnom, hova, mennyi idő után jutok el. Itthon az utolsó pillanatban is eldönthetem, busszal, metróval vagy inkább gyalog megyek, de ha Los Ange­lesben tíz perccel később indu­lok, dugóba keveredek, és órá­kat veszítek. Ott sokkal jobban kell figyelni a mechanikus idő­re. Most olvasok egy zseniális könyvet, az Einstein álmait, azért beszélek erről. És milyen nyelven olvassa a könyvet? Angolul. Nyüván felmérte már az el­múlt évek során, hogy az édesanyja döntésének kö­szönhetően mekkora szabad­ságot kapott a sorstól. Azzal, hogy ő a szerelmét követve, itthon mindent feladva annak idején Amerikába költözött, a gyerekei előtt nyitott széles kaput a világra. Épp a minap gondolkoztam ezen. Nekem nem kellett át­szöknöm semmilyen határon, nem kellett felnőttként megta­nulnom egy idegen nyelvet, ne­kem minden természetesen jött. Szerencsésnek is érzem magam, bár az önbizalom így sem teng túl bennem. Ez vi­szont már családi örökség. Há­lásak vagyunk azért, amit ka­punk, de élni nem mindig tu­dunk vele. Itthon egyébként sokszor tapasztalok furcsa reak­ciót, amikor kiderül, hogy én kint nőttem fel. A leggyakrab­ban döbbenetét. Lemerevedést. Mintha pozíciót kellene váltani. Különben anyukámmal is úgy tanulunk egymástól, hogy sokat kommunikálunk. Ha nem ezt tennénk, rengeteg félreértés lenne köztünk. Hányadik éve él Los Ange­lesben? Ez most a harmadik. És New Yorkhoz hány esz­tendő köti? Huszonkettő. Aztán hazaköl­töztünk, és négy év után vág­tam neki Los Angelesnek. Visz- szamenni egyébként mindig ne­hezebb. Az még most is fájni tud. Erőt kell vennem maga­mon. Ott nem áll mellettem senki. Nincs biztonság. Apa, anya, testvér. Itt minden embe­ribb. A falu, a város, a közleke­dés. Minden. Los Angelesben, ha gyalogost látsz, az vagy haj­léktalan, vagy sérült, vagy most költözött oda, és azt sem tudja, hol van. Vagy mexikói beván­dorló az illető. Los Angeles má­ra Észak-Mexikó lett. Meg kel­lett tanulnom spanyolul, mert annyian jönnek. És mindenki pincér, míg nem lesz belőle színész? Nagyon sok az olyan ember, aki azt sem tudja, mi akar len­ni. Valami odavonzza őt, csak nincs tiszta jövőképe, ezért al­kalomadtán szerepért sorako­zik. De nem vallja be magának, hogy voltaképpen erre vágyik, játszani. Amihez óriási szeren­cse kell. A legfontosabb: kit is­mersz, és hogy nézel ki. A válo­gatáson nem kérdezik tőled, van-e közöd a szakmához, tu­dod-e, ki volt Sztanyiszlavszkij, jártál-e az Actor’s Studio köze­lében? Semmit nem kérdez­nek. Ha képes vagy megfor­málni a szerepet, tiéd a pálya. Legyél ügyes, és legyen szép fogsorod. Ha viszont görbék a fogaid, akkor legyél Steve Buscemi. Óriási tehetséggel! Egy húszéves lány esetében mi a legfontosabb szempont? Egy válogatáson? Hogy csi­nos legyen. Édesanyja, fénykorában, hosszú évekig ezzel küzdött. Bizonygatnia kellett, hogy nemcsak szép... ... itthon más a helyzet. Az elején engem is foglalkoztatott a dolog. De nem mentem bele ebbe a játékba. Nekem másra kell koncentrálnom, másra kell felhívnom a figyelmet, nem ar­ra, hogy müyen az arcom. Én nem azért mentem Los Ange­lesbe, hogy a külsőmet muto­gassam. Nem gondolom, hogy nem vagyok érdekes, de ha két percet kapok, hogy megmutat­hassam, mit tudok, nem azt fo­gom bizonygatni, hogy milyen magas vagyok és mekkora a mellem, mert nem vagyok ma­gas, és nincsenek nagy keble­im. Belülről szeretnék sugároz­ni valamit. A Cherry főszerepére, erre a két fiú, egy lány szerelmi történetre hogyan tett szert? Sok türelem és hosszú kitar­tás kellett hozzá. Elsőre úgy mentem a válogatásra, hogy egyszerűen betévedtem. Abban az épületben, ahol színészmes- terség órán voltam, ki volt téve egy felhívás a folyosón, hogy az egyik produkció castingot hir­detett. Elsétáltam a folyosó vé­gére, ott ültek a lányok, és ta­nulták a szöveget. Bekéredz­kedtem és beengedtek. Utána kétszer