Új Szó, 2011. február (64. évfolyam, 25-48. szám)
2011-02-02 / 26. szám, szerda
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2011. FEBRUÁR 2. Vélemény És háttér 5 Barack Obama, az USA elnöke már a tüntetések kezdetekor két tűz közé szorult Egyiptom és a változás politikája Az elmúlt néhány hét során a világ figyelme elkerülhetetlenül a Közel-Kelet és az arab országok felé fordult. RAVASZ ÁBEL Az események gyors pörgésére jellemző, hogy jelen sorok írásával egy időben az eddigi legnagyobb tüntetés zajlik a kairói utcákon, a katonaság csendes asszisztálásával. Az egyiptomi népfelkelés kimenetele egyelőre nem belátható, azonban az sem nyilvánvaló, hogy a „Nyugat”, különösen az USA kinek és miért drukkol. A tüntetésekben érintett országokban a választási rendszer csak formálisan működik, az emberi jogokat folyamatos sérelmek érik, a hatalom pedig autoriter, évtizedekre berendezkedő rezsimek kezében összpontosul. Ez a tézis igaz Egyiptomra is, egyúttal azonban a Mubarak-rezsim az USA és a „Nyugat” egyik legfontosabb közel-keleti szövetségese is. Obama elnök éppen ezért már a tüntetések kezdetekor két tűz közé szorult: egyrészt a demokratikus átmenetek támogatásának amerikai stratégiája és saját kommunikált vüágnézete az utcára vonulók támogatását írná elő az elnöknek. Másrészt Oba- mára ellenkező irányú nyomást gyakorol, hogy ha azonnal elengedi legszorosabb szövetségese kezét, az bizalmatlanságot szül az USA szövetségi rendszerén belül. Ráadásul a jelenlegi, utcán levő tömeg összetétele meglehetősen vegyes, az általuk esetlegesen hatalomra juttatott kormány politikai irányultsága pedig korántsem biztos - könnyen lehet, bár nem törvényszerű, hogy a mérsékelt iszlamista irányvonalú Iszlám Testvériség játszhatja majd az egyik vezető szerepet. Éppen ezért a tüntetők melletti feltétlen kiállás helyett, melynek célja Obama kairói beszédével összhangban a muszlint világ problémáira való nyitottság hangsúlyozása lett volna, az elnök egy hibrid stratégiát választott, és az utcai megmozdulások elvi támogatása mellett csak lassan veszi el a kezét Mubarak elnök fölül. Nem biztos, hogy ez kifizetődő: a kairói utca aligha vevő a diplomáciai finomságokra, Obama óvatos támogatása pedig nem az, amit a tüntetők elvárnának, különösen, hogy a velük szembenálló rendőrök „Made in USA” munícióval lőnek rájuk. Ezek után szinte bizonyos, hogy az esetlegesen létrejövő új kormányt az „utca” nem fogja az USA szövetségi rendszere felé tolni. A tüntetések történelmi lehetőséget adtak a Nyugatnak, hogy kinyilvánítsa elkötelezettségét az arab világ demokratikus népi mozgalmai mellett, ám Obama egyelőre képtelen volt megragadni a pillanatot, hogy hitet tegyen az arab világ önrendelkezése mellett. A látszólag kockázatkerülő politika azonban hosszú távon veszélyforrás lehet: a jelenlegi egyiptomi rezsim bukása esetén létrejövő új kormányra sokkal kevesebb hatása lesz a Nyugatnak, mint szeretné, tovább növelve a közel-keleti helyzet bizonytalanságát. Ráadásul Obama taktikája mintha annak beismerése lenne, hogy szerinte is lehetetlen az USÄ külpolitikáját őszinteségre és kooperációra alapozni - ez pedig aligha lesz népszerű a személyét a reménnyel és változással összekötő szavazói bázisa körében. KOMENTÁR Türelemjáték NAGY IVÁN ZSOLT Múlt héten ismét a sajtószabadságért tüntettünk a Kossuth téren. Lehettünk öt-hat ezren, ami kevesebb ugyan, mint két hete, az első demonstráción, akkor azonban péntek volt, most csütörtök, ráadásul estére kifejezetten hideg is lett, szóval rendben volt ez így. A hangulattal sem volt gond: hozzám hasonló amatőr tüntetők bulija. Kedvenceim az alternatív zenére