Új Szó, 2010. december (63. évfolyam, 276-300. szám)
2010-12-18 / 291. szám, szombat
Mokos Attila: „Rengeteget tanultam Cserhalmi Györgytől. Figyelt arra, hogy íve legyen annak, amit csinál, és még így is bele tudta tenni önmagát..." www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2010. DECEMBER 18. Szombati vendég 25 Szív dobog a reverenda alatt, érző, tiszta szív Szlovák filmrendezők keresett arca lett Mokos Attila. Itthoni magyar színészeink közül nála többször senki nem állt kamera előtt, ám ami még ennél is fontosabb: a mennyiség mellett a minőség sem halványul el. Értékes filmekben játszik fontos szerepeket. SZABÓ G. LÁSZLÓ Vladimír Balko Lelki békéjének főhőseként a világ rangos fesztiváljaira jutott el, Prikler Mátyás Köszönöm, jól című rövidfilmjével még a cannes-i mustrára is belépőt kapott - volna. Ha elmegy. De nem mehetett. Egy másik, azóta stagnáló film miatt. Sajnálja? •Sajnálom. Azt is, hogy nem jutottam ki Cannes-ba, és azt is, hogy Jiŕí Chlumský Sudeten- landja alól kifutott a pénz. Nagyon ki lett volna centizve az utazásom. Az izlandi vulkán „Európa takarója”, a fél kontinenst elárasztó füst miatt ugyanis nem közlekedtek a repülők, fél napom volt, hogy kocsival eljussak Cannes-ba, de nem mertem megreszkírozni. Ha elakadtam volna valahol útban oda vagy visszafelé, veszélyeztettem volna a forgatás menetét. Cannes-ról lemondott, a forgatás viszont nemsokára rá megszakadt. Levont ebből valamiféle tanulságot? Hogy menni kell, ha hívnak. Ha előre tudom, hogy Chlumský filmjével ez történik, egy pillanatig sem töprengtem volna. A felelősségtudat tartott vissza. Ki tudja, kap-e még valaha zöld utat Cannes-ba? Reménykedni persze szabad. Most így visszagondolva annyit még elmondhatok ezzel kapcsolatosan, hogy volt azért egy-két álmadan éjszakám, míg kimondtam, megyek-e vagy sem. Végül nem is én döntöttem. A körülmények alakultak úgy, hogy nem mehettem. A színházi elfoglaltságom is any- nyira sűrű volt azokban a hetekben, hogy leheteúennek látszott kivitelezni a dolgot. Komárom kontra Cannes? Bizarr a kérdés, de legalább jól hangzik. Igen, örültem volna, ha mindenjói alakul. Sajnos megint veszítettem. S a szerep, a Chlumský- filmben, kárpótolja bizonyos fokig? Izgalmas feladat, szeretem. A németek már elvonultak a Szudétavidékről, jönnek az oroszok, a csehek pedig átveszik a helyzet koordinálását. Nagy túlélő a figura, akit játszom. Amíg a németek kezében volt az irányítás, addig velük szövetkezett, amikor aztán elvonultak, az egyik legnagyobb vezére lett a fosztogatásoknak. Gálád lélek. Ráadásul beteljesüleden szerelmi vágy sodoija a történet női főszereplője felé, egy viszonzatlan érzés. S mivel nem kapja meg, amit szeretne, erőnek erejével elveszi. Egyharmada van kész a fűmnek, nyár óta áll a forgatás. A nő megerőszakolását felvették már? Még nem. Tart a jelenettől? Nem kértek még tőlem üyes- mit kamera előtt, de bízom a rendezőben és az operatőrben. Nekik pontos elképzelésük van a mértéket illetően, hogy menynyit mutassunk majd ebből. Úgy gondolom, egyszer lepróbáljuk a teljes „koreográfiát”, aztán élesben megyünk. Színészként egyáltalán nem izgulok a jelenettől, más kérdés, hogy honnan kaparom ki magamból azt a fajta agresszivitást, vadságot, ami szükségszerű az üyen momentumhoz. Majd kiderül. Kerekes Vica, aki a szerepet játssza, szerencsére nem egy elvetendő nő, a vágy tehát magától beindul. Negatív figurát minden színész boldogan játszik. Abban valahogy mindig nagyobb kihívást találnak. Van egyfajta belső intimitása is az üyen helyzetnek, amit a színész anélkül is meg tud mutatni, hogy azonosulna a figurával. Ez rám is műidig furcsán hat, ettől olyan izgalmas a feladat. Nem hiszem, hogy egy galamblelkű ember ül most velem szemben, ugyanakkor azt sem tudom elképzelni, hogy dühében, pillanatnyi