Új Szó, 2011. február (64. évfolyam, 25-48. szám)
2011-02-12 / 35. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2011. FEBRUÁR 12. Szalon 11 KÖMYVESPOLC Meg osztengat szalajkát is... Az előzetesekben olvastam, hogy a maratoni koncerten transzcendens erőket kíván mozgósítani. Ez sikerült-e? Minden koncerten van ilyen szándék, mert ez a lényege. De azt hiszem, ezt nem nekem kell eldönteni. Utána mi volt egyébként? Másnap reggel korán felkeltem, és dolgoztam. Nem érzett fáradtságot, ürességet? Nem. Nagyon jól éreztem magam. CD-felvételt is készített a Chopin-összesből. Igen, februárban fog megjelenni. Ráadásul ezt egy börzsönyi kis településen vette fel, a kemencéi templomban. Miért választotta pont ezt a templomot? Egyrészt akusztikai szempontból. Honnan tudta, hogy ott jó akusztika van? Nem tudtam. Utánanéztem, elmentünk nagyon sok templomba, és kiderült, hogy a kemencéi templom Európa egyik legjobb akusztikájú temploma, hangfelvételre ideálisan alkalmas. Nem utolsósorban egy templomnak a szellemisége, miliője, varázsa összehasonlíthatatlan egy stúdióéval. És hát nem egy, hanem tizenhárom lemezről van szó. Egy lemez esetében az ember stúdióban is megpróbál inspirált lenni, megpróbálja elviselni arra a néhány rövid napra, de tizenhárom lemez esetében ezt nem óhajtottam fölvállalni. Ráadásul mindenki barátságosan állt hozzá, és hát nyug- tunkvolt. Kemencére vitte magával a kedvenc zongoráját, egy Fa- ziolit? Igen, ki lehet mondani, pedig semmiből nem szeretem a kedvencet kiemelni, mert nincs igazából kedvenc. Ez egy olyan zongora, amibe egy kicsit szerelmesvagyok. A Művészetek Palotájából utazott ez a zongora? Igen. Magyarországon egy darab van ebből. De egyébként máshol sincs több, nagy országokban is alig van ilyen, mert ez egy legjobb zongorán felüli kategória. Miben nyilvánul ez meg? Mindenben. Annyira nemes a hangja, és annyira páratlanul érzékeny. Mondjuk, ez is a nehézsége, hogy egy picit túlérzé- keny, és ezt meg kell szokni. Olyan, mint egy szuper-versenyautó. Ha az ember megszokja, sokkal többet tud kihozni belőle. Hangerőben is - bár az a legkevesebb -, hangszíngazdagságban is, a felhangok minőségében is egyszerűenjobb. Otthon is hangversenyzongorán gyakorol? Igen, de nem nagy zongorán, mert nincs szükségre. Említette, hogy a befogadóbarát koncerteket szereti. Ez abban tapasztalható meg, hogy pl. koncert közben a művek előtt elmond néhány fontos dolgot, esetenként a hangverseny végén kérdezhet a közönség, illetve maga választhatja ki a műsort. Miért tartja ezt fontosnak? Ez általában nemjellemző. Vannak, akik csinálják, szerintem nagyon helyesen. Azért találtam ki az Egyetemzene című koncertsorozatot is - legalább húsz koncertet játszottam -, hogy nem zenei környezetbe vigyem a koncerteket, hanem az egyetemekre, hogy az egyetemistákhoz is eljusson a zene. Mert aki esetleg nem jön el egy koncertterembe, így az is lehetőséget kap. Azt hiszem, tízezer körüli volt a száma azoknak a diákoknak, akik összességében meghallgatták a koncertjeimet. És közben is volt beszélgetés, néhány dolgot mondtam a darabokról, kérdezhettek is. Óriási érdeklődés volt, folytatnom kellene, de egyszerűennembírom. Többször megnevezte példaképei között Lisztet, Chopint, Beethovent, Dohnányi Ernőt, Bartókot, Rachmaninovou A 19. században élt szerzőktől nincs hangfelvétel, a későbbiektől igen. Követi őket, azonosul velük? Utánozza őket valamiképpen? Nem lehet. Van egy lemez, ahol Liszt-tanítványok játszanak. Nagyon érdekes, vegyes persze, de a legjobbak egészen elképesztően jók. Amikor tudjuk azt, hogy Liszt tanítványai tulajdonképpen