Új Szó, 2011. február (64. évfolyam, 25-48. szám)
2011-02-15 / 37. szám, kedd
Keddi faggató 19 www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2011. FEBRUÁR 15. Rácz Tibor: A közönség tapsa az impulzus ahhoz, hogy legyen erőd, kitartásod tovább gürcölni egy újabb sikerért A zene a lélek feltárásának jelkulcsa (Somogyi Tibor felvétele) Saját szavai szerint konzervatív felfogású ember, aki a maga által helyesnek tartott utat járja. Zeneszeretete gyerekkorában ivódott bele - és a harmonika lett az élete. A zenével világot jár: zenekari szólistaként, mesterkurzusok vezetőjeként, zenefesztiválok vendégeként, nemzetközi harmonikaversenyek sokszoros fődíjasaként s abszolút győzteseként. MIKLÓSI PÉTER Tanítványait értékekre neveli; egyéni művészetével publikumának lelkét kívánja feltárni. Rácz Tiborral, a Harmonikaművészek és Harmonikatanárok Világszövetségének al- elnökével a pozsonyi Konzervatórium egyik tantermében beszélgetünk. És maradunk a tegeződésnél, hiszen anno da- cumal a Szőttes meg az Ifjú Szivek háza táján is találkoz- gattunk. Évtizedek óta figyelem a pályafutásodat. Ha valaki már több mint félszázada harmonikázik - mondhatnám kajánkodva: a légszekrény húzogatásával szellőzteti lakását -, az az ember összenő a hangszerével? Nem tudom... De egy valamirevaló muzsikus talán inkább a zenével nő össze, mert a zeneszó az, amivel az emberek lelkének, szívének kulcsát keresi. Kisfiúként kezdted? Igen. Ha a nagymamával végigmentünk Dunaszerdahely utcáin, mindig kaptam valami apróságot. Egyszer viszont a játékbolt kirakatában megláttam egy sárga harmonikát, és elbűvöltek a billentyűi. A család úgy döntött, hogy megkaphatom. Ilyen „harmonikus“ volt a gyermekkorod? Azt hiszem, manapság nem szeretnék fiatal srác lenni, mert egészen más a világ, mint az én szép gyerekkoromban volt. Egy mai szülő nagyon nehezen teremtheti meg a gyermekének azt, amit mi még megkaptunk otthon. Nem anyagiakban, hanem emberségben, családi légkörben. Például rendre együtt reggeliztünk, együtt is szoktunk vacsorázni. Napközben is várt a család, éreztük, tartozunk valahová. Szerencsémre sokáig éltek a nagyszüleim, felnőtt korom jelentős részét végigkísérték, bennünk így mindig megvolt az összetartás. Ez olyan biztonságot adott, amit csupán most értékelek igazán, amikor teljesen önmagukra bízott gyerekeket tanítok, mert az állandóan rohanó szüleiknek nincs számukra idejük. A növendékeidnek is elmondod, amit egyszer szentenciaként tőled hallottam? Hogy művésznek, sőt zeneművésznek lenni, abban az az iszonyatos, hogy az ember sohasem éri el a tökéletességet! Én ebből arra következtetek, hiába van birtokodban tucatszám fődíj, abszolút győzelem és egyéb siker, mégis akadnak időszakok, amikor előfordul, hogy nincs túlzott önbizalmad... Vagy tévednék? Nemhogy előfordulnak, csak ilyenek vannak. Elvégre a legjobb művészi teljesítmény is pusztán addig a másodpercig érvényes, amíg a hangverseny- teremben el nem hangzott. Attól a pillanattól kezdve viszont már ott sorjáznak az új feladatok, az újabb igények; ez a nyomás örökösen ott motoz az emberben. Ezért nincs egyetemes értékű versenydíj vagy egyéb produkció, a siker legföljebb annyi, hogy vannak koncertek, amelyekre a közönség élményként emlékszik vissza. Ha már szóba jöttek a koncerttermek: azok próbatermeiben, jobb öltözőiben ott a tükör. Koncertezés előtt bele szoktál pillantani? Hiúságból igen, mert előnyös, ha az ember jól néz ki a színpadon. De különben nem. Ahogy a régi felvételeimet sem szoktam visszahallgatni. Flegmaságból? Ebben nincs semmi flegma- ság; csupán annyi, hogy sokkal inkább az újabb kihívásokra, követelményekre összpontosítok. Ha nem így teszel, elvesztél. Maximalista vagy? Az. És ezért is imádom például Fischer Annie-t, aki hihetetlen tudása dacára évekig töprengett. azon, készítsen-e rádió- és lemezfelvételeket. Töprengett, mert az „csak” konzerv, és a tegnapi Fischer Annie már nem volt