ringatózó nyugdíjas nénik voltak - már-már csápoltak, miközben láthatóan rettenetesen zavarta őket a hangos muzsika. Az egész akkor dőlt be - legalábbis nálam -, amikor az egyik fellépő zenész dalában félreérthetetlenül Gyur- csány Ferencet biztatta visszatérésre. E meghökkentő pillanat volt az, amikor eltántoríthatat- lan sajtószabadság-harcossá lett 11 éves gyerekemmel egymásra néztünk, megráztuk a fejünket és úgy döntöttünk, hogy ehhez nekünk már nagyon hideg van. Meg egyébként is... A jelenet felveti mindazok dilemmáját, akik minimális demokratikus öntudattal bírva elvetik az Orbán-kor- mány jogállamfelfogását, ám közben nem tudnák választani egyik ellenzéki pártot sem, legyen szó akár az LMP- ről, akár a szocialistákról, Gyurcsány Ferencestül. (A Jobbikról késsel-villával enni tudó embernél nyilván nem lehet szó.) Más azonban nincs, és ahhoz, hogy legyen, olyasmi csoda kellene, mint Szijjártó Péternek, a miniszterelnök szóvivőjének, hogy életében egyszer hiteles legyen. Nem teljesen lehetetlen tehát, csak éppen kevéssé tűnik valószínűnek. Pedig mind többen mondogatják. Nem, nem azt, hogy Szijjártó hiteles lehet... A pártalapítás ötletét vetik fel mind többen. Illetve van, aki már mozdult is, ott van Szili Katalin, aki kilépett az MSZP-ből, pártot alapított, és most arról álmodozik, hogy 2014-ben majd a mérleg nyelve lesz, de ezeket a víziókat most nézzük el neki, nyilván kikészítették az elmúlt év eseményei. Ennél nagyobb baj az, hogy jó eséllyel párttal rukkol majd elő Gyurcsány is. Márpedig róla ellenfelei is tudják, hogy közismerten nagy kampányharcos. Ha tehát ő áll neki pártot toborozni, oda bizony mennek majd támogatók is. Ami nem jelenti azt, hogy sikeres is lesz (ami nem baj, sőt), ártani azonban önmagában létrejöttével is tud: például az MSZP-nek (ami szintén nem baj, sőt), de minden más lehetséges kezdeményezésnek is. Próbálkozni tehát lehet, de azért túl nagy reményt aligha lehet táplálni. Egyelőre. Majd. Ha már elvérzett az összes feltámadni próbáló politikus. Addig meg mehetünk még tüntetni. Ott legalább jó a hangulat, buli van, a nénik csápolnak. És ha a Fidesz így folytatja, lesznek többen is. A szerző magyarországi publicista Állok a lépcsőkön, és szégyellem magam Júdás-csókom miatt, mellyel elárultam a szabadságot és a szolidaritást, szégyellem magam önmagam miatt Levélféle I. M.-nek KULCSÁR FERENC Igor Matovič. Nemes egyszerűséggel így szólítom önt, nem akarván úrnak nevezni, mivel - Winston Churchillel szólva, már ha mond magának ez a név valamit - úriember nem foglalkozik olyasmivel, amihez nem ért. Elnéztem önt 2011. január 28-án a tévében, amint a Szlovák Köztár- saságparlamentjéneklépcsőjéna figyelem forró fókuszában ágál, szendvicsembemek álcázva magát, bár - ellentétben Szlovákia polgárainak ezreivel - ön nem alkalmi munkáért viselt plakátot. És micsoda plakátot! Megindító- an giccseset. Igor Matovič, ön ott, a lépcsőkön úgy festett, mint egy újkori Don Quijote, vagy még inkább, mint egy pankrátor - ahogyan találóan egyik újságírónk nevezte -, esetleg Gogol, Hašek, Bemard Shaw tollára való ámok- futó. Elnéztem önt a tévében, és hirtelen megszántam - nem önt, hanem magunkat, hogy egy ilyen ember szeret bennünket, olyan „szeretettel”, amitől lúdbőrösek leszünk. Elnéztem önt, ahogy ott „koldul”, illetve „árusít” szeretetet a parlament lépcsőin, s képzelje, elképzeltem magam az ön helyébe. Elképzeltem, hogy a törvény- hozás tisztes tagja vagyok, állok a lépcsőkön, és nyakamban lóg - ahogyan Pilinszky János mondaná - a rövid „életrajzom”, az én szerető piros szívem külső másán hirdetve, mennyire szeretem „a mi magyarjainkat”, a mi