Új Szó, 2010. november (63. évfolyam, 252-275. szám)
2010-11-05 / 255. szám, péntek
8 Vélemény ÚJ SZÓ 2010. NOVEMBER 5. www.ujszo.com SZUBJEKTÍV a biztonság Azért van a tanfolyam, hogy a munkahely olyan biztonságos legyen, mint az anyaméh. Okos dolgokat hallhat itt a melós, pardon, a munkavállaló. Biztos van, akinek az is eszébe jut: el lehet tölteni ilyen semmitmondó fecsegéssel az egész életet? És még pénzt is kapni érte? Nem, nem szabad azt gondolnunk, hogy az ilyen tanfolyamvezető élősködő. Inkább sajnáljuk, hisz gyerekkorában . nem erről álmodozott. Mozdonyvezető akart lenni, mint minden normális kisgyerek. Vagy űrhajós, világbajnok futballista. Tetemes bére nyilván csekély vigasz az elvesztett álmokért. Legyünk keresztények és tegyünk úgy, mintha fontos volna, amit mond. Például, hogy a biztonsági előírások azért vannak, hogy előírják a biztonságot. És aki dolgozik, az jobban teszi, ha vigyáz magára. Mert ha kárt tesz magában, abból szegény vállalattulajdonosnak származik baja. Nem hinnék el, mennyi papírmunka van egy vacak levágott lábbal. (Ami nélkül lehet élni.) Megtudhatjukmég: különösen vigyázz, ha terhes nő vagy. Soha ne cipelj ötvenkilós cementeszsákokat, mert azzal ártasz a magzatnak. Ha mégis emelned kell, akkor: egyenes gerinc és lábmunka! Belégzés, légzésvisszatartás, kilégzés. A nehéz terhek emelése korhoz kötött. Ahogy nem kívánhatjuk egy csecsemőtől, hogy vizesvödröt cipeljen, a kilencven éven felelülieknek sem árt egy kis elővigyázatosság. Végül: ne dolgozzunk olyan teherrel, amelyet nembírunk fölemelni. Néhány életbevágóan fontos információ: azépületeketigenöt- letesen úgy tervezték, hogy legyen be-és kijáratuk. ígynemcsak be, hanem ki is mehetünk. De! Ha eltorlaszoljuk a kijáratokat, csökken az esély a távozásra. Átlátszó üvegajtón se rohanjumk keresztül, mert jól összevágjuk magunkat, ami ronthatja a cég imázsát. Sötétben nehéz dolgozni, előnyös villanyt gyújtani. Hidegben okos dolog kesztyűt húzni. Örömmel - és meglepődve - vesszük tudomásul, hogy szélsőséges időjárási viszonyok között a munkaadó köteles hűtött, illetve forró itallal kedveskedni a dolgozóknak. Ismerjük. Nyáron, negyven fok árnyékban, de a főnök csak küldi azt a sok jeges koktélt. Mikor meg süvítő északi szélben voltunk kint novemberben, a forró puncsot nyomatta. És aggódva kérdezgette, elég forró-e, ne vi- gye-evisszafelmelegíteni... Tudnod kell még, kedves melós, hogy a magasra felemelt tárgyak leesnek. Ezért őket vagy rögzíteni kell, vagy nagyon vigyázni, hogy mégse essenek le. De a legjobb a földön hagyni, hozzá se nyúlni, akkornem lesz baj. De a baj megtörténik. Ha sérültre találunk, nem rohanunk el idegesen, hanem keresünk valakit, aki nyugodtabb. Történhet tragédia is, de ahol a legnagyobb az ínség, a legközelebb a segítség: ha az alkalmazott elhalálozik, három nap rendkívüli szabadságra jogosult. (Csak kiharcolta.) A munkaadója viszont súlyos bírságot fizethet, ezért nagyon szomorú. És hogy tulajdonképpen mi az, hogy alkalmazott? Alkalmazott az, akit a munkaadója alkalmaz. De ez fordítva nem érvényes. Ezért találkozunk viszonylag ritkán olyan hirdetésekkel, hogy „megbízható főnököt minimál- bérrelfelveszek”. Nagy örömünkre azt is megtudjuk, hogyjogunkban áll visszautasítani a munkát, ha a fentebb taglalt biztonsági előírásokat nem tartják be. Hajói körülnézek, többé nem kell dolgoznunk Mehetünk haza. Haza? Dehogy megyünk. Minek? Otthon se törődnek velünk jobban, mint a munkahelyen. Jó édesanyánk ölében se volt jobb. Dolgozni gyakorlatilag lehetetlen, a minimálbérem abszolúte