a mai Fischer Annie... De akkor is elképedtem, amikor Fedák Sári és Honthy Hanna karrierjén mor- fondírozgattam. Fedákot a fél ország imádta, Honthyt az ország másik fele utálta. Mégis mindkettőjüket tömegek kísérték ki a temetőbe, s máig legendákat mesél róluk az utókor. Pedig Honthynak se különösebben szép hangja, se különösebben alapos képzése nem volt. Viszont ha kilépett a színpadra, ő úgy volt maga a csoda, ahogy volt! Mert mindig meg tudott újulni. Hiába szép, okos, talán még tehetséges is valaki, szerencse és a megújulás készsége nélkül semmire sem megy a művészvilágban. Végignézve az életeden, miket nevezel mély drámáknak, amelyek hozzájárultak művészeted elmélyüléséhez? A mély dráma az mostanában kerekedik ki az életemben. Ott és úgy élek, olyan körülmények között, ahogy lehet. Viszont nem szoktam meg a má- sodsorsúságot. Nem szoktam meg, hogy baj, hol születtem, hogy miként hangzik a nevem és milyen nyelven beszélek; nem szoktam meg, hogy barátok politikai okokból hátat fordítanak, és aszerint ítélik meg az embert, hogy az honnan jött s hová tartozónak tartja magát. Én azt szoktam meg, hogy valakiről aszerint ítélkeznek, mit csinál és mit tud. Harmonikaművészként ez a megdöbbenés most, ötvennyolc évesen tört rád? Nem, már korábban is. Életem egyik legnagyobb meghökkenése az volt, amikor évekkel ezelőtt kaptam egy állami kitüntetést, s annak kísérőlevelében azt állt, hogy engem nem érintett a kisebbségi sors. De ki tudhatja ezt? Azért, mert nem nyafogtam?! A kisebbségi lét nem egy póz, nem melodráma, az tény. Én most kezdek nem belenyugodni. Mindig belecsempészek valamit az életembe, amivel hozzájárulhatok a saját lelkiismeretem tisztaságához. Tükröződik ez abban is, hogy ma egyazon zenedarabot másképp játszod el, mint, mondjuk, tizenöt-húsz évvel ezelőtt? Gondolom, hogy igen, mert újra egyre tudatosabban és mélyebben keveredik bele a hétköznapjaimba az a tanács, amellyel, Pozsonyba küldvin, annak idején anyámék bocsátottak utamra: vegyülj el és próbálj kitűnni! Akkoriban úgy éreztem, elég, ha bárki tisztességesen, tudása legjavát nyújtva elvégzi a dolgát; és ha hátulról meg-megrúgják is közben, azon ne jajgasson, mert ez azt jelenti, hogy az illető valahol elöl áll. Ami jó jel! Időközben azért arra is rádöbbentem, hogy olyanok szintén sorakoznak mögöttem, akik nem a tudásra, hanem a sorrendre figyelnek. Ezért fontos, hogy az ember a karakterét is megőrizze, miközben a sikereit számlálja, hiszen a közönség tapsa „csak” impulzus ahhoz, hogy legyen meg az erőd, kitartásod tovább gürcölni egy-egy újabb sikerért. A zene révén nyíltan el tudsz mondani mindent, amit üzenni akarsz, vagy éppenséggel akkor és ott kavarog benned? Ha nem így lenne, értelmetlenség volna akár csak kézbe is vennem a harmonikát, ami persze áldott ajándékszámomra. Miért áldottabb, mint például egy zongora? Mert az egyetlen billentyűs hangszer, amely a muzsikus kezében élő hangot ad. A pillanat szüleménye, mint az ének. A harmonika hangjának én adhatok lelket, életet. Hiába nyomod a billentyűt, ha a légszekrénnyel nem formálod meg a hang színét, mélységét, finomságát, lágyságát, ha képtelen vagy épp úgy bánni vele, mint az énekes a hangjával. A harmonikásnak a kezében van, ami egy énekesnek a torkában, csakis rajta múlik, milyen zenei minőséget varázsol elő a hangszeréből. Plasztikailag? Pontosan. Egyénileg formálod, kerekíted a hangot, úgy adsz neki intenzitást, színt, tartalmat, drámai töltetet,, hogy semmi sincs előre elkészítve, fölhangolva. Minden a tudásodon és az érzelmeiden múlik, ha elrontod, te rontottad el. Nem mentegetődz- hetsz, hogy kemény volt a zongora, vagy túl mély volt a billentése... Ha az imént azt kérdezted, hogy az elmúlt bő félszázad során összenőttem-e a hangszeremmel, akkor ilyen értelemben igen. Mikor állapítható meg valakiről, hogy megvan-e a kellő zenei tehetsége? Jobbára az első másodpercben, vagy soha. A talentum benne