Új Szó, 2011. február (64. évfolyam, 25-48. szám)
2011-02-26 / 47. szám, szombat
Bordán Lili: „Még nem tartok ott, ahol szeretnék. Sokszor úgy érzem, a szívemmel gondolkozom, az agyam pedig meg akarja érteni, de nem tudja..." Vendég a Casinóban, otthonra lelt Los Angelesben www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2011. FEBRUÁR 26. Szombati vendég 25 Magyar színésznő New Yorkban született, de már Los Angelesben és Budapestén filmező, angolul és magyarul hibátlanul beszélő lánya. Bordán Irén a hetvenes-nyolcvanas évek mozijának sokak által csodált arca volt, Bordán Lili a tengerentúlról próbálja meghódítani a világot. SZABÓ G. LÁSZLÓ Most minden jel arra utal: jó úton halad. Eddigi legfontosabb amerikai (független) filmjének, a Cherrynek tavaly Karlovy Vary fesztiválján volt a világpremierje, Kamikaze címmel azóta újabb mozifilmet forgatott, és bekerült egy websorozatba is. A Vészhelyzet utolsó évadjában, Az ártatlanság kora című részben egy fiatal anyukát alakított, aki begyógyszerezett kislányával rohant a kórházba. A néma szemtanú című angol krimisorozat Vérvonalak című duplaepizódjában egy rokonszenves magyar ügyvédnő szerepét kapta, aki jó ízléssel választ (szerelmi) partnert magának. Bordán Lili most a Szurdi Miklós rendezte új magyar tévésorozatban látható, de már a következő kihívásra készül Los Angelesben. Hogyan éli meg azokat a perceket, amikor már fent ül az Amerikába tartó repülőgépen, és nem is sejti, hány hónap múlva jön majd haza? Odautazni mindig nehezebb, mint ide. Pedig két otthonom van. Az egyik itt vár, a másik ott. Los Angeleshez az álmaim fűznek. Még mindig nagyon alakulóban van a kinti életem. De már látom, milyen irányba halad. Haza mindig akkor jövök, ha dolgozni hívnak. Eddig legalábbis így sikerült. Még nyáron is. New York irányába minden szál elszakadt? Ott születtem, ott éltem, ott tanultam, aztán anyuval és az öcsémmel hazaköltöztünk, és Budapestről vágtam neki Los Angelesnek. New Yorkba legközelebb akkor megyek, ezt már rég elhatároztam, ha elértem egy szintet Los Angelesben. Az majd lehetővé teszi, hogy esedeg újra ott éljek. Los Angelesben pörgősebb a filmes szakma. Ott több stúdió, több produkció működik. New York lezserebb hely. Divatos szóval élve coolabb. Nem véletlen, hogy az lett a független fümesek fellegvára. Mondják is sokan, hogy ott kellene lennem, de Los Angelesben az a jó, hogy tévés hely, s nekem bejönnek a mostani sorozatok. Ráadásul találtam egy jó kis színházat is a városban. Daniel Hare darabját, A kék szobát játszottuk. Ezzel lett híres jó pár évvel ezelőtt Nicole Kidman is a Brodwayn. Egészen pontosan azzal, hogy mezítelenül mutatkozott benne. Nekem nem kellett vetkőznöm. A Cherryben viszont nem lehetett megúszni. Szálljunk fel most egy másik gépre. Los Angelesből indul Budapestre. Az is furcsa érzés. Tudom, hogy más lesz a levegő, és hogy a történelemnek itt nagyobb súlya van. Amerikában mindenki nyit, itt mindenki zár. Itthon több az emberekben a belső tükör. Itt az időnek is más a jelentősége. Einstein teóriája szerint kétféle idő létezik. Testidő és mechanikus idő. Budapest barátságosabb a testidőhöz. Itt mi kreáljuk a saját terünket, a saját időnket, kint meg úgy érzem, erősebb a mechanikus idő hatása. Ott mindig tudnom kell,, hány óra, mivel nagyobbak a távolságok, és pontosan ki kell számolnom, hova, mennyi idő után jutok el. Itthon az utolsó pillanatban is eldönthetem, busszal, metróval vagy inkább gyalog megyek, de ha Los Angelesben tíz perccel később indulok, dugóba keveredek, és órákat veszítek. Ott sokkal jobban kell figyelni a mechanikus időre. Most