Új Szó, 2011. február (64. évfolyam, 25-48. szám)

2011-02-12 / 35. szám, szombat

26 Szalon ÚJ SZÓ 2011. FEBRUÁR 12. www.ujszo.com (Kép: TASR/AP Photo) Mindig ideje van HALAAAl TAAAÁS Mindig ideje van az útnak, elindulni Galileából, mint akinek angyalok súgnak, mint akihez kegyelem pártol; mindig ideje van a hitnek, felkészülni a magvetésre, mintakit tengerbe meríthet esti dombok hullámverése; mindig ideje van a jónak, a báránynak és a bohócnak, az asszonyi szelíd örömnek, mindig ideje az öröknek; mindigidejevan, mertmindig van idő csókra és csodára, a folyó is elér a hídig, bár megelőzi csobogása; mindigidejevan, hogy elhidd, ideje van hinni a fénynek, simogasd lágyabban a felszínt, és visszasimogat a lényeg; mindigideje, hogy az árvák meghódítsák a királyságot, minta szeráfok déli álmát az aranymíves imádságok; mindig ideje van az útnak, ideje a megérkezésnek, fülünkbe az angyalok súgnak, fülükbe a lelki szegények. IRODALOM A SZALONBAN Túl hosszú út SZALAY ZOLTÁN Megint elmondta a rádióban az a ragacsos férfihang, hogy D. és a főváros keleti pereme kö­zött, több szakaszban ellepték az úttestet a békák, és veszé­lyeztetik a közlekedést. Gyenge rángások futottak végig a tes­temen; az utat szegélyező ha­talmas gazerdőből időnként egy-egy reszkető tekintet villant felém, valószínűleg kóbor ró­kák, bár azoknak ilyenkor, hogy feljött a bágyadt nap, már el kel­lett volna rejtőzniük, ahogy az évszázadok-évezredek alatt megtanulták. Ma mégis ébren maradtak. Napok óta úton vol­tam, bár talán csak a napokat számoltam valahogy másképp. Lassacskán kezdett eltűnni a fá­radtság a mozdulatból, ahogy a szememet dörzsöltem s az ar­comat simogattam, a borostám is mintha megállt volna a nö­vésben. Közeledtem a főváros felé, amelyet a legtöbben B.-nek hívtak. A férfi ott állt az út szélén, magabiztosan, határozott tar­tással, mintha egészen termé­szetes lenne, hogy épp itt, a semmi közepén, sok-sok kilo­méterrel a legközelebbi telepü­lés, D. után álljon valaki az út szélén, csak így. S persze stop­polt: messziről feltűnt az a ko­rántsem rutintalan, ám lelkes reménnyel fűtött mozdulat, ahogy karját kinyújtotta az út­test felé. Mégis, bár korán ész­revettem, az utolsó pillanatig nem lassítottam, sőt, még bele is tapostam kicsit, hogy aztán egészen hirtelen fékezzek, ami­kor már nem különösebben bízhatott benne, hogy felve­szem, s akkor várhat még na- gyon-nagyon hosszú ideig, hi­szen alig járt erre autó. (Talán épp a békák miatt.) Nem húzód­tam le az út szélére, csak leáll­tam, s vártam rá. Várt ő is, né­hány másodpercig mozdulatla­nul állt, leeresztett kézzel, nyil­ván arra, mikor hajtok el. Majd egy perc múlva indult meg fe­lém, jókora léptekkel. Megfor­dult a fejemben, most kellene elhajtanom, de ekkor a tespedt- ség erőt vett rajtam, szusszan­tam egyet, s nem nézve többé a visszapillantóba, nyugodtan vártam, hogy szálljon be. Nem kérdezett semmit, hogy merre megyek, elviszem-e, ilyesmiket, csak beszállt, jó na­pot kívánt, és halkan megkö­szönte, hogy megálltam neki. Bekötötte magát, majd a bajszá­val kezdett foglalkozni: ritka szálú, nem túl tetszetős bajusz­ka borította a felső ajkát: máni­ákusan ápolgatta, nem telt el fél perc, hogy ne nyúlt volna hozzá. Nem néztem rá, csak oldalról sandítottam felé, egyszerű, le­strapált arca volt, mintha ez a gyatra vidék kiszívta volna min­den színét. A fején régimódi és kopottas sültös sapka, a homlo­ka alacsony, a szemöldöke bo­zontos, az orra nagy és görbe. A