Új Szó, 2011. január (64. évfolyam, 1-24. szám)

2011-01-22 / 17. szám, szombat

10 Szalon ÚJ SZÓ 2011. JANUÁR 22. www.ujszo.com SZABÓ G. LÁSZLÓ Nem spórol a nagy szavak­kal Én, Maja című önéletrajzi regényében Maja Pliszeckaja, korunk legendás balerinája, a moszkvai Bolsoj halhatatlan Hattyúja, amikor Maurice Béjart-ról, a XX. Század Balett­jének karizmatikus koreográ­fusáról ír. „Dubrovnikban hetvennégy­ben egy nagy fesztivál zajlott, és véletlenül egy balettestre ke­veredtem. Ott láttam Béjart Bo- leróját. Elmondhataüanul szép volt. Majdnem elvesztettem az eszemet. Szédelegtem. El kell táncolnom nekem is. Nem ér­dekel, hogy nem én leszek az első. Ez az én balettem... Az enyém!” Később, már Moszkvából le­velet írt Béjart-nak, hogy a Bolero betege lett, el akarja tán­colni, és nagyon kéri őt, tanítsa be neki. így kezdődött Maja, az Örök Hattyú és Béjart, az Örök Mágus kapcsolata, amely Do­minique Delouche DVD-n most megjelent Maya című portré­filmjében is külön fejezet. Itt lát­ható Béjart Léda című koreográ­fiájának lenyűgöző részlete is, amelyben az akkor már világhí­rű balerina Jorge Donn partne­reként a Gombár Judit által ter­vezett érzéki szépségű jelmez­ben táncol. „Donn roppant mód csodálta Maját - nyilatkozza a filmben Maurice Béjart. - A balett utolsó élő legendáját látta benne.” Ennyi kellett ahhoz, hogy a két férfi, a jeles táncos és a rend­kívüli fantáziával megáldott ko­reográfus együtt álmodja meg Léda és a hattyú történetét, Ma­ja Pliszeckaja művészete előtt mélyen meghajolva. „Két évig csupán feleségként voltam Brüsszelben, Béjart köz­vetlen közelében, onnan jártam haza időnként, mert itthon köz­ben különböző munkáim voltak - emlékezik azokra az évekre Gombár Judit Eck Imre-díjas jelmeztervező. - Béjart-tól soha nem kértem feladatot, de látta, hogy rajzolgattam. Rám nézett a zöld kígyószemével, és való­sággal beleborzongtam. Félel­metes tekintete volt. Pliszecka- ját akkor még nem ismertem személyesen, de tudtam, hogy nagyon vágyott Béjart-ral dol­gozni. Maurice pedig mániáku­san vágyott Moszkvába. Miköz­ben izgult is az úttól, mert volt egy kényszerképzete, hogy már a repülőtéren letartóztatják. Magyarországon is ettől rette­gett, amikor az Operaházban dolgozott. A Franco-rezsim ide­jén kiutasították Spanyolor­szágból, mivel protestált valami ellen az együttesével, s azt kö­Gombár Judit és Maja Pliszeckaja Lédát álmodott belőle vetően iszonyú félelem volt benne. De mindenáron Moszk­vába akart menni, és el is vitte az együttesét. A közönség körében nem volt osztatlan sikere, talán más darabot kellett volna bemu­tatniuk, a Mise a jövő századért igazából csak a szakmának tet­szett. Pliszeckaja, Makszimova, Vasziljev, a Bolsoj szólistái tud­ták, hogy a világ legjobb kore­ográfusát csodálják, ki is akar­tak jönni hozzá Brüsszelbe, na­gyon várták, hogy együtt dol­gozhassanak.” A nyolcvanas évek elején já­runk, Béjart-t is lenyűgözték a kor legjelesebb orosz balett-tán­cosai. Vasziljevnek a Petruskát komponálta meg, aztán a Ró­meó és Júlia pás de deux-jét is nekik adta, Vlagyimir Vasziljev­nek és a feleségének, Jekatye- rina Makszimovának. Maja Pliszeckajának várnia kellett még egy kicsit, hogy ő is meg­kapja, amire olyan nagyon vá­gyott, hogy az ő testére, az ő egyéniségére is létrehozzon egy eredeti művet az akkor már világszerte híres francia kore­ográfus. „Donn ötlete volt a Léda és a hattyú, Béjart pedig hajlott rá - meséli Gombár Judit. - Párizs­ban, a Kongresszusi Palotában vendégszerepeit a Bolsoj együt­tese, ahol Vasziljev koreográfiá­ját, az Ikaroszt is bemutatták. Nem volt valami sikeres mű, el