garantált, amint a frissítő italokis, és otthon nem küld kötelező nyaralásra senki. (Sőt.) Ott arra se nagyon vigyázok, mit emelek, és közben hogyan veszek lélegzetet. Nem, haza már nem kell menni. Mivel amúgy is több időt töltünk itt, mint otthon, egyszerűbb, ha a család jön be néha. Tóth Ferenc A rovatban közölt írások nem feltétlenül a szerkesztőség véleményét tükrözik. (SITA-felvétel • SZEMSZÖG A sánta kutya esete Szlovákiában Az első közmondás, melyet megtanultam, az volt, högy „a hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát”. Úgy tűnik, ez a népi bölcsesség végigkísér egész életemen. Az iskolában hallottam először, a szigorú tanító bácsitól - akkor elvtárstól -, aki nemcsak a fejünkbe verte ezt a fontos dolgot, hanem annak is utánanézett, gyakoroljuk-e életünkben. Amikor otthon szóba hoztam, apám szemében az elégedettség jeleit láttam. Az ismert közmondás mást üzent nekem akkor és mást üzen most. Akkor azt üzente, hogy hazudni nem szabad és lakolni kell érte, azt meg - ha egy mód volt rá - nem akartunk. Ázt se mondhatom, hogy nem féltünk, hátha rajtakapnak. Mármint a hazugságon. Tehát jobb nem hazudni. Mára a hatás megmaradt, a tartalom azonban változott. Hazudni nem azért nem jó, mert megbüntetnek érte, hanem azért, mert az szándékos rossz cselekedet és a lehető rosszak közül a legnagyobb rossz a szándékos hazudozás. S lám- lám, mit hoz az élet, a hazugság manapság már nem is annyira rendkívüli, elég természetes például a politikában, előfordul az igazságszolgáltatásban, sőt a közéletben is. 2006 augusztusában megvertek egy egyetemistát. Vizsgára menet. Kevés ember nem tud erről az esetről Szlovákiában. Több főiskolai pedagógus, intézményi dolgozó látta őt aznap, egészség- ügyi dolgozók is, akik el is látták sérüléseit. Az azóta eltelt négy esztendő és néhány hónap alatt a testi sebek begyógyultak, a lelkiek egyre mélyebbek lettek. A rendőrség és az ügyészség négyezerötszáz oldalnyi anyagot készített a vizsgálatról, amelynek megközelítő konklúziója az, hogy az áldozatot talán meg sem verték, vagy ha igen, akkor nem akkor, hanem korábban, de az is lehet, hogy az agyba-főbe verést kitalálta. A polgár csak azt tudhatja, amit látott, hallott. S ha úgy van, ahogy mondják, akkor az igazságszolgáltatás szerint az áldozat hazudott, amiért bíróság elé kellene állítani. Meg talán el is kellene ítélni. Ha mernék. És ha lenne alapja a vádnak. A nagyon sok papíron nagyon sok minden lehet írva - bárcsak a százada készült volna az írásnak, meg a papírmennyiségnek és már négy éve ismernénk az igazságot -, de még mindig nem annyi, amennyi elég lenne ahhoz, hogy az ügy eljuthasson az igazságszolgáltatás csúcsára, a bíróságra. Még mindig hiányoznak adatok, jelentések, talán emberek is, akik jó lenne, ha lennének, de nincsenek. Akik meg vannak, azok nem kellenek, mert ők tudnak mindent, amit kell, de felettébb kellemetlenek. Szóval, nincs hova lépni, az ügy befagyott. Összekeveredett a jó a rosszal. Tulajdonképpen már minden megtörtént, ami megtörténhetett e jogi eset körül, már csak egy dolog nem tisztázott, a meztelen igazság és az abból következő jogi elégtétel. Ha az igazság kiderül, lehet, hogy sem a tettesek, sem a kinevezett vádlott nem lesz annyira vétkes, mint a négyezerötszáz oldalt készítő igazságszolgáltatás és az azt kiszolgáló hazugsággyártók. A több mint négy éve folyó, példátlan, Szlovákia tekintélyét rengető, rég lezárható, de szándékosan le nem zárt folyamatban nem a jogsérelem ténye és mértéke szomorú és megrendítő, hanem az arra való törekvés, hogy