Új Szó, 2010. december (63. évfolyam, 276-300. szám)

2010-12-31 / 300. szám, péntek

Fiús receptek, lányoknak is

Öt fotóalbuma után legkedvesebb receptjeit válogatta kötetbe Robert Vano, az Amerikát megjárt, Prágában letelepedett, érsekújvári születésű magyar fotóművész, aki elsősorban férfiaktjaival vált ismertté szerte a világban. Receptgyűjteménye sem a megszokott, már ami a „tálalást” illeti. Vanyó Róbert ezúttal sem tagadja meg önmagát. A Szakácskönyv fiúknak képanyaga - az ételektől eltekintve - ugyan a konyhában készült, ám a főzőcskéző srácok nem öltöttek magukra kötényt, sőt inkább megszabadultak egy-két feleslegesnek tűnő ruhadarabjuktól.

Jobb reklám nem is kellett a könyvnek, pár nappal a megjelenés után bestseller lett. A Vencel téri könyváruházak polcáról olyan gyorsasággal fogyott el, hogy az összes világhírű olasz, francia, angol mesterszakács „bibliáját” maga mögé utasította.

E

gy reklámügynökség kreatív igazgatója kereste meg az év elején, hogy volna-e kedve szakácskönyvet írni - meséli Robert Vano. „Tudta rólam, hogy imádok főzni, különböző televíziós műsorokban látott is szakácskodni. Ma már mindenki, minden tévécsatornán főz vagy éppen süt, ezzel vannak tele az újságok, a magazinok, sőt már a rádióban is éjjel-nappal főznek, toltam el magamtól a felkínált lehetőséget. De ő másra gondolt, mondta. írjam le a recepteket, és fényképezzem le az elkészült ételeket. Ebben már éreztem a kihívást. Ilyet még nem csináltam. Ráadásul az étel, ugye, nem beszél, nem mozog, nem késik, nem kell sminkelni, tupíroz- ni, elkészíti az ember, feltálalja, és a látvány jó esetben lenyűgöző. Két nap gondolkodási időt kértem. Nem is vettem biztosra, hogy van egy egész kötetre való receptem. Később kiderült, hogy igen. De még mielőtt döntöttem volna, elmentem gyorsan egy nagyobb könyvüzletbe, hogy megnézzem, mit kínálnak e téren. Majd elájultam. Amerikában egy egész emeleten Bibliát árulnak, a

Az étel, ugye, nem beszél, nem mozog nem késik, nem kell sminkelni, tupírozni', elkészíti az ember, feltálalja, és a látvány jó esetben lenyűgöző.

Vencel téri Könyvpalotában egy szakácskönyv-birodalom van. Mit egyen, aki egy nap alatt akar lefogyni, miért egészségesek a bioételek, hogyan kell ésszerűen étkezni, mi az, hogy osztott étrend, milyen a japán, a mexikói, a magyar konyha... Én ennél jobbat nem tudok kitalálni, gondoltam. Erre az egyik sarokban, az idegen nyelvű szakácskönyvek között rábukkantam egy amerikai kötetre. Egészen sárga volt, valósággal kivilágított a többi közül. Azok mind egyformák voltak, de ez az egy nagyon más, tele színes rajzokkal. Kezembe vettem, és láttam, hogy ez gyerekeknek szól. Cook Book for Children. Nekem eddig eszembe sem jutott, hogy a gyerekek mást esznek, mint a felnőttek. A mi családunkban ilyen nem létezett. A papa tíz gombócot kapott, én négyet, a kutya kettőt. De mindenki ugyanazt ette. Egyszerű, könnyű receptek voltak a könyvben, a gyerkőcök válogatták össze aszerint, hogy mit szeretnek. Akkor én ilyet készítek a fiúknak. Kucharka pro kluky. Fiataloknak akartam írni, az idősebb korosztály már túl van ezen. A feleség mindent megfőz, amire a férjének gusztusa van. De itt egy generáció, amely gyorsétkezdékben eszik, ezek a srácok igazi ízeket csak otthon kapnak, amikor hétvégén hazamennek a szülői házba. Ha főznek is valamit, akkor az vagy virsli, vagy kecsuppal leöntött tészta.”

Mivel évekig a legrangosabb prágai modellügynökség művészeti igazgatója volt, Robert Vano megkérdezett öt fiút és öt lányt a modellek közül, hogy mondják el neki, mit esznek, mit szeretnek. Mint kiderült: a fiúk mindenevők, ám ha nekik kell főzniük, akkor a gyorsan elkészíthető, egyszerű, de finom ételt választják. Ok nem akarnak órákon át a tűzhely mellett állni. A lányok a hidegkonyha mellett döntöttek. Saláta, sushi, lazac vagy tonhal. Ebből nem lehet szakácskönyvet írni, állapította meg a nagymamája és édesanyja mellett sok fogást ellesett, remekül főző fotóművész. A fiúk pedig még azt is elárulták neki, hogy hiába igyekszik a barátnőjük, olyan finomakat nem tud főzni, mint az édesanyjuk. Ők pedig ragaszkodtak az otthoni ízekhez. Van ebben egyfajta biztonságérzet is. Róbert, még mielőtt főzni kezdtek volna, elment, hogy megnézze, mit talál a fiúk konyhájában. „Nem akartam hinni a szememnek. Volt egy nagy lábas és egy nagykés. A hűtőben sör vagy kóla, legfeljebb kecsap vagy mustár. Étel semmi. Kérdeztem a fiúkat, hogy mit szeretnének enni. Húst, felelték kórusban, jó nagy szelet húst. Köret? Lehet kenyér is, mondták. Csak néztem, hol vagyok. A szakácskönyvet aztán úgy állítottam össze, hogy a hét minden napjára mást találtam ki. Más reggelit, más salátát, más levest, más tésztát, másfajta húsételt, másféle köretet, másfajta desszertet, édességet. A végén pedig a legkedvesebb ételeim receptjét is. megadom. Sőt még azt is, hogyan kell kiflit, kenyeret vagy pizzát sütni, én ugyanis minden héten dagasztok. És nem konyhai robottal, hanem kézzel készítem el a tésztát. A nagymamám ugyanis azt mondta, és ehhez tartom magam én is: a szakács a szeretetét gyúrja bele a kenyérbe. Nem is engedte meg az anyukámnak soha, hogy kenyér-