Új Szó, 2011. január (64. évfolyam, 1-24. szám)
2011-01-08 / 5. szám, szombat
Rhoda Scott: „A zene csodákra képes, szoktuk mondani. A szeretet ereje azonban mindennél nagyobb. Azt még a legszebb muzsika sem tudja pótolni..." www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2011. JANUÁR 8. Szombati vendég 25 Minden lenyomott billentyűvel a leikéből zenél Szép volt és ragyogott. Varázsos egyéniségével magába bolondított egy egész országot. Könnyű volt felfigyelni rá. Cipőjéből kilépve, mezítláb orgonáit. Ez volt az ismertetőjele, a zenei védjegye. SZABÓ G. LÁSZLÓ Nem látott még ilyet a világ. Jön egy félvér nő afrikai ősökkel, amerikai származással valahonnan Franciaországból, Ba- chot játszik és Animalst, komolyzenét és könnyűt is, ám mindent egy páratlan receptúra szerint, dzsesszesít és swinge- sít, majd kever bele egy kis soult is, és a végén kiütéssel győz. Rhoda Scott emlékezetes budapesti diadalmenete volt ez a hetvenes évek közepén. A Hammond-orgona virtuóza - akkoriban így írtak róla. Ma már mindenütt, szerte a világon a Hammond-orgona királynőiéként emlegetik. Koronája nappali fényben láthatatlan, de amint reflektorok kereszttüzébe kerül, s ujjai a billentyűket érik, abban a pillanatban érthető és érezhető: Rhoda Scott méltán viseli ezt a címet, s már nem veheti el tőle senki. Esztergomban, egy Kodály-szeminári- umon találkoztam vele először, a hetvenes évek közepén. Imádta őt a magyar közönség. Televíziós szereplései voltak, koncertjei, lemezei jelentek meg Magyarországon. A Kodály-mód- szerrel New Yorkban ismerkedett meg, el is mélyedt benne annyira, hogy a szakdolgozatát is ebből írta. Esztergomban azonban diákként ült be az előadásokra. Tanulni akart. Magába szívni mindazt, amit Kodály hazájában elsajátíthat. A szeminárium szüneteiben azonban olyan hétköznapi tudott lenni, annyira egyszerű és annyira közvetlen, hogy bárkivel szóba elegyedett, aki zenéje mellett a szavaiból is inni akart. Nemrég Pécsen adott kétórás koncertet, s akárcsak régen, most is elvarázsolta a közönséget. Széles repertoárjának két, egymástól legtávolab- binak tűnő műsorszáma, a d- moll toccata és fúga Bachtól és Michael Jackson I’m bad című slágere. Hosszú az út, amelyet Rhoda Scott e két kompozíció között megtesz, de az ember egész idő alatt úgy érzi, a kezét fogja, a fülébe duruzsol, a gondolataiba lát, a lelkében barangol. Repíteni, de fájni is tud ez a zene, a befont hajú királynő ugyanis annyi szenvedélyt és annyi érzelmet visz bele, hogy a végén már-már azt hisszük: nem is koncerten vagyunk, hanem egy lelki tisztítókúrára jelentkeztünk be. Tűz és energia van ebben a zenében, hatalmas szív és mindent átfogó erő, amely csodákra képes. Kételyeket old fel, hitet ad, s kilúgoz minden rosszat belőlünk. De humoros is tud lenni, sőt érzéki is, elvégre egy vonzó nő szól hozzánk a dzsessz, a blues vagy éppen a musical nyelvén. Bal lába a pedálon, a jobbal a lenti billentyűket nyomja, de a két keze sem pihen, sőt még táncol is olykor-olykor, miközbenjátszik. „Nagyon boldog vagyok, hogy ismét visszajöttem hozzátok” - közölte hibátlan magyarsággal a koncert elején. Egy pillanatig sem kételkedem benne, hogy így érzi - mondtam neki, miután lejött a színpadról, és már vagy a századik műsorfüzetet írta alá. Tényleg boldog vagyok. Magyarországra én mindig úgy tekintek, mint a másik hazámra. A másikra? Afrikai gyökerek, New Jerseyben született, Franciaországban