Új Szó, 2011. február (64. évfolyam, 25-48. szám)
2011-02-18 / 40. szám, péntek
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2011. FEBRUÁR 18. Vélemény és háttér 7 A takarékos államról szóló terveknek egyelőre nagyobb a füstje, mint a lángja Jobboldali ballépések A Radičová-kormány szinte megalakulása óta a szétesés határán egyensúlyoz, a harmadrangú amerikai akciófilmekhez hasonlóan azonban az utolsó utáni pillanatban valahogy mindig megmenekül a szakadékba zuhanástól. MOLNÁR IVÁN Mi az, ami összetartja az olyan szélsőségesen különböző pártokat, mint a fundamentalista keresztény KDH, a szociál- liberális SaS és a közöttük húzódó ideológiai végtelenben mozgó Híd és SDKÚ? Legyünk egy kicsit jóindula- túak, és vessük el azt az alpári feltételezést, hogy az egyedüli összetartó erő a pénz- és hataloméhség, vagy végső esetben maga a Szentlélek. Van egyáltalán valamilyen közös érték, ideológia, amellyel mindannyian egyetértenek? A Fico-kormány primitív regnálását követően sokan azt gondolták, hogy a jelenlegi kabinet pártjait a demokrácia iránti nagyobb elkötelezettségük köti majd össze. A nyelvtörvény és az állampolgársági törvény körüli kicsinyes marakodást látva azonban nem lehetnek kétségeink afelől, hogy nem a demokratikus elvek számítanak a kötőanyagnak, hiszen a kormánypártok képviselőinek egy jelentős része ugyanúgy másodrangú senki- háziknak tekinti a magyarokat, mint Fico. Míg ez utóbbi azonban nyíltan kimondta, mit gondol rólunk, a jelenleg hatalmon lévők békejobbot nyújtva, baráti vállveregetés közben vágják belénk a kést. Ha sokáig keresünk, mégis találunk egy eszmét, amely a jelenlegi kormánypártokat eddig ideológiailag is összetartotta: ez a következetes jobboldali gazdaságpolitika. Az olcsóbban és hatékonyabban működő állam, a lehető legszabadabb piac, a magántulajdon védelme, a privatizáció folytatása, a munkahelyeket teremtő vállalkozókra háruló terhek és az adók csökkentése. Mi valósult meg mindebből? Nos, a takarékos államról szóló terveknek egyelőre nagyobb a füstje, mint a lángja, az „adócsökkentésnek” köszönhetően pedig az élelmiszerekre kivetett áfa nálunk a legmagasabb az egész Európai Unióban. Közben sok vállalkozó - az összecsapott, felemás törvények miatt - lassan a korábban pokolra kívánt Fico-kormányt is visszasírja. Már csak hab a tortán, hogy az elmúlt hetekben egyre több kormánypárti politikus - köztük a neoliberális elveiről ismert Ivan Miklós pénzügyminiszter is - kezdi átvenni Robert Fico baloldali populista hőzöngését, harcot hirdetve a bankok, az áramszolgáltatók és a drága élelmiszerek ellen. Ennyit a jobboldali gazdaság- politikáról mint kötőanyagról. Ha ez utóbbit is elvetjük, marad a pénz- és hataloméhség, esetleg a Szentlélek. Persze, ezek is képesek összetartani egy kormányt négy évig, a nagy kérdés csupán az, hogy minek.- Elfelejtettem, hogy csak a friss levegőn egészséges sétálni, nem a frissen megfagyott úton. (Peter Gossónyi rajza) GLOSSZA Lazára vedd! LŐR1NCZ ADRIÁN Nem győzöm eleget hangsúlyozni: az emberi élet túl rövid ahhoz, hogy komolyan vegyük, ráadásul a végén - világnézeti beállítottságtól függetlenül - mindenki belehal; ennek fényében újfent innen üzenem valamennyi elv-, nemzet- és embertársamnak: lazára vedd! Vizsgáljuk meg példának okáért napjaink látszólag legösszetettebb problémáját, az egyszerűsített honosítás, a magyar állampolgárság felvételének lehetőségét. Míg