Új Szó, 2011. február (64. évfolyam, 25-48. szám)
2011-02-12 / 35. szám, szombat
26 Szalon ÚJ SZÓ 2011. FEBRUÁR 12. www.ujszo.com (Kép: TASR/AP Photo) Mindig ideje van HALAAAl TAAAÁS Mindig ideje van az útnak, elindulni Galileából, mint akinek angyalok súgnak, mint akihez kegyelem pártol; mindig ideje van a hitnek, felkészülni a magvetésre, mintakit tengerbe meríthet esti dombok hullámverése; mindig ideje van a jónak, a báránynak és a bohócnak, az asszonyi szelíd örömnek, mindig ideje az öröknek; mindigidejevan, mertmindig van idő csókra és csodára, a folyó is elér a hídig, bár megelőzi csobogása; mindigidejevan, hogy elhidd, ideje van hinni a fénynek, simogasd lágyabban a felszínt, és visszasimogat a lényeg; mindigideje, hogy az árvák meghódítsák a királyságot, minta szeráfok déli álmát az aranymíves imádságok; mindig ideje van az útnak, ideje a megérkezésnek, fülünkbe az angyalok súgnak, fülükbe a lelki szegények. IRODALOM A SZALONBAN Túl hosszú út SZALAY ZOLTÁN Megint elmondta a rádióban az a ragacsos férfihang, hogy D. és a főváros keleti pereme között, több szakaszban ellepték az úttestet a békák, és veszélyeztetik a közlekedést. Gyenge rángások futottak végig a testemen; az utat szegélyező hatalmas gazerdőből időnként egy-egy reszkető tekintet villant felém, valószínűleg kóbor rókák, bár azoknak ilyenkor, hogy feljött a bágyadt nap, már el kellett volna rejtőzniük, ahogy az évszázadok-évezredek alatt megtanulták. Ma mégis ébren maradtak. Napok óta úton voltam, bár talán csak a napokat számoltam valahogy másképp. Lassacskán kezdett eltűnni a fáradtság a mozdulatból, ahogy a szememet dörzsöltem s az arcomat simogattam, a borostám is mintha megállt volna a növésben. Közeledtem a főváros felé, amelyet a legtöbben B.-nek hívtak. A férfi ott állt az út szélén, magabiztosan, határozott tartással, mintha egészen természetes lenne, hogy épp itt, a semmi közepén, sok-sok kilométerrel a legközelebbi település, D. után álljon valaki az út szélén, csak így. S persze stoppolt: messziről feltűnt az a korántsem rutintalan, ám lelkes reménnyel fűtött mozdulat, ahogy karját kinyújtotta az úttest felé. Mégis, bár korán észrevettem, az utolsó pillanatig nem lassítottam, sőt, még bele is tapostam kicsit, hogy aztán egészen hirtelen fékezzek, amikor már nem különösebben bízhatott benne, hogy felveszem, s akkor várhat még na- gyon-nagyon hosszú ideig, hiszen alig járt erre autó. (Talán épp a békák miatt.) Nem húzódtam le az út szélére, csak leálltam, s vártam rá. Várt ő is, néhány másodpercig mozdulatlanul állt, leeresztett kézzel, nyilván arra, mikor hajtok el. Majd egy perc múlva indult meg felém, jókora léptekkel. Megfordult a fejemben, most kellene elhajtanom, de ekkor a tespedt- ség erőt vett rajtam, szusszantam egyet, s nem nézve többé a visszapillantóba, nyugodtan vártam, hogy szálljon be. Nem kérdezett semmit, hogy merre megyek, elviszem-e, ilyesmiket, csak beszállt, jó napot kívánt, és halkan megköszönte, hogy megálltam neki. Bekötötte magát, majd a bajszával kezdett foglalkozni: ritka szálú, nem túl tetszetős bajuszka borította a felső ajkát: mániákusan ápolgatta, nem telt el fél perc, hogy ne nyúlt volna hozzá. Nem néztem rá, csak oldalról sandítottam felé, egyszerű, lestrapált arca volt, mintha ez a gyatra vidék kiszívta volna minden színét. A fején régimódi és kopottas sültös sapka, a homloka alacsony, a szemöldöke bozontos, az orra nagy