visszahívtak, ami kisebb bizakodásra ad okot, harmad­szorra pedig már ott volt az egyik főszereplő fiú is, és velem akart bemenni. Pár héttel ké­sőbb felhívtak, hogy enyém a szerep, és meg sem lepődtem. Kérdezte is a rendező, hogy: „Lili, hát nem örül?” De igen, fe­leltem, nem is értem, miért nem ujjongok?! Talán mert úgy érez­tem, én ezért eleget tettem, és türelmesen kivártam, nem bíz­tam el magam. Ilyen vagyok. El­végzem a dolgomat, és hazame­gyek. Arra egyébként senki sem kíváncsi, hogy te miképpen ér­tékeled magad. Magánügy. Ott­hon eltöprenghetsz rajta. Gyere be, nyeljél, és mehetsz, köszön­jük szépen! Ez így elég rideg helyzet le­het. Még akkor is, ha a végén győz az ember. Néha persze kitör belőlem a bohóc, ami a társaság javára vá­lik. Nem szeretném túl komo­lyan venni magam. Az nem len­ne jó. Akkor minden kudarc le­sújtana. Láttam már nagy tragé­diákat. Karlovy Varyban komoly si­kere volt a Cherrynek. Két­szer vetítették, telt ház előtt. Azóta New Yorkban is bemu­tatták a filmet. Lendített a dolgain? Nem egy rendezővel dolgoz­tam azóta, és a Cherry rendező­je is számol velem a jövőben. Olyan ez, mint a spirál. Eggyel feljebb lépsz, ha már visszahív­nak. Ez nagyon nagy hajtóerő. A Kamikaze című új amerikai filmben magyar bébiszitter va­gyok, aki karácsony napján ma­rad egyedül. Nincs hó, nincs aranydió, csak rövidnadrág és pálmafa. Aztán szerelem is lesz, viszonzatlan, és a végén irány vissza, Magyarországra. A websorozat a neten fut. Azokkal forgattam, akik a Helyszínelőket készítették. Ez olyan digitális, interaktív novella. Repülőbalesetben meghalt cég­vezető vagyok, aki szellemként jár vissza a főszereplő életébe. Szurdi Miklóssal hogyan került kapcsolatba? Megtudta, hogy itthon va­gyok, és behívott válogatásra. Improvizáltam, és tetszett neki, így kaptam meg Myrtill szere­pét a Casinóban. Kedves, szeret­ni való, visszafogott csaj, aki még a hely legmocskosabb tit­kait is képes megőrizni. Hallot­tam egyszer egy interjút Jean Renoirral. Azt mondta: „Az iga­zi femme fatale angyalarcú.” Szerintem is így van. Ha valaki eljátssza, hogy a végzet asszo­nya, már nem is az. Ezt otthon is meg tudná be­szélni, a mamával. Annyira hálás vagyok a sors­nak, hogy ilyen jó szüleim van­nak! A mamám is annyira naiv, romantikus, szerelmes típus! Egy igazi nagylelkű, tiszta szívű ember. S Filip, az öccse? Az öcsém még tanul, de már dolgozik is egy szállító cégnél. Férfiban szebb, mint én nőben. És szerény. Nem is tudja magá­ról, hogy milyen vonzó pasi. Velem nagyon gondoskodó. Megkérdezi, van-e pénzem, mivel megyek ki a repülőtérre? S hogy elpakolt-e mindent a kofferba. Szörpöket, dzsemeket viszek magammal, mindent anyukám csinált. A csipkebogyólekvárját két évig ettem, nehogy elfogy­jon. Ha költöztem, költözött ve­lem a lekvár is. És gyakran költözött? Laktam már pár helyen. Nulláról indultam Los Ange­lesben. Lakást és kocsit bérel­tem, de eleinte csak egy hó­napra. Aztán majd bekerülök egy sorozatba, és megint lesz pénzem, gondoltam. De nem ilyen egyszerű. Időbe telik minden. Az első két évben fo­lyamatosan adni kell. Bízni, dolgozni, találkozni, beszél­getni, hajtani és adni, de mind­ez nem ríhat le rólad. Nem árulhatod el, hogy tudatosan csinálod. Vidáman, mosolyog­va, izzadság nélkül kell men­ned az utadon. Most kezd te­remni, amit elültettem. Már visszamenni is egyszerűbb. Sok mindent tisztábban látok, mint két évvel ezelőtt. Ugra- nom kell most is, de már van egy ejtőernyőm, ami nem pénzből van összetákolva, ha­nem szerepekből, filmekből, barátságokból. Belső erőből. Még nem tartok ott, ahol sze­retnék. Sokszor úgy érzem, a szívemmel gondolkozom, az agyam pedig meg akarja érte­ni, de nem tudja, mert képte­len szót érteni vele. Az lesz majd jó, ha ez a kettő elkezd kommunikálni. Nagyon várom azt a napot.

Next

/
Oldalképek
Tartalom