él. Magyar- ország a negyedik helyen állhatna ebben a sorban. Nem, nem! Én nem felejtek. Rögtön az első budapesti koncertem után én itt annyi szere- tetben részesültem, mint sehol a világon, és akárhányszor jöttem, mindig óriási rajongással fogadtak. A zene csodákra képes, szoktuk mondani. A szeretet ereje azonban mindennél nagyobb. Azt még a legszebb muzsika sem tudja pótolni. A magyar közönség pedig nagyon nagy erővel képes éreztetni a szeretetét. Ezért is érzem én itt olyan otthonosan magam. Mindig úgy érzem, hazajövök, amikor Budapestre repülök. Ketten kísérték a színpadon. Egy dobos és egy poza- nos. Mindkettő nő. Ha két férfival játszott volna, más zenét hallunk? A műsor ugyanaz lett volna. És a zene? Részemről az is. Mindent beleadtam. Az összhatásra gondolok. Hiszen minden zenész az egyéniségét viszi a muzsikába. A vérmérsékletét, a pillanatnyi hangulatát, az aznapi érzelmi állapotát. És lehet, hogy két férfi... ... erősebben szólt volna a dob és a pózán? Lehet. De a végeredmény akkor is „egységes” kell, hogy legyen. Nem történhet meg, hogy mind a hárman másképpen játsszuk ugyanazt. Egymásra kell hangolódnunk. Nekik rám, nekem rájuk. Lehet, hogy a technikája is egy kicsit más lett volna? Az biztosan nem. Ha szívből játszom, akkor csak egyféleképpen tudok játszani. Ha csak az agyammal, akkor ott lehet variálni. Az viszont már nem én volnék. És ha két fekete zenész kísérte volna? Bárkivel játszom is, az alap nem változhat. A kémia bizonyára más lenne köztünk, de igyekszem mindig olyan társakat választani, akik ugyan hatnak rám, sőt szárnyakat kapok a tudásuktól, a közös nevező azonban meg kell, hogy maradjon köztünk. Az pedig nem más, mint az én érzelmi világom. Neve, arca, s mondhatnám: a csupasz talpa az elmúlt évtizedek során szinte eggyé vált a Hammond-orgonával. Mit tud ez a hangszer, mitől más, mint a többi orgona, miért alakult úgy, hogy pályakezdése óta ezen játszik? Játszottam én más orgonán is, főleg templomokban, de még színpadon is párszor. A Hammond-orgonának más a felépítése, mint a hagyományosnak. A Hammond-orgona elődje a tízes évek nagy amerikai mozijaiban tűnt fel, méghozzá a színpadon, a vetítővászon mögött. Ott szólalt meg a némafilmeket kísérve. Itt nincsenek ajak- és nyelvsípok, hiszen elektromos orgonáról beszélünk, de a legnagyobb szabadságot mégis ettől kapom. És azt is megfigyeltem már magamon: a legkreatívabb akkor Vagyok, amikor Hammond- orgonán játszom. Az a kérdés is felvetődött bennem, miközben A felkelő nap házát hallgattam, és teljesen elvarázsolt, hogy az orgona vajon hím- vagy nőnemű hangszer? Olyan érzékien szólaltat meg ugyanis minden zeneművet, legyen az klasszikus vagy mai musical, gospel vagy néger spirituálé, dzsessz vagy blues, hogy az ember már-már azt képzeli, a szerelme testén tud így „billentyűzni”. Köszönöm. így még soha senki nem fogalmazta meg a technikámat. Ha én ezt a férjemnek elmondom! De hogy a kérdésére válaszoljak... szerintem a Hammond-orgona nőnemű. Ezért tudunk mi ketten annyira eggyé válni. Minden lenyomott billentyűvel az én belső hangomat hallja. Figyeltem a lábát, ahogy pedálozott és az alsó billentyűzeten dolgozott. Mint gyík a köveken, olyan könnyedséggel s olyan természetesen szaladt a lába. Előfordult már akár csak egyszer is, hogy a többórás intenzív játék után vízhólyag nőtt a talpán? Nem. Még soha. Hogy mik jutnak az eszébe? De értem. Van benne logika. Az afrikai vér melyik