is teijedt gyorsan a híre Párizs­ban, hogy a nézők nem rajonga­nak érte. Kitalálták hát, hogy Béjart gyorsan csináljon vala­mit a telt ház érdekében, és így került terítékre Donn ötlete. Két hét volt a koreográfia megszü­letésére. Donn egyébként is rég­óta rágta Béjart fülét, hogy mennyire szeretné, ha egyszer együtt táncolhatna Majával, és ez most remek alkalom volt er­re. És akkor szólt nekem Béjart, hogy tervezzek nekik jelmezt. Pliszeckaja, miután megérke­zett a Bolsoj csapatával Párizs­ba, már várt bennünket. Vittem a nyers színű trikót, s mivel Pá­rizsban senkit nem találtunk, aki megfestette volna neki, én rajzoltam rá az öléből induló, elég erotikus virágmotívumo­kat. De úgy, hogy Maja állt, mint egy szobor mozdulatlanul, én meg kézzel pingáltam tele a jelmezét. Igen ám, de a festék átütött a trikón, így amikor le­vetette, a testén is láthatóak vol­tak a rajzok. Vízhadan festék volt, sokáig nem jött le róla, így a félje, Rogyion Scsedrin, a hí­res zeneszerző bizonyára örült otthon, mert ilyen díszesnek addig aligha láthatta szeretett párját. Béjart-ban egyébként egy világ dőlt össze, amikor meghallotta, hogy Maja és én franciául beszélünk. Azt hitte, a magyar és az orosz egy tőről fa­kad, ha már mindketten a vas­függöny mögül jövünk, és a két nyelv annyira hasonlít, hogy nincs szükségünk harmadikra, értjük egymást. Szegény Mauri­ce... mekkorát tévedett! De mi­vel japán zenére született meg a mű, Donn fejére szamurájparó­ka kellett, amelyet jakszőrből Sommer Katalin készített neki pár nap alatt, aranyfonalból pe­dig én horgoltam neki egy hálót az ágyékára.” A darab elején Pliszeckaja A hattyú halálának a végét táncol­ja tütüben, s akkor jelenik meg Donn hófehér kimonóban. Az­tán hátulról benyúl a tütü pasz- szé részébe, mint egy kesztyűbe, körbeöleli a partnerét, és a tütü- ből hirtelen szárnyak lesznek a kaiján, Pliszeckaja pedig ott áll az addig láthatadan virágmin­tás trikóban. Az Örök Hattyúból Léda lett, akibe Jupiter beleszeretett, Donn pedig a néző szeme ládá­ra vált erős, férfias, ugyanakkor nagyon érzéki madárrá. „Kirobbanó sikere volt a da­rabnak Párizsban - emlékezik Gombár Judit -, de a főpróba napján Donn és Béjart valami miatt összevesztek. Donn el is tűnt a városban. Fél Párizs fotó­sa felvonult, de csak Maját tud­ták fényképezni, Donn csak másnap, nem sokkal a bemuta­tó előtt keveredett elő. A premi­er hangulatához azonban az is hozzátartozik, hogy mi ketten, Béjart és én a nézőtéri lengőaj­tó kukucskálóján néztük végig Donn és Maja táncát. Nem mer­tünk bemenni, mert attól tar­tottunk, hogy kivívjuk a Vaszil- jev-klikk haragját. A Léda ugyanis beékelt darabja volt az estnek, és annak volt a legna­gyobb sikere.” Pliszeckajának még egy füt­tert is tervezett a fülébe Gombár Judit, a csillogást azonban más­valami adta meg a varázslatos jelmezhez. „Egy milliókat érő brillt rakott a fülébe, és azt kérdezte: Ez jó lesz? Nagyon jó, mondtam.” Párizs után, a hetvenes évek végén, Brüsszelben találkoztak. „Van ott a főtéren egy fan­tasztikus csemegebolt finom csokoládékülönlegességekkel. Ott laktam a közelben, mentem be a színházba, s csak úgy be­lestem a kirakatba. így láttam meg 'Maját, ahogy ott nézelő­dött bent, mint egy gyerek a já­tékboltban, és nem tudott be­telni a látvánnyal. Ha ezt a szovjetek látnák, ámuldozon, ilyen nincs Moszkvában sem! Eszébe sem jutott, hogy ő ott vehetne valamit. Én aztán meg­ajándékoztam őt. Mégiscsak a világ legcsodálatosabb Hattyú­ja állt előttem, aki még azt is ki­találta, hogyan kell tartania az állát ahhoz, hogy nyakát meg­hosszabbítsa.”

Next

/
Oldalképek
Tartalom