Új Szó, 2010. december (63. évfolyam, 276-300. szám)
2010-12-11 / 285. szám, szombat
28 Szombati vendég UJSZO 2010. DECEMBER 11. www.ujszo.com Beszélgetés Hizsnyai Zoltán József Attila-díjas költővel arról, mit jelent számára a versírás, és miért szeret a „nem divatos" dolgokkal foglalkozni Az ellentmondások harmóniáját keresem „Nincs semmilyen külső célom a versírással, csak az, hogy magammal és a magamon átszűrt világgal foglalkozzak" ■ (Somogyi Tibor felvétele) (Nyelv)játékos. Rebellis. Bölcselkedő. A költészet szinte minden műfajában otthonosan mozog. Az emberi lélek legmélyebb bugyraiba igyekszik lemerülni, az ember sokszínűségét, változékonyságát, változásait feltérképezni. Nem szólal meg gyakran, de ha igen, oda kell rá figyelni. Ötödik verseskötete - Ének címmel - idén látott napvilágot. Hizsnyai Zoltán József Attila-díjas költővel beszélgettünk. MISLAY EDIT Idén kilenc év után új verseskötettel jelentkeztél, Ének a címe. A hosszú szünet azt jelenti, hogy komótosan, nagy belemélyedéssel alkotsz, vagy hogy egyfajta ünnepnek, kikapcsolódásnak tekinted a versírást? Mindkettő igaz. Aprólékosan dolgozom, lassan haladok előre, és nem tekintem napi feladatnak. Mindig hagyom magam feltöltődni. Nincs semmilyen külső célom a versírással, csak az, hogy magammal és a magamon átszűrt világgal foglalkozzak. Örülök ugyan, ha másnak is bejönnek a szövegeim, és nem vagyok boldog, ha nem, de ezek pillanatnyi, gyorsan múló hangulatok, nem leszek tőlük más ember. Az énemnek azokra a belső tartományaira, amelyeket az írás során próbálok megismerni és alakítani, nincs számottevő hatásuk. Mi is lehetne? Az író szeme előtt nem az anyanyelvi kultúra gyarapításának nemes célja lebeg. Nem a versbarátoknak, nem a kritikusoknak, nem a nemzetnek ír. Illetve vannak olyanok, akik igen,.de az úgy is néz ki. Én magamnak szöszmö- tölök ezekkel a versekkel, magamat, a magam valóságát boncolgatom, formálom bennük, nem kacsingatok kifelé rossz ri- pacs módjára. Más kérdés, hogy én magam is abban a kulturális erőtérben élek, amelyben potenciális olvasóim, ezért aztán szövegeim viszonylag nagy eséllyel keveredhetnek termékenypárbeszédbe az értelmezői olvasatokkal. Most talán úgy tűnik, mintha felelőtlenül viszonyulnék a költészethez, épp ezért könnyű kézzel írnék. Nem könnyű kézzel írok és nem felelőtlenül, bár könnyű kézzel is lehet felelősen. Számomra nagyon is fontos, milyen szöveg keletkezik. No de nekem fontos! Én épülök - vagy épülök le általa. Mindenki más csak akkor teheti ki magát ennek a veszélynek, ha a legelevenebbnek látott aktuális szövegváltozatot bedobom a közösbe. Ha megjelentetem. Ez eddig, előbb- utóbb, mindig bekövetkezett, mert az értő és együtt érző versolvasók szerény létszámú közösségére is gondolok. Mindent megteszek magamért, ez a legtöbb, amit másokért tehetek. Mit adsz magadnak azáltal, hogy verseket írsz és magaddal foglalkozol? A koherens jelenlét illúzióját. Annak képzetét, hogy énem folytonos átváltozása ellenére is folyamatosan azonos vagyok önmagámmal. A psziché korántsem statikus: hullámzik, tajtékzik, háborog, mindig más rétege bukkan felszínre. így aztán a külső hatások - de még az emlékek is! - mindig más módon érintik. Vagyis az önazonosság képzetét megteremteni képes jelenlét szüntelen egyeztetést követel. Újra meg újra meg kell élnünk mindent, ami volt - és azt is, ami épp van. És minden aktuális állapotunkban a maga időtlen egységében érzékelni a folyton bővülő Egészet. A teljes éberség viszont nem kedvez a dolgok együttlátásának, mert az érzékszervek ontják a friss információkat, és a mindenkori jelen tolakszik a figyelem előterébe. Túlképviseli magát a történetben, az Egész narratívájában. Ezért megyünk le gyakran alsóbb tudatszintekre. Ezért is álmodunk. És többnyire ezért írunk verseket is. Egyszóval számodra egyfajta lelki higiéné a versírás... Elsősorban