a Szlovákiánál demokratikusabb államokban, például Szerbiában és Romániában a magyar nyelvet csak hírből ismerő személyek is sorokban állnak érte (mert megtehetik, hiszen elődeik az egykori Magyarország állampolgárai voltak) .idehaza lassan, de biztosan beleveszünk a pro és kontra érvek útvesztőjébe. Megjegyzem: valószínűleg ez a szlovák vezető politikai elit széles rétegének a célja, hiszen az ország összlakosságának tizedét kitevő nemzeti kisebbséget annál egyszerűbb kordában tartani, minél inkább meghasonlik közvetlen környezetével és önmagával. Félreértés ne essék: ez itt nem a reklám helye, csupán intés, hogy lazább hozzáállással, kevesebb politizálással talán többre mennénk. E nagy horderejű felismerést tehette magáévá a trencséni származású, jelenleg a Csíkszeredái jégkorongcsapatot erősítő, korábban az Újpestbenjátszó szlovák Ladislav Sikorčin, aki - bár anyai ágon vannak magyar felmenői -, a nyelvet elmondása szerint csak tanulgatja. Gondolt merészet, s a Szlovákiában életben lévő ellentörvényre fittyet hányva, magyar állampolgárságért folyamodott - egyszerűsített eljárással. Nem sokat dilemmázott. „Számomra mindennél fontosabb, hogy a vüágbajnokságon játsszak a magyar válogatottban” - sommázta döntését. Kár, hogy nem részletezte, mit veszít a szlovák állampolgársággal; általa első kézből tájékozódhattunk volna mindazon lehetséges, tetemes veszteségek felől, melyeket felvillantottak előttünk, s melyekre engedelmesen rágörcsöltünk. Mert elfelejtettük lazára venni a dolgokat. TALLÓZÓ DIE PRESSE A jogállamiság győzelme címmel közölt rövid kommentárt a Die Presse osztrák napilap arról, hogy megállapodott a magyar kormány és az Európai Bizottság a médiatörvény módosításáról. A bizottság példaértékűen, okosan járt elírta Oliver Grimm a konzervatív napilapban. A gyakran joggal bírált Barroso-bizottságot dicséret illeti: gyorsan és finom érzékkel oldotta meg a problémát - vélekedett a cikkíró . A magyar konzervatívok ellenfeleinek ez kevés lehet, a bizottságnak azonban az uniós jogot kell alkalmaznia és ezt is tette. Aki európai uniós irányelvet szeretne a sajtószabadságról, annak kétszer is meg kellene gondolnia: a sajtó szabadsága abban áll, hogy nem kormányok állapítják meg. így szerepel az Alapj ogi Chartában is. A bizottság bebizonyította, hogy kész megvédeni az alap- jogot-írtaaszerző. (MTI) 1920 után, az új „hazában" semmit nem kaptunk csak úgy, inkább tőlünk vettek el sok mindent, vagyonúnkat, állampolgárságunkat, nevünket Európa KULCSÁR FERENC ígéretekkel,kényszerekkel /Ölel magához a világ. / Csak egyszer adja meg magát, / S örökre kárbozott az ember. A történelem során rendre magára hagyott, magányos magyar nemzetnek - s még inkább elszakított nemzetrészeinek - Székely János erdélyi költő fenti négy sora akár „krédója” is lehetne. Ez a Kárpát-medencei, Mohácsnál, Világosnál, Trianonban, 1945 Jaltáján, 1956 Budapestjén magára hagyott, tatárok, törökök, németek, szlávok által ezerszer megtizedelt - ezért ezerszer áldott - nép mégis él, mert a legjobbjai mindig tudták, hogy „csak egyszer adja meg magát, s örökre kárhozott az emberi’; s azt is tudták, hogy gyakori mostohaságuk ellenére Európa a hazájuk, ezért Európát védeni kell, hogy Európa is megvédhesse őt, ha már minden kötél szakad. Ez az európai nép, melynek ősei „szolgaföldön nem nyughattak”, mindig is le akarta mosni és le is mosta a gyalázatot, „mit reá raktak