kiskorú, másodrendűvé degradált polgárainkat, a mi tulajdonunkat és szolgáinkat, holott tudom, hogy az ember nem szolga, nem állat, nem magántulajdon, nem zsákmány, nem túsz, hanem lélek - ezért nem lehet kiszolgáltatva sem a másik ember kénye-kedvé- nek, sem az államnak; igen, tudom, hogy az ember csak Teremtője szabadságában nyerheti elés őrizhetimegemberíméltóságát. Én, Kulcsár Ferenc, alias Igor Matovič, állok a lépcsőkön, és szégyellem magam Júdás-csókom miatt, mellyel elárultam a szabadságot és a szolidaritást, szégyellem magam önmagam miatt, mert aznap az egyik újságban Orbán Viktort Ján Slotához hasonlítottam, holott én vagyok hasonló a szlovák pártvezérhez, hiszen mindketten azon vagyunk felháborodva, hogy néhány polgárunk képes lenne felvenni ősei nyomán a magyar állampolgárságot, mintegy lelkileg is kötődve nemzetéhez. Igaz, Slota gyűlöletből van felháborodva, én pedig szeretetből - de a végeredmény ugyanaz: szent okokból mindket- tenmegakarjuk ezt akadályozni. Én, Igor Matovič, állok a lépcsőkön, mint egykor a magyarok József Attilája a rakodópart alsó kövén - igaz, ő ült -, s rendezni igyekszem közös dolgainkat, de nem megy, mert valamiért ki nem állhatom a magyarok szabadság- szeretetét, 1848-ukat, 1956-u- kat, a berlini fal lerombolásához s így Európa egységesítéséhez való bátor hozzájárulásukat, miközben én csakkuksoltam, s a pénz istene, Mammon járt az eszemben. Én, Igor Matovič, állok a lépcsőkön, és szégyellem magam, mert nem kérdeztem meg egyetlen szeretett magyar honfitársamat sem, szeretné-e - s ha igen, miért - felvenni a magyar állam- polgárságot, pedig az ő képviselőjük- is -vagyok. És azért is szégyellem magam, mert még mindig nem helyeztem hatályon kívül a Beneš-dekrétumokat, mely az én szlovákiai magyarjaimat háborús bűnösöknek nyilvánította. Amiatt is restelkedem, hogy 1945 után faji imperializmustól indíttatva kitelepítettük, áttelepítettük, kifosztottuk szeretett magyarjainkat - nyilván az ő jól felfogott érdekükben -, bezárva iskoláikat, betiltva újságjaikat, erőszakkal reszlovakizálva őket, s én mindezért még nem kértem tőlük bocsánatot. S azért is vérzik a szívem, hogy Slotáék kicsikarták az én magyarjaim nyelvhasználatát korlátozó nyelvtörvényt, bizonyos esetekben pénzbírsággal sújtva őket, s én, Igor Matovič honatya ugyanezt a bírságolást támogatom. Bánt, hogy én, Igor Matovič még mindig nem töröltem a Szlovák Köztársaság preambulumá- ból a „mi, szlovák nemzet” formulát, holott én, a Szabadság és Szolidaritás pártja által honatyává lett honatya tudom, hogy ennek így kellene hangzania: „Mi, Szlovákia polgárai”; mert az előző, valóságot meghamisító formula szerint az én szlovákiai magyarjaim másodrendű állampolgárok. Én, Igor Matovič amiatt is szégyenkezem, hogy a Smer és az SNS ráerőltette az iskolákra a himnuszunkat hétköznapivá szürkítő himnuszhallgatást: hogy megmutassák az én szeretett magyarjaimnak, ki az úr Szlovákiában. Igaz, ezt a törvényt is megszavaztam, bár az egyik újságunkban Ján Slotát „primitív bujtogatónak” neveztem. Én, Igor Matovič, állokittasze- retetplakáttal a nyakamban, és szívemben a gyanúperrel, hogy voltaképpen én nem is szeretem a szlovákiai magyarokat, sem a szabadságot, sem a szolidaritást. Úgy érzem, én csak a zűrzavart, az árulást, az anarchiát szeretem, mert jobb nekem a rossz, mint a jó. Képmutató lennék, kaméleon, köpönyegforgató? Lehet, hogy nem is Igor Matovič a nevem, hanem Ján Slota? Szeretett magyarjaim, segítsetek! Hirtelenelbizonytalanodtam.-Értsd meg végre: a mi nyugdíjunk alacsony, a polgármesterünk fizetése magasabb, mint a kormányfőé, az átlagjövedelem kiváló! (Peter Gossányi rajza)