egyáltalán sehol nem voltak a Mesterhez képest, ő maguk meg mindenki elmondása szerint, akkor valami sejtésünk lehet... Ha ezek a tanítványok úgy játszanak, ahogy ma szinte nem tud senki, akkor valami fogalmunk lehet arról, hogy Liszt micsoda mágikus zenész kellett hogy legyen. Bogányi Gergely fiatalon futott be látványos pályaívet. Korán ért el csúcsokra: versenyeket nyert gyermekkorától, szólistaként, kamarazenészként is, a legfiatalabb Kossuth- díjas. Mit jelent a siker, és mi jelenti a sikert? A siker semmit nem jelent. A sikert az jelenti, ha egy koncerten a darab alatt vagy közben tudom, hogy a darabnak a lényegéből, amit egy zenei zseni elképzelt, valami visszajött akkor és ott, és ezt az emberek megérezték. Ez a siker. Ha ilyen történik egy koncerten, akkor annak nagyon örülök. Erre törekedtem, kiskoromban ösztönösen, most pedig részben ösztönösen, részben tudatosan is, hogy ez a dolog megtörténjen. Nemcsak szólókoncerteket ad, hanem kamarazenéi is, szimfonikusokkal is játszik. Mitől érdekes az egyik, mitől a másik? Mindkettő nagyon érdekes, mindkettőt nagyon szeretem. Főleg azért, mert rendkívül intelligens és fantasztikus partnereim vannak, mint Baráti Kristóf hegedűművész vagy Boldoczki Gábor trombitaművész, akikkel évek óta együtt játszom, és nem unjuk meg a közös játékot. Azonkívül ennek előnye, hogy egyébként a zongorista mindig egyedül van, még akkor is, amikor zongoraversenyt játszik. Külön van kezelve, meg eleve mondjuknem nagyon vegyül. A világ különböző pontjain nagy koncerttermekben otthonosan mozog, mégis Magyarországon él. Nem gondolt arra, hogy nagyobb kulturális centrumba költözzön? Isten ments! Ráadásul Magyarországon sem a centrumban van az otthona, hanem az isten háta mögött. Igen. Mégpedig a festői Zebe- gényben. Talán azért választotta, mert közel van a szülő- várásához, Váchoz? A Dunához? Mi döntötte ezt el? Az élet. Nem én döntöttem el, az élet döntött így. Jött. Vannak dolgok, amik csak úgy jönnek, viszont ha nem figyelünk oda, akkor ezek el is mennek anélkül, hogy észrevennénk őket. Nagyon hálás vagyok, hogy sok ilyen élményben volt részem, hogy amikor valamibe belekeveredtem, jó értelemben persze, valami jött, és ezt észrevettem. A Dunához való vonzódás erősnek tűnik. Volt egy augusztus 20-i Örömkoncertje is a Dunán. Az milyen kihívást vagy érdekességet jelentett? Az a szabadtéri koncertek minden jó és rossz velejáróját felhozta. Például a főpróbán még nem voltak meg azok a gigantikus hangszórók, amik a Duna másik oldalán is be voltak kapcsolva a koncerten. Ezért amikor a koncerten elkezdtem a Rákóczi-indulót, az volt az első darab, akkor két másodperces késéssel vissza is hallottam, amit játszok. Kb. öt másodpercem volt arra, hogy eldöntsem, befejezem-e a koncertet, vagy mégis megpróbálom eljátszani, ami teljesen kilátástalannak tűnt akkor. Mert hát így nem lehet zongorázni. Ez érdekes meglepetés volt. A jó oldala nyilván az volt, hogy ott volt több tízezer ember, már a helyszínen magán, és gyönyörűen meg volt csinálva, ráadásul az égiek is úgy akarták, hogy jól sikerüljön, mert az egész év legszebb napja volt, még este is 28-30 fok volt, a lehető legkellemesebb, szellő se rezzent, vagy csak nagyon kicsi, pont ideális volt. Két éve a szobi zeneiskola igazgatója. Miközben mesterkurzusokat tart a világ különböző tájain, miért vállalta egy peremvidéki zeneiskola vezetését? Hát ugyanazért, amiért a mesterkurzusokat is tartom. Van azért különbség... Van különbség, de ez is kul- túrmisszió, és az is. Különböző szinteken persze. Az én természetemtől sosem állt messze ez a típusú