a századok”, mert ezt a legtermészetesebb és legemberibb dolognak tartotta, mondván, ennyivel tartozom önmagámnak és gyermekeimnek. Az 1920-ban- megkérdezet- lenül - Csehszlovákiához csatolt felvidéki magyarok is kezdettől fogva erre a vox humánéra figyeltek, arra, hogy bár Trianonban hazát vesztettünk, nyertünk egy másik, tágasabb, nehezebb hazát, Európát. És a szlovákiai magyarok legjobbjai mindvégig vallották és hitték ezt az európai hazát, akkor is, amikor lehetetlen volt s üldözés járt érte és akkor is, amikor körülöttünk mások, az „önmagukat megadok” a Nyugatot kizsákmányoló imperialistáknak bélyegezték, köztük a mai Szlovákia „első embere” is. 1920 után, az új „hazában” mi semmit nem kaptunk csak úgy, magától értetődően, inkább tőlünk vettek el sok mindent, vagyonúnkat, állampolgárságunkat, nevünket, végül a legfontosabbat, a magyarságunkat is akarták - kitartóan, szívósan: kormányszinten, gazdaságilag, szociológiailag, kulturálisan, demográfiailag. Pedig a szlovákiai magyarok soha nem akartak elvenni másoktól semmit: sem a földjüket, sem a kultúrájukat, sem a nyelvüket, sem a nemzeti büszkeségüket, sem a házukat, sem a hazájukat. Ők csak egyet akartak: élni, emberhez méltóan, szabadon, úgy, hogy gyerekeiknek és az ő gyerekeiknek legyen jövőjük. S tudták, ez csak úgy sikerülhet, ha a „széttépett” magyarságot összetartja a közös kultúra, a közösen átélt emberi értékek, a közös történelmi múlt, a közös jövő. A Kárpát-medencei magyarság - amely van, hiába süllyesztenék pokolra e tényt némelyek - ösztönösen is tudja, hogy amíg a kultúrához hűek maradunk, önmagunkhoz maradunk hűek, s aki hű önmagához, az hű az emberi méltósághoz, s a nemzetéhez is. Ez pedig Isten adta jogunk. Mégis, napjainkban ezt a jogot kérdőjelezik és tépázzák meg a „megszállottak”, akik „megszállottan” szajkózzák a szlovák nemzetnek, hogy Magyarország „megszállja” Szlovákiát. Ezek a „patrióták” talán észre sem veszik, hogy indokolatlan vádjaikkal, alaptalan rágalmaikkal és képtelen állításaikkal, melyekből sír a nyomorúság és a kicsinyhitűség, saját népüket taszítják infantiliz- musba, nacionalista szolgaságba, megfosztva őket értelmi és érzelmi autonómiájuktól, öntudatuktól, mintegy gyűlölködésre „idomítva” a nemzetet - más nemzetek ellen. Ezek a „demokraták” épp olyanok, mint a tömeg Karinthy Frigyes novellájában, amely Pilátus kérdésére, hogy kit engedjenek szabadon, a bűnöző Barrabást-e vagy Jézust, egyöntetűen azt kiáltja: Jézust, a levegőben mégis Barrabás neve szárnyal. Lám, a klasszikus képmutatás, a farizeusi jellem: miközben magát „európainak és demokratának” kiáltja bele a világba, az éterben a „provinciális és despota” szavak hallatszanak. Ez a hang a vox humanával szemben a vox animális, a magukat „szolidárisnak”, „kereszténynek”, „szociálisnak” hazudó pünkösdi királyok hangja: tótágast állva szlovák győzelemről beszélnek, miközben megcsúfolják az európaiságot - és saját népüket - Európa szívében. A szlovákiai magyarságot pedig, ezt a túszul ejtett, „komoly biztonsági kockázatot” jelentő nemzetrészt meg akarják fosztani lelki biztonságától, mi több, a jövőjétől is, „garantálva” lassú elfogyásukat és kimúlásukat. Ezért zárom írásom a fenti vers utolsó strófájával, okulásul - talán - politikai képviselőinknek is: Egy árva szó - ismerjük régen, / De százszor áldott az, aki / Ki meri végül mondani, / Hogy: nem. Hogy nem. Hogy csak azért sem.