és görbe. A szemét nem láttam jól, mindig másfelé nézett. Nem fázott, kérdeztem tőle, mire hevesen rázni kezdte a fejét, nem, egyáltalán, s ezt elmondta legalább ötször. Lassan elindultam, nem kanyargóit az út ezen a szakaszon, mintha az azt két oldalról szegélyező gazerdő nem engedte volna semerre elmozdulni. Valaha valódi erdők lehettek erre, vagy a franc tudja, akár falvak, városok, most csak mérhetetlen sok gaz, magasra nőtt, majdnem olyan magasra, mint egy hagyományos tölgyerdő, s olyan sűrű volt, akár egy súlyos, szúrós függöny. A tekintetek azonban elő-elővillantak a meg- fásodott törzsű, öreg gyomok közül, a rókák elő-előkukucs- káltak, bár nem szúrták ki az orrukat. Megint elmondta a rádióban ugyanaz a ragacsos férfihang, hogy D. és a főváros keleti pereme között több szakaszban ellepték az úttestet a békák, és veszélyeztetik a közlekedést. Találkozott már velük, kérdeztem a férfit. Csak a fejét rázta, s ugyanazt válaszolta, mint az előbb, nem, egyáltalán, s ezt elmondta legalább ötször. Vártam néhány másodpercet, s a fűtést szabályozó kapcsolóhoz nyúltam: kettő fokozattal eltekertem, búgni kezdett a gép, s okádta felénk a meleget. A férfi a bajuszát birizgálta, s nézdegélt valamerre. Átkapcsoltam a fűtés irányát, előre és lefelé, hogy ne a szélvédőre fújja a meleget, hanem ránk, egyenesen, majd még eggyel magasabb fokozatra állítottam. Nem fázik, kérdeztem, de mielőtt még válaszolhatott volna, még eggyel magasabbra kapcsoltam. Hideg verejtékcseppek szánkáztak végig a homlokomon, majd a halántékomon keresztül legördültek a fülem mögé, a nyakamba. Elnyomta a szuszogásomat s a rádió hangját is a fűtés búgása, s önkéntelen vicsorba torzult az arcom, de nem néztem sem a férfira, sem az útra, csak a sűrű gazerdőt kémleltem, hátha előfut valahonnan végre egy vörös dög. Mintha nem haladtunk volna semennyit sem, az út egyenes, és sehol sem láttuk a főváros körvonalait. A legtöbben B.-nek nevezik, vajon hogy nevezi ez a férfi. Meg sem kérdeztem tőle, hova megy, bár ő sem tartotta fontosnak közölni. Utáltam őt ezért, még egyet kapcsoltam a fűtésen, most már maximálisra, gyorsítottam, s nehezen álltam meg, hogy ne kezdjek röhögni, hangosan ha- hotázni, bele ennek a férfinak a képébe, bele a ritkás szálú bajszába. Nem izzadt, pedig nekem már csupa nedves volt a homlokom, az arcom, a nyakam, s éreztem, hogy a testem is savanyú verejtékben úszik. A békák csak nem bukkantak fel. Megáiba, suttogta a férfi, nem volt rémült a hangja, mintha nem is ember mondaná, megállna, ismételte alig hallhatóan. Messze van még, mondtam, de nem tudtam befejezni a mondatot, gyenge rángások futottak át a testemen, a rádióban valami kisgyerekekről beszéltek, akik eltűntek, keresik őket, az egész országban, nyolcéves kisgyerekek. Megállna, ismételte a férfi harmadszor is, de mintha nem is nekem beszélne. Lassítottam. Jólesett volna egy kis friss levegő, de nem bírtam letekerni az ablakot. Lassan félrehúzódtam, görcsösen szorítva a kormányt. A férfi nem fészkelődön sokat, amikor megálltam, kikapcsolta magát, elrebegett még valami köszönést, majd kiszállt. A kocsi mögé sétált, én meg elindultam. Néztem a visszapillantóban, ahogy ott áll, a semmi közepén. Felbukkantak a főváros első épületei, a békák meg sehol. (Kép:TASR-archívum) SZALON Szerkeszti: Csanda Gábor. Levélcím: Szalon, Új Szó, Lazaretská 12, 811 08 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com