az. Néha azonban akár még egy-egy konkrét társadalmi helyzetre is reflektálok. Persze az egyik nem feltétlenül zárja ki a másikat, hiszen a jó versnek sohasem egyetlen olvasata van. Abban mindig szőrös- tül-bőröstül benne vagy. Még ha némileg bonyolítja is a helyzetet, hogy az „Én - az mindig valaki más”. A Rimbaud-vers- sornak ma már szerencsére a fordítottja is igaz: Más - az mindig valaki én. Vagyis mások nélkül nem vagy egészen komplett. Úgy értem, a versbéli sző- rös-bőrösséghez irtó sokan kellenek. Persze őket is pszichéd legmélyéről rángatod elő, mert csirájában minden lehetséges lelki karakter, minden emberi archetípus ott szunnyad. Az ember kisgyerekkorától szerepekbe éli bele magát, hogy azonosulhasson a környezetével és saját magával. A szerepjáték végigkíséri az életünket, mert szüntelenül aktuális önmagunkat és a közösségben elfoglalható helyünket keressük. Te hogyan látod a helyed a közösségi struktúrákban? Múltkor végignéztem egy csomó régi fényképet... A katonaságon készült egyik fotón például mindenki hadi puccba vágta magát: pedánsan hanyag eleganciával megkötött nyakkendő, csípőre igazított derékszíj, tatosra formázott csónaksapka, tükörfényes bakancs, csak én állok ott egy ingben, hajadonfőit, fél lépés távolságra. Ott is vagyok, meg nem is. A csoportképeken mindig a szélen állok. Igaz, megesik, hogy mellém áll valaki. Néha többen vagyunk a szélen, mint középen. Ilyenkor persze én kerülök a szél közepére, de ha aztán észreveszem magam, rögvest elmozdulok a centrum felé. Az egyensúlyi állapotot keresem. Ehhez folytonosan mozgásban kell lennem. Szemlélő pozícióban érzed magad? Igen, a pálya széléről próbálom szemlélni a „nagy labdajátékot”. Onnan jobb rálátás nyílik az eseményekre, ráadásul ott menet közben is zavartalanul lamentálhatok. És ellentmondhatok - akár még önmagámnak is. Sőt, ott úgy lehetek pártatlan, hogy mindig a gyengébb csapatnak drukkolok. Ez megfelel a habitusodnak? Abszolút! Szoktam azért mondani erős dolgokat is, néha olyan hangulat kap el, hogy keménykedem, kiállók valami mellett vagy ellen, és ágálok, hadonászok, vadul érvelek, de nem tart sokáig, és valójában még ez is csak arra jó, hogy ellenszelet kavarjak magamnak, mert szembe menni jó. Szóval mindig valamilyen gondolatfolyamatban, lelki-szellemi metamorfózisban vagyok. Az Egész ellentmondásokban tobzódó harmóniáját keresem. Viszont a hazai irodalmi életben te voltál az, aki annak idején elég nagy vihart kavart Fábry Zoltán életművének bírálatával... De itt aztán nyugodtan lehetett kavarni... Mondhatsz itt, amit akarsz, annyira ki van vat- tázva ez a közeg, hogy minden élesebb állítás rögvest eltompul benne. Volt egy kis susmus, egy kis álszent felháborodás, meg néhányan hozzá is szóltak ugyan, de a fontosabb kijelentéseimet azért szépen megkerülve vagy elértve. Többnyire nem korrekt ellenérvekkel álltak elő, hanem a hangtompítót nyomkodták idegesen. így aztán, sajnos, nem adtak módot se mondandóm finomítására, se szemlélői pozícióm módosítására. Az új kötetedben három szonettkoszorú is van. Parti Nagy Lajos, József Attila és Ady Endre egy-egy szonettjére írtad őket. A nyugatosok első nemzedékéből miért Adyt választottad? A játékosságod, a precizitásod alapján, ahogyan a nyelvvel dolgozol, arra gondoltam, Kosztolányi áll hozzád közel. Az talán túl könnyű lett volna. Egyébként valóban nagyon szeretem Kosztolányit, nem kizárt, hogy egyszer majd őt választom. Most azonban Ady jobban izgatott. Egyrészt mert a költészet berkeiben igencsak nagy csönd van körülötte. Azokban az években, amikor komolyabban kezdtem foglalkozni a versírással, a születése centenáriuma volt, és a vízcsapból is Ady folyt. Aki kedvelte, az is megundorodott tőle. Miután az ünneplés befejeződött, senki nem akart róla hallani. Később az irodalom is más fordulatokat vett, Adyról teljesen