felin- dultságában képes lenne azonnal lerámolni az asztalt. Pedig elég lobbanékony természetvagyok. Az utolsó csepp- nél a pohárban már borul is műiden. Van egyfajta túlfűtöttség bennem, bár a számomra legidegesítőbb szituációban is igyekszem visszafogni magam. Aztán egy idő után feladom, s akkor már az sem érdekel, ha valóban borul minden. Megpróbál magában tízig számolni, de a háromnál elakad. És nincs tovább. Se négy, se öt, se hat. Legyőz az indulat. Hogyan értékeli magában azt a pozíciót, amelyet a szlovák filmesektől kapott? Be tudja mérni, mi az, amit a Lelki békének köszönhet, és mi az, ami anélkül is megtalálta volna? Bonyolult kérdés ez. Nem tudom pontosan meghatározni, hogy melyik lehetőség honnan, miből ered, és nem is nagyon foglalkozom ezzel. Balko filmje mindenképpen fókuszba állított. Chlumskýval azonban már korábban is forgattam, a Megszegett ígéretben. Tényszerűen any- nyit azonban kimondhatok: ritkán megyek szereplőválogatásra! Ha megkeres egy rendező, akkor már konkrét szerepre hív. Vegyük akkor sorra, kikkel dolgozott mostanában. Grimaszok címmel készült egy dokumentum-játékfilm II. József udvari szobrászáról, a Pozsonyban élt Messerschmidtről. Egy ördögűző papot játszom a történetben, aki nem akarja eltemetni a szobrászt, mert szerinte földöntúli erőkkel cimborái. Nyáron befejeztük végre a Barackliget forgatását, amelyben Cserhalmi György az apám. Két testvér története a fűm, egy szerelmi háromszögben a végzet asszonyával hozza őket össze a sors. Nem akarom lelőni a poént, de még késelés is lesz a vásznon. Viszonylag elszigetelt falusi környezetben játszódik a cselekmény, a nő megjelenése mind a három férfi életét felkavarja. Cserhalmi György alakítja az apát. Csak ámultam és bámultam, mi mindent tud a szakmáról, és hogy azt müyen szuverén módon képes láttami. Miközben egy dög nagy teherautót vezetett, szlovákul mondta a szövegét, és felszabadultan kokettált egy feszes kis jelenetben. Valósággal sercegett a vágytól. A filmezés mesterfokát mutatta meg közvetlen közelről. A Prikler-film folytatást ígért. Eredetileg egész estét betöltő játékfilmnek indult a történet, végül rövidfilm lett. De most valóban folytatódik, és lesz majd egy harmadüt rész is, így áü ösz- sze majd az egész sztori. A Köszönöm, jól-ban meghalt az anya, elfekvőbe került az apa, a mostam részben a fiuk élete kerül terítékre, akit én játszom. Tönkremegy a házassága, és egyedül marad. Előfordult már, hogy szólt a rendezőnek, ha úgy érezte, nem elég feszes vagy nem elég mély a történet? Igen, volt már rá példa, hogy ezt kellett volna tennem, és hallgattam. Nem áüt össze a kép, nem éreztem, hogy elég árnyalt a figura, dolgozni kellett volna még a jeleneten, de nem nyilvánítottam véleményt. Pedig szólnom kellett volna, hiszen később beigazolódott, hogy igazam volt. Önbizalom kérdése is, hogy az ember mikor ad hangot az észrevételének. Nem biztos, hogy a színész komplett látja a filmet, a rendezőnek viszont látnia kellene. Ezen a téren is rengeteget tanultam Cserhalmi Györgytől. Egy kis jelenetben is figyelt arra, hogy íve legyen annak, amit csinál, és még így is bele tudta tenni önmagát. Konfliktushelyzetekben én sem vagyok bólo- gatójános, meg tudok küzdeni a saját igazamért, még egy komolyabb belső vívódás árán is. Ma már tudom: nem kell mindig igazat adni a rendezőnek. Ha gondom van valamivel, szólni kell. Ne rajtam véljék el a port a forgatókönyv hiányosságai miatt. Szavakban mindig csak annyit adhatok, ami ott van a papíron. A Tolsztoj elbeszélése nyomán készült Az ördögben, amelyet e héten mutatott be a Szlovák Televízió a Halhatatlanok című sorozatban, Roman Polák felkérésére papot játszott. Most valahogy egymás után adom a papokat. A Grimaszok után A házban apa és lánya között Isten szolgájaként kell megoldanom a konfliktust. Roman Polák