olvasok egy zseniális könyvet, az Einstein álmait, azért beszélek erről. És milyen nyelven olvassa a könyvet? Angolul. Nyüván felmérte már az elmúlt évek során, hogy az édesanyja döntésének köszönhetően mekkora szabadságot kapott a sorstól. Azzal, hogy ő a szerelmét követve, itthon mindent feladva annak idején Amerikába költözött, a gyerekei előtt nyitott széles kaput a világra. Épp a minap gondolkoztam ezen. Nekem nem kellett átszöknöm semmilyen határon, nem kellett felnőttként megtanulnom egy idegen nyelvet, nekem minden természetesen jött. Szerencsésnek is érzem magam, bár az önbizalom így sem teng túl bennem. Ez viszont már családi örökség. Hálásak vagyunk azért, amit kapunk, de élni nem mindig tudunk vele. Itthon egyébként sokszor tapasztalok furcsa reakciót, amikor kiderül, hogy én kint nőttem fel. A leggyakrabban döbbenetét. Lemerevedést. Mintha pozíciót kellene váltani. Különben anyukámmal is úgy tanulunk egymástól, hogy sokat kommunikálunk. Ha nem ezt tennénk, rengeteg félreértés lenne köztünk. Hányadik éve él Los Angelesben? Ez most a harmadik. És New Yorkhoz hány esztendő köti? Huszonkettő. Aztán hazaköltöztünk, és négy év után vágtam neki Los Angelesnek. Visz- szamenni egyébként mindig nehezebb. Az még most is fájni tud. Erőt kell vennem magamon. Ott nem áll mellettem senki. Nincs biztonság. Apa, anya, testvér. Itt minden emberibb. A falu, a város, a közlekedés. Minden. Los Angelesben, ha gyalogost látsz, az vagy hajléktalan, vagy sérült, vagy most költözött oda, és azt sem tudja, hol van. Vagy mexikói bevándorló az illető. Los Angeles mára Észak-Mexikó lett. Meg kellett tanulnom spanyolul, mert annyian jönnek. És mindenki pincér, míg nem lesz belőle színész? Nagyon sok az olyan ember, aki azt sem tudja, mi akar lenni. Valami odavonzza őt, csak nincs tiszta jövőképe, ezért alkalomadtán szerepért sorakozik. De nem vallja be magának, hogy voltaképpen erre vágyik, játszani. Amihez óriási szerencse kell. A legfontosabb: kit ismersz, és hogy nézel ki. A válogatáson nem kérdezik tőled, van-e közöd a szakmához, tudod-e, ki volt Sztanyiszlavszkij, jártál-e az Actor’s Studio közelében? Semmit nem kérdeznek. Ha képes vagy megformálni a szerepet, tiéd a pálya. Legyél ügyes, és legyen szép fogsorod. Ha viszont görbék a fogaid, akkor legyél Steve Buscemi. Óriási tehetséggel! Egy húszéves lány esetében mi a legfontosabb szempont? Egy válogatáson? Hogy csinos legyen. Édesanyja, fénykorában, hosszú évekig ezzel küzdött. Bizonygatnia kellett, hogy nemcsak szép... ... itthon más a helyzet. Az elején engem is foglalkoztatott a dolog. De nem mentem bele ebbe a játékba. Nekem másra kell koncentrálnom, másra kell felhívnom a figyelmet, nem arra, hogy müyen az arcom. Én nem azért mentem Los Angelesbe, hogy a külsőmet mutogassam. Nem gondolom, hogy nem vagyok érdekes, de ha két percet kapok, hogy megmutathassam, mit tudok, nem azt fogom bizonygatni, hogy milyen magas vagyok és mekkora a mellem, mert nem vagyok magas, és nincsenek nagy kebleim. Belülről szeretnék sugározni valamit. A Cherry főszerepére, erre a két fiú, egy lány szerelmi történetre hogyan tett szert? Sok türelem és hosszú kitartás kellett hozzá. Elsőre úgy mentem a válogatásra, hogy egyszerűen betévedtem. Abban az épületben, ahol színészmes- terség órán voltam, ki volt téve egy felhívás a folyosón, hogy az egyik produkció castingot hirdetett. Elsétáltam a folyosó végére, ott ültek a lányok, és tanulták a szöveget. Bekéredzkedtem és beengedtek. Utána kétszer visszahívtak, ami kisebb bizakodásra ad okot, harmadszorra pedig már ott volt az egyik főszereplő fiú is, és velem akart