Új Szó, 2011. február (64. évfolyam, 25-48. szám)

2011-02-26 / 47. szám, szombat

16 SZTÁRVILÁG PRESSZÓ ■ 2011. FEBRUAR 26. www.ujszo.com minket. Hiszek egy picit a sors­szerűségben, régebben hittem abban is, hogy az egyik munka hozza a másikat, de rájöttem, a mai világban már ez sem igaz. Most, 2011 februárjában egyéb­ként sem nagyon szeretnék ko­pogtatni. Az sem történt meg, hogy a di­rektor kereste és hívta önt? Nem, nem. Szerintem a színház- igazgatók is gőgösek. És tudják jól, hogy egy nagy színházat (Vígszínház) hagytam ott azért, hogy kedvemre ficánkolhassak szerepről szerepre. Ez azt is jelenti, hogy önben hatalmas a szereplési vágy? Igen, jól látja, de ez minden szí­nésznél így van. Mi, színészek betegesen magamutogató exhi­bicionisták vagyunk. Az exhibi­cionizmus miatt nem tudok fejet hajtani, nem tudom azt monda­ni az igazgatónak, hogy rendben van, megcsinálom. Akkor sem tudom befogni a szám, ha észle­lem, hogy a rendező felkészület­len, nincs a helyzet magaslatán. Ilyenkor ugyan megpróbálok segíteni, de gyakran konfliktus­ba kerülök. Ä társulatban pedig ez nagyon veszélyes, mert egyből lázítónak, közösségizgatónak ki­áltják ki az embert. Ilyenkor jön a büntetés, rögtön kis szerepeket adnak, vagy pedig határozottan kijelentik: nem vagyunk rád kí­váncsiak, menj el. Egy saját színház megoldás le­hetne? Ezen már én is gondolkodtam. Különben, van egy kis színtár­sulatunk, Fregoli színészegylet a neve. Hárman alapítottuk, Ma­gyar Attila, Szakács Tibor és én. Budaörsön a mai napig játsszuk a repertoárunkban levő két elő­adásunkat. Az egyik az Özvegy Karnyóné, a másik pedig a Ko­csonya Mihály házassága. Mind­kettő lassan tíz éve megy. Ön az igazgatója az egyletnek? Közösen csináljuk! Felállítot­tunk egy hierarchiamentes szín­házat, ahol mindenki egyforma. Őszintén mondom, nem na­gyon működik, de legalább jól érezzük magunkat. A szavaiból azt veszem ki, hogy ön egy fenegyerek Remélem! Kell egy kis fenegye- rekség, de ha igazi fenegyerek lettem volna, akkor lehet, hogy pop- vagy rocksztár szerettem volna lenni. Nem vagyok agresz- szív, nem bántom a társaimat, hanem megpróbálok egy olyan imázst kialakítani, amely arról szól, hogy ez az ember, jelen esettben én, egy egyéniség. Sze­rintem a színháznak és a né­zőnek arra van szüksége, hogy egyéniséget lásson a színpadon. Véleményem szerint a mai szín­házi világban inkább az a cél, hogy ne egyéniségeket lássunk, hanem a rendező egyénisége domborodjon ki egy darabban. A katonák, azaz a színészek pe­dig végrehajtják a dolgokat. Tudomásom szerint nagyon szeret gitározni. Tud is? Állítólag. Kamaszkoromban nagyon muzikális voltam. Au­todidakta módon tanultam meg gitározni. Természetesen a szorgalmas tanulásomban az is közrejátszott, hogy mindig én lehettem a tábortüzek közép­pontjában. Ilyenkor jó csajokat lehetett felszedni. Mindig akadt egy-két lány, akit a pengetésem­mel teljesen szerelembe ejtettem. A Vígszínházban a Szent István körút 14. című darab kapcsán egy mini zenekar alakult, amely­nek a neve Könnyű Esti Sértés, és baráti összejöveteleken, szín­házi ünnepségeken szoktunk saját örömünkre zenélni. Gyermekkorában állítólag hi- hetedenül rossz gyerek volt. A tanulmányi eredményeiről nem is beszélve. De érdekes, hogy a rossz bizonyítványának köszönhetően lett színész, így volt. Az általános iskolá­ban azért nem voltam annyira rossz tanuló. Ez annak volt kö­szönhető, hogy egy kis faluban, Hortobágyban éltünk, és oda jártam suliba. Anyukám volt a szülői munkaközösség elnö­ke. Röviden, protekcióm volt. Kell egy kis fenegyerekség Hajdú Steve a Heti Hetes sztárjaként nagy népszerűségnek örvend, és a színpadon is sikeres. De talán kevesen tudják, hogy valójában mennyire érdekes egyéniség. Persze nem csak 190 centiméteres magassága miatt. Miért szabadúszó egy ilyen sokrétű színész, mint ön? Inkább úgy mondanám, hogy ezt is kipróbálom, mint már annyi minden mást az életben. Először az Új Színháznak, majd a Vígszínháznak voltam a tagja, ez az időszak rögtön a főiskola után kezdődött. Ékkor úgy érez­tem, hogy nagyon sok, számom­ra fontos szerep „elmegy” mellet­tem. Olyan szerepek, amelyeket máshol eljátszhattam volna, de a Vígszínházban vagy nem mutat­ták be, vagy ha bemutattak egy hasonlót, akkor más játszotta a főszerepet. Szabadúszóvá kellett válnom, hogy találkozzam az álomszerepeimmel. Ez áldozat volt vagy siker­éhség? Amikor nincs munkája az embernek, akkor áldozat lehet, de ha van munkája, akkor valóban sikeréhség­nek számít. Tudom, hogy a mai világban nagyon ri­zikós társulat nélkül lenni, de nekem szerencsém van, mert a televízióban hetente tudok, jó pénzért szere­pelni. Ebből a bevételem­ből pedig a hobbimnak, vagyis a színháznak élek. Szeretek szerepelni, de mint más munka, így a színészet is egy idő után ingerszegénnyé tud válni. Szüksége van az ember­nek arra, hogy új társulati tagokkal, olyan színészek­kel ismerkedhessen, akik­kel még nem játszott, és esetleg új barátságokat köthessen egy-egy da­rabnak, szerepnek kö­szönhetően. Ha esedeg megunja a „szabadúszást”, könnyű lesz a visszaút a színházi tagsághoz? Bekopogtat egy színházigazgatóhoz és közli: státust kérek? Az az igazság, hogy nem tudom. Lehet, hogy valakinél ez így mű­ködik, de engem úgy neveltek, és lényegében belémsulykolták a főiskolán is, hogy ne nagyon kopogtassunk, majd keresnek .Autodidakta módon tanultam meg gitározni" Hajdú Steve és Magyar Attila egyedi citerajátéka

Next

/
Oldalképek
Tartalom