rendezésében egy falusi papot formálok meg, aki motorja egy kis közösség életének. Negyedszerre pedig Martin Suliknál játszom papot, A cigány című, most készülő filmjében. Korábbi rendezésében, a Tájképben már dolgozott vele. Ott egy aprócska szerepem volt, itt most központi figurája lehetek a történetnek. Három színész és egy hatalmas cigánytelep valahol Ke- let-Szlovákiában. Igló alatt, Korompa mellett. A látvány döbbenetes. Rengeteg félmeztelen kis cigánykölyök bűzben, szegénységben, de any- nyi szatellit antennát, mint ott, életemben sehol sem láttam. Tényleg sokkolt a kép. Lakodalmat forgattunk, 150 fős statisztasereggel. Minden autentikus volt. Idegennek éreztem magam egy távoli bolygón. Mivel papként jelentem meg köztük, természetesen máshogy viszonyultak hozzám, mint a többiekhez. Volt egyfajta távolságtartás köztünk, ugyanakkor a tiszteletet is éreztem belőlük. Megismerkedtem egy gyönyörű romalánnyal, aki két apró gyerekkel a karján elmesélte, hogy tizenöt évig Csehországban élt a férjével, de visszajött a telepre, a putriba, a sárba, mert csak ott érzi biztonságban magát. A nagy káoszban ugyanis van egy számunkra átláthatatlan rendszer is. Eredeti címe Cigány Hamlet volt a filmnek. Nyüván nem véletlenül. Egy tizenhárom éves romafiúról szól a történet, akinek megölték az apját a telepen, és most megjelenik a szelleme. A srác anyja ugyanis újra férjhez ment, az új apa pedig lopásra kényszeríti a gyereket. Éhből a helyzetből próbálja kimenteni a fiút a pap, aki külső szemmel nézve igazi csodabogár. Megszállott. Romagyerekekkel foglalkozik olyan szinten, hogy az ő nyelvükön énekel, edzéseket tart nekik, és ő maga is bokszol velük. Egy pap, aki bokszol? Méghozzá keményen. Van egy jelenet a filmben, amikor az egyik fiú beszipózva jelenik meg az edzésen. A pap egyetlen ütéssel földre teríti, aztán a többieknek elmagyarázza: ha szipóz- tok, szétmegy az agyatok, és ez lesz a vége, vereséget szenvedtek. A forgatókönyvben az állt, hogy a pap brutálisan elpüföli a fiút, természetesen a sportszerűség keretein belül. Én azért fékeztem magam, mert elgondolkoztam, hol a határ, ahol egy katolikus pap megáll. Ráadásul puha kesztyűt húztam, hogy ne fájjon a fiúnak, ha megütöm. Martin Suliknak tetszett a hozzáállásom, finomítottunk a jeleneten, de még így is hiteles maradt. Nagyon nagy élmény számomra ez a forgatás. Irgalmatlan mennyiségű szeretetet kaptam az ottani gyerekektől, és fel kellett tennem magamnak is egy fontos kérdést. Nem azt, hogy hány biciklit loptak már el tőlem a komáromi cigányok, hanem, hogy mennyi előítélet és fenntartás van bennem velük szemben. Hogy lélekben végül is miképpen viszonyulok hozzájuk. Jó kis öntisztító kúra számomra ez a film, és örülök, hogy az ottaniak hozzásegítettek. Színházi kollégái, Komáromban, miképpen fogadják, hogy az utóbbi két évben eny- nyi filmben láthatják? Először is be keüett bizonyítanom, emberileg nem változtam azáltal, hogy a filmek ismertebbé tettek. Másodszor: a színházban csak a színház érdekel. Ott nem foglalkozom mással. A színház csapatmunka, és én továbbra is igyekszem megbízható csapatjátékos maradni. Vagyis minden darabban a maximumot nyújtani. Harmadszor pedig: mivel én tudok más sikerének őszintén örülni, abban reménykedem, hogy a kollégáim között is vannak szép számmal, akik hasonlóképpen éreznek. Rendezni készül. James Joyce Bohócok című novelláját szeretné színpadra vinni. Ezzel önmagámnak tartozom, de hely és idő függvénye, mikor születik meg az előadás. A rendezés egyelőre járatlan ösvény számomra, talán azért vonz annyira. S van még valami az életében, ami hasonló szenvedélyt jelent, mint a színház? A természet. A horgászat. Mutathat akár mínusz tíz fokot is a hőmérő, ha elkap a vágy, megyek, nem lehet megállítani. Egy rendesebb csukával szívesen eljátszogatok.