lakozik az emberben. Nem baj, hogy még nem ismeri az ujjrendet, de eljátszik két- három ütemet, és én elájulok, mert látom benne a szikrát. A másik izzad, szorong, csinálja, mégsem lesz belőle semmi. Legalább a zene iránti érdeklődés csiszolható? Egy harmonikásnak szegezve kitűnő kérdés. Egyszer azt kérdezték tőlem, mi a véleményem az operettről és a cigányzenéről. Nos, adott esetben mindkettőt imádom. Meg a könnyűzenével sincs bajom, ha úgy űzi valaki, mint például Koncz Zsuzsa. Vagy ha úgy tudja valaki a népdalt, mint Madarász Katalin. És azért mondtam, hogy egy harmonikásnak ez találó kérdés, mert relatíve fiatal hangszer a miénk, így főként a kortárs zeneirodalomra vagyunk ráutalva. Például Károlyi Pál, Bogár István s mások kompozícióira. Nekünk ezt a zenét kell a közönséggel magas előadói nívón elfogadtatnunk. Természetes a kérdés: tangót szoktál játszani? Azt tudni kell. A harmoniká- sok százhúsz százaléka gondolja, hogy képes rá. És te tudsz? Nem vagyok teljesen biztos benne, hogy az az ízlés és stílus, ahogyan én játszom a tangót, mindenki számára elfogadható. Ugyanis a tangó nem egy tánc, nem szórakoztató zenemű, hanem kerek történet, egy kis dráma. Akkor jó,' ha a maga feszültségével sűrített színművé kerekedik, de egyben a feloldozás is ott van benne. Ha olyan élmény, mint egy Edith Piaf-sanzon. Ráadásul a tangó akkor eredeti, ha a különleges harmonikán, a ban- doneónen játsszák, aminek olyan búskomor, sötétes hangszíne van, mint a tárogatónak, a gordonkának vagy a fagottnak és oboának... Tanár úr, a diákok manapság még felnéznek a tanáraikra? Alattomos kérdés, de megkockáztatom: a tehetségesek igen, a többiek kevésbé. Ezért nagyon tisztelem azokat a növendékeimet, akik időben felismerik, hogy kevés keresnivalójuk van a zenei pályán. Művészetet egyébként sem érdemes tömegszerűen oktatni. Szerencsés esetben az igazi tehetség nem az intézménybe, hanem tanárhoz jelentkezik. Napjainkban miért van állandóan jelen a zene? Az autóban, otthon, mindenütt... Na, ez az! A technika bosszúja ez a művészetekkel szemben. Sajnos, manapság a muzsika nem igény és ünnep, hanem háttérzene. Pedig a zene- irodalom gyöngyszemei azért maradtak fenn, mert az emberek nem kulisszának tartották. Sőt! A házi muzsikáláshoz felöltöztek, ahogy jobb helyen a vacsorához. Együtt volt a család, a baráti kör. Mi a jó zene, az örökbecsű előadásmód? Ha a közönség az utolsó hangzat után egy szemvillanásnyit döbbent csöndben marad, amikor előadóművész és publikum együtt érzi, hogy megtörtént a csoda. Hogy egy lélegzetvételnyi időre a hangversenytermet megérintette a lelki csönd. Nyilván neked is vannak szürke hétköznapjaid. Olyankor mivel töltőd az időt? Lustálkodom. Olvasgatok, és nagyon szeretek mászkálni, az embereket figyelni. Miként társalognak, hogyan öltözködnek, viselkednek. Igyekszem elraktározni magamban a karaktereket. Mert a zeneművekben is lehet érzékeltetni a dühöset és a dühödtet, a durcásat és a mérgeset, a vidámat és bolondosat. A zenésznek, akárcsak a színésznek, az árnyalatokig kell éreznie a különbségeket. A tanítványaidnak mit tanítasz inkább: hangszerkezelést és annak révén a zenemű hangzását, vagy emberséget s lelki hozzáállást? Módszertanilag úgy mondják: hangszertartást. De én elsősorban emberi tartást szoktam tanítani. Általában rögtön az első mondatom: ne várd tőlem, hogy jó leszek hozzád. Hajtani, ösztönözni foglak, amíg értelmét látom; viszont ha csalsz, azonnal leveszem a kezem rólad, és boldogulj, ahogy tudsz... Nem lehetek elnéző, mert a növendékemnek tudatosítania kell, hogy csak akkor tudok segíteni neki, ha vállalja azt a fajta munkát, amit én megszabok neki. Hogy amit kérek, az jó, és azt a következő órán be is hajtom. Egy énekes nyilván a hangszálaira ügyel. És a harmonikaművész? A gerincére. Mind egészség dolgában, mind átvitt értelemben. Rácz Tibor mindenkinek a szemébe mondja, amit gondol? Sajnos, igen. Vagy nem is sajnos?