ne derüljön ki az igazság. És, hogy a hazugság ideiglenesen győzött az igazság felett. Mert most, négy év és három hónap elteltével a hazugság vezet. De az igazság nem fárad. Nem semmisíthető meg. Ez nem anyagi dolog, hanem az emberi tudat, a szellemiség kincse. Nagyobb és erősebb, mint a hatalmi masinéria, melynek szereplői félnek tőle, mint a tűztök S eljön a nap, amikor ki kell hirdetni. Egyébként az igazságszolgáltatás nem első esetben állt a hazugság szolgálatába a rendszerváltás után Szlovákiában. Jóba Mihály SZEMPONT Szitokszóvá lettünk! Elgondolkodva bandukolok estefelé kisvárosom utcáján, előttem néhány gimnazista korú suhanc hangosan vitázik, szájukon néha-néha ki-kicsúszik egykét keresetlen szó. Bosszankodva figyelem őket. Ha én ilyen koromban így beszéltem volna az utcán, estére megkaptam volna nagyanyámtól a magamét - mert ezt azonnal megtudta volna, és a neveltetésem ilyet nem tűrt meg! Morfondírozok, szóljak-e nekik, vagy sem. Szlovákul beszélgetnek, néha kiabálnak, káromkodnak, szitkozódnak is. Végül döntök: elegen vannak ahhoz, hogy meglökd össenek, meg aztán nevelje őket apjuk-anyjuk meg a pedagógusaik. Közben folyik a „magas röptű” eszmecsere. Egyszer csak azt hallom, hogy az egyikük talált egy mobiltelefont és vissza akarja adni tulajdonosának, akinek a telefonszáma a bekapcsolásnál megjelent a telefon képkijelzőjén. Egyikük azonban ingerülten így szól: „Mi az, magyar vagy? Csak nem akarod visszaadni!” (Čo si Maďar? Snáď to nechceš vrátiť!) Mintha azt mondta volna, ne légy barom, illetve hülye, tartsd meg! A meglepetéstől kapkodom a levegőt - mire észhez térek, eltűnnek az egyik lakótömb sarka mögött. Ez év november 3-án 18.52-kor mit hallok a Markíza televízió Vacsoracsata (Bez servítky) című műsorában? A vendéglátó szakács Jozef Heriban volt. Az egyik részt- vevőhöz, Csontos Róberthez így szól a kollégája: „Ne légy magyar! Egyél normálisan!” (Nebuď Maďar! Jedz normálne!). Felszisszenek az ismert szó- és fogalomkapcsolat miatt. Csak nem azért mondta, hogy ha magyar, akkor nem eszik normálisan? Vagy más célja volt a megjegyzésével? Talán a vacsora résztvevőjeként pe- joratívan gondolta? Vagy mégsem és csak arra hivatkozott, hogy a megszólított kolléga magyar nemzetiségű? Vagy nem normális az ízvilága? Ki tudja...! Tudja ezt az a többi, talán százezer néző is, aki csak hallja a kijelentést és nem vizsgálja a kö- -rülményeket? Valószínű, hogy nem! Ezek után másnap az iskolában már szlogenként terjed: „Čo si Maďar?” (Hülye vagy?). És innentől kezdve érvényes a „száll az ige szájról szájra”. A televíziósok talán nem is tudatosítják, milyen veszedelmes eszközhöz nyúltak. Ilyet egyszerűen nem illik mondani! Még akkor sem, ha ezt a speciális helyzet megengedi, mert a rossz példa ragadós. Ha pedig találkozik az iskolában a kobakokba alattomosan bevitt magyarelle- nességgel vagy -fóbiával, akkor kész a katasztrófa! Hova jutottunk! Az a szó, hogy „magyar” mára társadalmunk-egyes rétegeiben divatos szitokszó lett. Akkor használják, ha valakit le akarnak hülyézni, dorongolni, vagy ostobának akarnak nézni. Szánalmas egy szidalmazás! Nehéz erre reagálni, mert más televízióban még véletlenül sem hallottam, hogy valakit „buta- tótoztak” volna! Megfogadtam, hogy ha csak egy normális alkalmam akad és találok rá fogadókészséget a kijelentést pródukáló egyénnél, megszólítom és elmagyarázom kijelentésének bántó, lealacsonyító lényegét és megkérem, ne tegye. Mert mit szólna hozzá, ha őt valaki „lebutatótozná”? Okkal feltételezhetem, hogy neki sem tetszene! Agárdi Gábor