szemét nem láttam jól, mindig másfelé nézett. Nem fázott, kérdeztem tőle, mire hevesen rázni kezdte a fejét, nem, egyál­talán, s ezt elmondta legalább ötször. Lassan elindultam, nem kanyargóit az út ezen a szaka­szon, mintha az azt két oldalról szegélyező gazerdő nem enged­te volna semerre elmozdulni. Valaha valódi erdők lehettek er­re, vagy a franc tudja, akár fal­vak, városok, most csak mérhe­tetlen sok gaz, magasra nőtt, majdnem olyan magasra, mint egy hagyományos tölgyerdő, s olyan sűrű volt, akár egy súlyos, szúrós függöny. A tekintetek azonban elő-elővillantak a meg- fásodott törzsű, öreg gyomok közül, a rókák elő-előkukucs- káltak, bár nem szúrták ki az or­rukat. Megint elmondta a rádi­óban ugyanaz a ragacsos férfi­hang, hogy D. és a főváros keleti pereme között több szakaszban ellepték az úttestet a békák, és veszélyeztetik a közlekedést. Találkozott már velük, kérdez­tem a férfit. Csak a fejét rázta, s ugyanazt válaszolta, mint az előbb, nem, egyáltalán, s ezt el­mondta legalább ötször. Vártam néhány másodpercet, s a fűtést szabályozó kapcsolóhoz nyúl­tam: kettő fokozattal elteker­tem, búgni kezdett a gép, s okádta felénk a meleget. A férfi a bajuszát birizgálta, s nézdegélt valamerre. Átkapcsoltam a fűtés irányát, előre és lefelé, hogy ne a szélvédőre fújja a me­leget, hanem ránk, egyenesen, majd még eggyel magasabb fo­kozatra állítottam. Nem fázik, kérdeztem, de mielőtt még vála­szolhatott volna, még eggyel magasabbra kapcsoltam. Hideg verejtékcseppek szánkáztak vé­gig a homlokomon, majd a ha­lántékomon keresztül legördül­tek a fülem mögé, a nyakamba. Elnyomta a szuszogásomat s a rádió hangját is a fűtés búgása, s önkéntelen vicsorba torzult az arcom, de nem néztem sem a fér­fira, sem az útra, csak a sűrű gaz­erdőt kémleltem, hátha előfut valahonnan végre egy vörös dög. Mintha nem haladtunk volna semennyit sem, az út egyenes, és sehol sem láttuk a főváros körvonalait. A legtöb­ben B.-nek nevezik, vajon hogy nevezi ez a férfi. Meg sem kér­deztem tőle, hova megy, bár ő sem tartotta fontosnak közölni. Utáltam őt ezért, még egyet kapcsoltam a fűtésen, most már maximálisra, gyorsítottam, s nehezen álltam meg, hogy ne kezdjek röhögni, hangosan ha- hotázni, bele ennek a férfinak a képébe, bele a ritkás szálú baj­szába. Nem izzadt, pedig nekem már csupa nedves volt a homlo­kom, az arcom, a nyakam, s éreztem, hogy a testem is sava­nyú verejtékben úszik. A békák csak nem bukkantak fel. Meg­áiba, suttogta a férfi, nem volt rémült a hangja, mintha nem is ember mondaná, megállna, is­mételte alig hallhatóan. Messze van még, mondtam, de nem tudtam befejezni a mondatot, gyenge rángások futottak át a testemen, a rádióban valami kisgyerekekről beszéltek, akik eltűntek, keresik őket, az egész országban, nyolcéves kisgyere­kek. Megállna, ismételte a férfi harmadszor is, de mintha nem is nekem beszélne. Lassítottam. Jólesett volna egy kis friss leve­gő, de nem bírtam letekerni az ablakot. Lassan félrehúzódtam, görcsösen szorítva a kormányt. A férfi nem fészkelődön sokat, amikor megálltam, kikapcsolta magát, elrebegett még valami köszönést, majd kiszállt. A kocsi mögé sétált, én meg elindultam. Néztem a visszapillantóban, ahogy ott áll, a semmi közepén. Felbukkantak a főváros első épületei, a békák meg sehol. (Kép:TASR-archívum) SZALON Szerkeszti: Csanda Gábor. Levélcím: Szalon, Új Szó, Lazaretská 12, 811 08 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com

Next

/
Oldalképek
Tartalom