bemenni. Pár héttel később felhívtak, hogy enyém a szerep, és meg sem lepődtem. Kérdezte is a rendező, hogy: „Lili, hát nem örül?” De igen, feleltem, nem is értem, miért nem ujjongok?! Talán mert úgy éreztem, én ezért eleget tettem, és türelmesen kivártam, nem bíztam el magam. Ilyen vagyok. Elvégzem a dolgomat, és hazamegyek. Arra egyébként senki sem kíváncsi, hogy te miképpen értékeled magad. Magánügy. Otthon eltöprenghetsz rajta. Gyere be, nyeljél, és mehetsz, köszönjük szépen! Ez így elég rideg helyzet lehet. Még akkor is, ha a végén győz az ember. Néha persze kitör belőlem a bohóc, ami a társaság javára válik. Nem szeretném túl komolyan venni magam. Az nem lenne jó. Akkor minden kudarc lesújtana. Láttam már nagy tragédiákat. Karlovy Varyban komoly sikere volt a Cherrynek. Kétszer vetítették, telt ház előtt. Azóta New Yorkban is bemutatták a filmet. Lendített a dolgain? Nem egy rendezővel dolgoztam azóta, és a Cherry rendezője is számol velem a jövőben. Olyan ez, mint a spirál. Eggyel feljebb lépsz, ha már visszahívnak. Ez nagyon nagy hajtóerő. A Kamikaze című új amerikai filmben magyar bébiszitter vagyok, aki karácsony napján marad egyedül. Nincs hó, nincs aranydió, csak rövidnadrág és pálmafa. Aztán szerelem is lesz, viszonzatlan, és a végén irány vissza, Magyarországra. A websorozat a neten fut. Azokkal forgattam, akik a Helyszínelőket készítették. Ez olyan digitális, interaktív novella. Repülőbalesetben meghalt cégvezető vagyok, aki szellemként jár vissza a főszereplő életébe. Szurdi Miklóssal hogyan került kapcsolatba? Megtudta, hogy itthon vagyok, és behívott válogatásra. Improvizáltam, és tetszett neki, így kaptam meg Myrtill szerepét a Casinóban. Kedves, szeretni való, visszafogott csaj, aki még a hely legmocskosabb titkait is képes megőrizni. Hallottam egyszer egy interjút Jean Renoirral. Azt mondta: „Az igazi femme fatale angyalarcú.” Szerintem is így van. Ha valaki eljátssza, hogy a végzet asszonya, már nem is az. Ezt otthon is meg tudná beszélni, a mamával. Annyira hálás vagyok a sorsnak, hogy ilyen jó szüleim vannak! A mamám is annyira naiv, romantikus, szerelmes típus! Egy igazi nagylelkű, tiszta szívű ember. S Filip, az öccse? Az öcsém még tanul, de már dolgozik is egy szállító cégnél. Férfiban szebb, mint én nőben. És szerény. Nem is tudja magáról, hogy milyen vonzó pasi. Velem nagyon gondoskodó. Megkérdezi, van-e pénzem, mivel megyek ki a repülőtérre? S hogy elpakolt-e mindent a kofferba. Szörpöket, dzsemeket viszek magammal, mindent anyukám csinált. A csipkebogyólekvárját két évig ettem, nehogy elfogyjon. Ha költöztem, költözött velem a lekvár is. És gyakran költözött? Laktam már pár helyen. Nulláról indultam Los Angelesben. Lakást és kocsit béreltem, de eleinte csak egy hónapra. Aztán majd bekerülök egy sorozatba, és megint lesz pénzem, gondoltam. De nem ilyen egyszerű. Időbe telik minden. Az első két évben folyamatosan adni kell. Bízni, dolgozni, találkozni, beszélgetni, hajtani és adni, de mindez nem ríhat le rólad. Nem árulhatod el, hogy tudatosan csinálod. Vidáman, mosolyogva, izzadság nélkül kell menned az utadon. Most kezd teremni, amit elültettem. Már visszamenni is egyszerűbb. Sok mindent tisztábban látok, mint két évvel ezelőtt. Ugra- nom kell most is, de már van egy ejtőernyőm, ami nem pénzből van összetákolva, hanem szerepekből, filmekből, barátságokból. Belső erőből. Még nem tartok ott, ahol szeretnék. Sokszor úgy érzem, a szívemmel gondolkozom, az agyam pedig meg akarja érteni, de nem tudja, mert képtelen szót érteni vele. Az lesz majd jó, ha ez a kettő elkezd kommunikálni. Nagyon várom azt a napot.