megfeledkeztek, jó pár évig én sem vettem elő. Ez jót tett neki, mert ma már frissebb szemmel olvasható, és még gyengébb műveinek sokszor modoros felszínén is kitapintható a mélyben tobzódó szenvedély eszeveszett 'lüktetése. Számos kevésbé ismert jelentős versét pedig szinte szétfeszítik az újból hadra fogható energiák. Ezeket az energiákat próbáltam én újrahasznosítani ebben a szonettkoszorúban. Mesterszonettnek egy igen szikár, sötét, személyes ihletettségű versét választottam, amelyet a Léda- és a Csinszka-korszak törésvonalán írt. Egy ilyen „koszorú” azonban közel kétszáz sor, a kölcsönvett szonett témakörén tehát túl kell terjednie. A köz- életiség és a személyesség egymásra vetítésére Adynak saját licence van. Úgy döntöttem, ezt a megszólalásmódot idézem fel, némileg korszerűsítve. Vagyis olyasmivel próbálkoztam, ami a mi posztmodernnek nevezett korunkban borzasztóan kínos... Hát igen, bizonyos eljárások már pusztán azért is fölkeltik az érdeklődésemet, mert nem elegánsak. Vagyis éppen nem divatosak... Mit csináljak, szeretek szembevizelni a széllel! És úgy látom, ezzel a verssel szép kis ellenszelet kavartam, mert nem beszélnek róla. Én tökös voltam, hogy megírtam, és ma ez a hallgatás is egy tökös reakciónak számít. Ilyen korban élünk. Különben mindenkinek igaza van: Ady, valljuk be, sokszor csöpögős, krisztomániás, arrogáns; de ez a lagymatag kor is megéri a pénzét! Amikor szembemegyek vele, nekem is igazam van! Nem szeretném megkerülni a negyedik költőt sem, aki felbukkan a kötetedben: Tsú- szó Sándort. Számomra ez az egyik legfantasztikusabb húzásod, hogy „felfedezted” Tsúszót. Ez azért nem csak az én érdemem. Közös munka. Tsúszó révén kapcsolódok legjobban a közösséghez. Tsúszó mindenkié, a Facebookon is rajta van, és az életműve még korántsem lezárt. Egyszer azt nyilatkoztad: lehet, hogy nem te írod a Tsúszót, hanem ő ír téged. Hogyne, hiszen minden erős szöveg egyaránt újraírja az íróját és az olvasóját. Nézd, elteijedt Tsúszóról, hogy fikció. Na de létezik, vagy nem létezik? Ha nem létezne, nem beszélnénk róla. Ha viszont létezik, miért lenne fikció? Ilyen alapon én magam is fikció vagyok. Az is fikció, hogy itt ülünk ezen a teraszon... Szinte minden kötetedben átírod az előző könyved verseit. Miért tartod ezt fontosnak? Miért nem lezárt számodra a vers? Egyes kritikusok számára nyilván már ez is provokáció. Képzeld el szegényeket: tegyük fel, az ő rendszeralkotói képzeletükben is megképződik végre valami hatás, amelynek okán szépen besorolhatnának valahova. Igen ám, csakhogy én té- rülök-fordulok, és más helyre teszem a hangsúlyokat! Akkor most melyik a belülről fakadó, az őszinte?! Melyik az igazi, az érvényes?! Szóval, azt várják a költőtől, hogy mondja meg magáról a tutit, aztán maradjon úgy. Én viszont különböző nézőpontokból vizsgálom meg a dolgokat, miközben különféle hangulatok hatalmasodnak el rajtam, aztán megmondom így is, úgy is, amúgy is. Ettől aztán nagyon ki tudnak akadni. Szerintük egy komoly ember egy tömbből faragott, konok, statikus szellem. Aki nem ilyen, az spekulál, felelőtlenül játszadozik, valóságidegen és műve csöppet sem életszerű. Hogyhogy nem életszerű!? El tudod képzelni, hogy egy ember megszakítás nélkül egyetlen őszinte, rá jellemző gondolatkörben és életérzésben leleddzen? Hát én nem! Más kérdés, hogy például Pilinszkynek minden műve egy nagy, stilizált, kulturálisan mélyen beágyazott érzéskomplexumot sugall. Vagyis ebből a szempontból ő nagyobb szerep- játékos, mint Weöres. Sándor. Pedig az nem semmi! Van ebből az új kötetedből kedvenc versed? Mindig az a kedvencem, amelyik a legerősebb közegellenállásba ütközik. így tapogatom ki a közeget - a közösséget, amelyben élek. Úgyhogy most az Adyt szeretem. Ezek szerint szeretsz provokálni? Nem, nem! Honnan is venném ehhez a bátorságot! Sajnos, mindig én vagyok kiprovokálva...
