Új Szó, 2010. december (63. évfolyam, 276-300. szám)

2010-12-18 / 291. szám, szombat

vww.ujszo.com ÚJ SZÓ 2010. DECEMBER 18.

Szalon 23

kát, de éreztem, hogy ez balul is elsülhet. Az argentin hölgygyei akkor öt napot töltöttem, Miamiban pedig egy évig maradtam. Ástam medencét, pucoltam jachtot, felújítottam egy kertet, majd találkoztam egy nagyon szimpatikus fotós sráccal, aki a szárnyai alá vett. Nyolcszáz dollárért eladtam az itthonról vitt portfoliómat, és vettem egy középkategóriást Nicont, mert vicc volt a gép, amit itthonról magammal vittem. A szerelemről egyébként mindketten azt hittük, futó románc volt csupán, meg sem fordult a fejünkben, hogy ennek folytatása lehet. De a csaj nem ismert lehetetlent. Jogásznak tanult, bármit megtett, amit a fejébe vett. Folyamatosan leveleztünk, nagyon elmélyült a kapcsolatunk. Az album, amelyet kétszáz fotóval eladtam, egy ügynökség tulajdonába került, erről háromoldalas szerződés szólt. Ott voltam Amerikában, és nem tudtam mutatni semmit, még negatívokat sem. Éhen pusztulok, az irodátok előtt fogok

megdögleni, mondtam az ügynökségben, album nélkül nem vagyok senki. Az údevelem ott- hagyása fejében végül odaadták. Eleinte mindig visszavittem nekik, de amikor már éreztem, hogy jobb lesz, ha én tényleg megyek a francba, és elhúzok valahova, átvertem őket. Hamis útlevelet adtam nekik, és nem vették észre, én meg a könyvvel a kezemben beültem egy hatalmas kocsiba, amit 550 dollárért vettem, és irány Las Vegas. Egy hónapig keresztül-kasul utazgattam Amerikában, az argentin csaj meg már vállalatot vezetett, utazgatott a világban, mindenki kézcsókkal üdvözölte.”

A kocsikázás után hazajött, de nem maradt sokáig. Két hét után levél ment Dél-Ameriká- ba, hogy kimennék két hónapra. Gyere, várlak, jött a válasz.

„Hét év lett a két hónapból. Itthon habos tortán ülhettem volna. Apám jó nevű orvos, az ő segítségével Pesten is boldogulhattam volna. Nekem más kellett. Itthon mindenem megvolt. Többet akartam. A nulláról elindulva eljutni valahova. Pesten amatőr fotós voltam, az igazán komoly tudást, azt hittem, kint lehet megszerezni. Mérhetetlen kalandvágy volt bennem. Édesapám mellett a nagyszüleimet is itt hagytam. Anyámmal nem tartom a kapcsolatot. Egész életemet önállóan élem. Tíz-tizenkét évesen már azt csináltam, amit akartam. Anyám orosz, Szentpéterváron születtem, ott éltünk a kolpinói munkásnegyedben. Tizenöt emeletes, lepukkant házak, mindenki alkoholista volt, a szétrohadt Ladánál jobb kocsit ott senki nem látott. Ha ott növök fel, lehet, hogy börtönbe kerülök, vagy egy gengszterbanda tagja lennék. Apámat a honvédség kötelékéből küldték ki tanulni, vörös diplomával végzett a szentpétervári egyetemen. Nagy playboy volt, nem mondhatom, hogy szerelemgyerek vagyok. Megszülettem, és négyéves koromig kint éltem. Apám egy kis katonai géppel rabolt haza, anyám pedig egy barna Wartburggal vissza, magához. Arra emlékszem, hogy míg apám bement a közértbe, egy nagy szőrös ember felkapott, és betuszkolt egy kocsi sötét csomagterébe. Fél évig be voltam zárva egy házba, míg aztán az apám és a nagyapám az Interpolon keresztül megtaláltak. Anyám akkor már egy másik magyar férfival volt, akivel most Brüsszelben élnek. Gyerekként nagyon szerettem őt, hat és féléves koromtól azonban apámmal és a nagyszüleim- mel éltem. Aztán jött Vica, és most ő a párom, a nagy szerelmem. Anyámmal többször is próbáltam felvenni a kapcsolatot, de hiába, nagy az értetlenség köztünk. Az én életemben ez már lezárt fejezet. Már képek sincsenek, amelyek bevillannak róla.”

Az amerikai álmot egy hónap alatt élte meg, utána elvágták. Durván. Amerika nagyon kemény piac, brutális stúdiókban elképesztően tehetséges fotósok dolgoznak, helyzetbe kerülni nagyon nehéz. Dél-Amerika a spanyol nyelv miatt is vonzotta.

„Ott még voltak telítetlen régiói a piacnak, mikor kimentem. Be tudtam küzdeni magam, és jól is éltem belőle. Rögtön az első évben stúdiót nyitottunk a lánnyal, a család az egész garázst odaadta, imádták a fotóimat. Eleinte modelleket, portrékat fényképeztem, az életünket a csaj pénzéből finanszíroztuk, a stúdiót az én keresetemből. Három évig ez ment. Utaztam, fotóztam, éltem az életem. A divatkatalógusokért jól fizettek. Az első évben minden szinten együtt voltam a lánynyal. A második évben már csak barátok voltunk és munkatársak, a harmadikban már csak a munka kötött össze bennünket, és váltunk, csapkodtunk. A végén már látni sem akartuk egymást. Életveszélyes dolgaink voltak. A szüleivel még azután is jó viszonyban voltam, aztán velük is megromlott a viszonyom. Szakmailag pedig látnom kellett, hogy bár jó pénzeket keresek, a kihívások elfogytak előlem. És jött a pangás, a gazdasági válság, Buenos Aires egy évre lezárt, még a cukrászdák sem nyitottak ki. A szegénynegyedben éhen haltak az emberek. Az utolsó év végén azt mondtam: ami pénzem van, azt itthon befektetem, és nyitok egy olyan stúdiót, ahol nyugodtan dolgozhatok. Negyedik éve, hogy megjöttem, Vica is akkoriban érkezett Fülekről, és a sors azt akarta, hogy találkozzunk. Nem is kell nekem semmi és senki más.”

Mindent fotózott az elmúlt évek során. Tájakat, arcokat, városokat, zsánerképeket, művészportrékat, útikönyveket, reklámkatalógusokat.

„Amire az élet a leginkább alkalmasnak tart, az a portréfotózás. Ez már eldőlt. Végérvényesen. Nincs izgalmasabb számomra, mint megtalálni egy arcot. Zenészekkel szeretek dolgozni, őket elég könnyű megnyitni, velük tudok talán a legjobban kommunikálni. Thomas Hoffmann, Jerry Ghionis és Bruce Weber a nagy kedvenceim. És Annie Leibovitz! Ők minden képükkel lenyűgöznek.”