ágról csörgedezett be az ereibe? Apám volt fekete. Metodista lelkészként kiskoromtól fogva magával vitt a templomba. Édesanyám fiatalon meghalt. Tőle tanultam zongorázni. Állítólag kétévesen, az ölében ülve kezdtem el klimpírozni. Hatévesen már rövidke műveket játszottam. Apám is nagy hatással volt rám. O is mindig bátorított, mint az anyukám. Azt akarták, hogy a lehető legjobb oktatásban részesüljek. Voltaképpen ott nőttem fel apám mellett, a templomban. A kórust kísértem az orgonán. És már akkor is mezítláb? Ez azzal kezdődött, hogy az édesapám nagyon rendszerető ember volt. Mindenre vigyázott a környezetében. Az orgonára is, a templomban. Ő mondta, hogy vesd le kislányom a cipődet, ha odaülsz, legalább nem lesznek koszosak a pedálok. És én ezt meg is szoktam az évek során. Felültem a padra, és azonnal kiléptem a cipőből. A szokás hatalma, tudja! Később aztán rájöttem, hogy így legalább tisztább, közvetlenebb kapcsolatban vagyok a hangszerrel. Más a viszonyunk. Ő is többet ad magából. S a lelkész papa miképpen reagált arra, hogy a lánya a dzsessz felé fordult? Teljes szabadságot adott. Büszke volt rám. És boldog, hogy az orgonát választottam. Neki csak egy kérése volt, hogy minden vasárnap az ő templomában játsszak. Ó azt sem bánta volna, ha a gospel helyett valami egészen mást adok a híveinek. Neki az volt a fontos, hogy sokan legyenek a misén. A Kodály-módszerrel mikor ismerkedett meg? 1967-ben, Manhattanben. A szakdolgozatom témája volt Kodály. A mesterfokozatomat köszönhetem neki. Tanított is később a manhattani zeneiskolában? Tíztől tizennyolc éves korig jártak hozzám a gyerekek. Nagyon érdekes tapasztalat volt. A szolmizálás eredményeként gyorsabban tanulták meg a dalokat, a népzene ismerete pedig a hagyományok megőrzésére, továbbvitelére ösztönözte őket. Igaza volt Kodálynak, amikor azt mondta, hogy az éneklés ugyanolyan fontos a léleknek, mint a torna a testnek. Ráadásul bizonyított tény: aki komolyan veszi a zenét, az a matematikával is szorosabb kapcsolatba kerül. S tanít még? Már nem. Már nagyon régen nem. Amióta koncertjeim vannak a világban, nem marad rá időm. Felelőtlenség lenne a részemről osztályt vezetni, hiszen én hiányoznék a legtöbbet az órákról. Fia és lánya felnőtt emberek. Haitin fogadta örökbe őket. Nagyon nagy ajándék ez a sorstól. Amikor kiderült, hogy nem szülhetek, a férjemmel együtt azonnal eldöntöttük, hogy akkor is lesz gyerekünk. És kettő is lett. Boldog vagyok, hogy egymásra találtunk. Gondolom, ők is zenélnek. Évekbe telt, míg rá tudtam beszélni őket, hogy hangszert vegyenek a kezükbe. Nem volt könnyű dolog. De legalább intelligens zenehallgatókat neveltem belőlük. Értik és szeretik a muzsikát. Összeszámolta már valaha, hogy hány kompozícióból áll a repertoárja? Igen. A legnagyobb megdöbbenésemre elértem az ezret. Meg tudná bocsátani a sorsnak, ha valamilyen oknál fogva holnapután Magyarországra költöztetné? Meg is köszönném. Szeretem ezt az országot. A magyar közönség irántam érzett rajongásáért örökre hálás maradok. Én valóban úgy érzem, ide mindig hazajövök. Már ahogy száll le a repülőgép, összeszorul a szívem. Annak meg duplán örülök, ha nyáron jöhetek. Olyan finom főtt kukoricát, mint Magyarországon, soha sehol nem eszem. Még Franciaországban sem, pedig állítólag az övéké a leghíresebb Európában. A színe tényleg gyönyörű, de a magyar kukoricával akkor sem veszi fel a versenyt. Nem is tudok vele betelni soha.