hozzáállás, gyakorlatilag ugyanazt csinálom, amit eddig is vagy amit a koncertjeimen is csinálok, csak más fórumokon. Ez időrablás, nem? Hát az élet az egy időrablás... Az Ipolysági Művészeti Alapiskolában beszélgetünk, ahol a Kézmelengető rendezvénysorozat keretében Bogányi Gergely és szobi zeneiskolai kollégái adtak koncertet, ami voltaképpen a két zeneiskola együttműködésének meg- alapozásátjelképezi. Ez egy határon átnyúló kapcsolatot is jelent egyben. Mit vár ettől, milyen terveket fontolgat? Azt, hogy ez az első lépése egy sokkal nagyobb együttműködésnek. És ahogy megtanultuk Mao-ce Tung barátunktól: a menetelést az első lépéssel kell kezdeni. Az még a jövő zenéje tehát. Igen. Történelem a tűzhelyen. Mikola Anikó riportsorozata Összeállította és sajtó alá rendezte H. Mészáros Erzsébet Pozsony, Median, 2010 A kötet Mikola Anikónak (1944-1996) a Nő című hetilapban 1975 és 1976 között megjelent riportjait tartalmazza. A szerző szerint ezek a paraszti társadalom szakácsművészetéről szóló feltáró szövegek leginkább élménybeszámolóknak tekinthetők: „Egy- egy tájegység jellegzetes ételeiCSANDAGÁBOR Amikor ahhoz jutok a szövegben, hogy mit mondott a lányos háznál a vőfény, gondolkodás nélkül javítom a szót vőfélyre. Azért, ahogy szoktam, megnézem a szótárban mégis, de vőfély. Odafigyelni viszont már nem tudok. Ez a vőfény, akár egy véletlen működésbe hozott figura, egyszeriben megelevenedik. Jöttek a vőfények a mamihoz is, Kisújfalura, hívták a lagziba, velem együtt, ha én is ott voltam, de hát nagyon sokat voltam ott, mert szerettem a mamit, és persze lagziba is szerettem járni. Jártunk is sűrűn, mert a falu feléhez rokoni, a másikhoz meg komasági szálak fűzték a családot. Kisújfalun különben mindent szerettem. A mindenbe az is beletartozott, hogy a mamival csóványt szedtünk a kiskacsáknak, ami persze egyáltalán nem említésre méltó, de hát mit írhattam volna fogalmazásnak a Hogyan telt a tavaszi szünetem címen megadott témára mindabból a rosszaságból, amit Kisújfalun műveltem? Semmit. Ezeket a mami se írta mega szüleimnek.' Tehát ahogy otthon elmondtam, ről, főzési, sütési szokásairól beszélgettem a nagymamákkal és a dédmamákkal. E beszélgetések élményét szeretném megosztani az olvasókkal. És amennyire csak írásban lehetséges, visszaadni a tájszólásukat is. Azt a kincset, amely szintén tűnőfélben van.” M. Nagy László fényképeivel. A harmincöt évvel ezelőtt készült riportok helyszínei: Nagysalló, Hölvény, Kissalló, Jóka, Boldogfa, Zoboralja, Lédec, Gí- mes, Zsére, Tany, Mohi, Martos, Ipolybalog és Csalár. (cs) hogy miket csináltunk, megírtam fogalmazásnak is. Hanem a Csóványos fogalmazással úgy megjártam, ahogy akkor se jártam volna, ha az összes gonoszságomat papírra vetem és két tanúval hitelesítem (például Mészáros Lacival és Udvardi Bandival, hogy csak kettőt említsek társaim közül). A tanárnő hangosakat rikkant- gatva s a feje fölött lobogtatva a füzetem adta hírül az osztálynak, mi történt: azt írta, hogy csóvány! Mindenki jókedvre derült, csak én nem. Először is bántott, hogy a legjobb barátaim is nevettek, másodszor az, hogy a lányok is, de az zavart a legjobban, hogy nem tudtam, min nevetnek. Áztán mondta a tanárnő, hogy hát az csalán, amit akkor hallottam először, és persze először el se akartam hinni. Nincsen csóvány?, kérdeztem anyámtól, ahogy hazaértem. Hol?, kérdezte. Akárhol. Hogyhogy akárhol: mit akarsz te a csóvánnyal? Mit is akartam volna, semmit. Olyan, de olyan árva voltam, mint akinek az összes rokonát és ismerősét egyik napról a másikra kitelepítették. 0TTH0NKÁNK, AZ ANYANYELV Árva (csóvány)
