Új Szó, 2010. november (63. évfolyam, 252-275. szám)
2010-11-08 / 257. szám, hétfő
20 Sportvilág ÚJ SZÓ 2010. NOVEMBER 8. www.ujszp.com Lokšáné Rácz Katalin: „Ha valaki túlszárnyalna, azt úgy venném, hogy egy kicsit az én érdemem is, mert még mindig járok a gyerekekkel edzeni" Nagyszerű sportág a vívás, kár, hogy a háttérbe szorul Hétfőnként vív a pozsonyi Slávia UK tőrözőivel Elanyagiasodottvilágunk néha váratlanul tárja elénk értékeit. Hosszú évekig észre sem vesszükőket, de jönegy kerek évforduló, és megváltozik minden. Egyszeriben az érdeklődés középpontjába kerül valaki. Lokšáné Rácz Katalinnal is ez történt a minap. J. MÉSZÁROS KÁROLY Minden idők legjobb szlovákiai tőrvívója, Hamburg vb-ezüstérme- se, három nyári olimpia eredményes versenyzője évtizedekkel ezelőtt aratta sportolói sikereit, de azóta is jelen van a sportéletben, tisztaságának tán legismertebb szlovákiai szószólója. A hétköznapok tarkaságáról és egy kicsit a múltról is beszélgettünk. Mintha a kerek születésnap megemelné az ember ázsióját. Régen olvastam annyit Rácz Katalinról, mint az utóbbi hetekben. Nagyon nem tetszik, hogy csak ilyen alkalomból találnak meg az emberek. Egyszer, régebben akaratlanul meg is sértettem valakit, amikor egy kitüntetést vettem át, és megjegyeztem az orrom alatt: ez a szüleimnek járna. Vagy azt jutalmazzák, amitvégzek, vagy semmit. És mit szól a média érdeklődéséhez? Bevallom őszintén: nem számítottam rá. Szinte mindenki megkeresett. Amikor kitesszük a lelkünket, mikor a gyerekekkel játszunk a rendezvényeinken, az senkit nem érdekel. Sokat ünnepelt az elmúlt hetekben? Maradt ideje a múlt felidézésére is? Vagy a hétköznapok forgatagában folytatta? A család kedves és váratlan ünnepséget szervezett számomra. Jólesett, hogy találkozhattam a Kassán élő bátyámmal és családjával is. Előtolakodott a múlt is? Nem szeretek a múltban élni. Az élet aránylag rövid, én előrenézni, tervezni szeretek. Még ebben a korban is azon töröm a fejem, hogy mit lehetne tenni. Érdekeset és értelmeset. Mivel telnek a napjai minden idők legeredményesebb szlovákiai vívónőjének, aki történetesen a sport tisztaságának is nagy szószólója? Jó érzés azt hallani, hogy Szlovákia legeredményesebb vívója vagyok, de lelkem mélyén szeretném, ha ezt már nem rám vonatkoztatnák, és lenne valaki a fiatalok között, aki többet elérne a vívásban, minién. Hát annak világbajnoknak kellene lennie... Igen. Ami nem egyszerű dolog. Sok munka, sok kitartás, nagy fegyelem, és egy bizonyos fokig tehetség is kell hozzá. De nem lehetetlen. És ha valaki túlszárnyalna, azt úgy venném, hogy egy kicsit az én érdemem is, mert még mindig járok a gyerekekkel edzeni, vagyis valahol az én munkámat is dicsérné a siker. Jövőképéről már hallottunk. És hogy van az unalommal és a szabadidővel? Még mindig ismeretlen fogalmak az életében? Ezen már nem is fog semmi változni. Mindig csodálkozom, mikor az ismerősökmegkérdezik: Te nem unatkozol? Reggel felkelek, és estig mozgok, mint a perpetuum mobile. Mindigvanmitcsinálnom. Mindig megtalálják valamivel, és ön is megtalálja azt, amit kellene tennie. És ez rendben van. Én ennek örülök. Az rosszabb lenne, ha unatkoznék. Mert az élet rövid ahhoz, hogy otthon üldögéljek, és legfeljebb végignézzem az összes sorozatot a tévében, vagy végighallgassam a rádiós műsorokat. Az utóbbi évtizedekben a fair play-mozgalom révén került a köztudatba, jelenleg is az Európa Tanácsban Szlovákia sport-, tolerancia- és fair play-nagykö- vete. Ezmiveljár? Munkával. Ingyen és bérmentve. Se diplomata-útlevelem, se különleges beosztásom nincs hozzá. Ez egy szép szerepkör, és csak munkávaljár. MUyen munkával? Főleg gyerekekkel dolgozom, amit szeretek. És hol van a nagyköveti hivatala, ha van ilyen? Otthon a konyhában. És lefoglaltam a lányom íróasztalát és számítógépét. Innen szervezem a munkát. Ki nevezte ki nagykövetnek? Ha jól emlékszem 1996-ban Amszterdamban a sportért felelős európai miniszterek eldöntötték, hogy a fiataloknak igenis szükségük vanpéldaképre, és beindították ezt a projektet. Minden ország kinevezett egy fair play-követet. Az ő feladata, hogy projekteket szervezzen, segítsen, támogasson, példaképe legyen a gyerekeknek. Az ötlet nagyon jó volt, de a kivitelezésbe hibák csúsztak, mert nincsen, aki ezt anyagilag támogatná, holott olyan nagynevű sportolókat neveztek ki nagykövetnek, mint a szlovén Miroslav Cerar, a német Rosi Mit- termaier vagy a magyar Kamuti Jenő. Mindannyian nagy lelkesedéssel végzik a munkájukat, de valahol hiányzikatámogatás. Közben elkezdett edzeni is. Mikortól foglalkozik a gyerekekkel, és mi késztette arra, hogy az utánpótlással dolgozzon a pozsonyi Slávia STU vívótermében? Hétfőként edzem a gyerekeket. Nem vagyok tipikus edző. Én inkább vívok a tanítványokkal. Mintha versenyen lennénk, és ezalatt próbálom a hibákat kijavítani, elmagyarázni nekik, hogy mire vigyázzanak, ha ott vannak a versenyen, hogyankell viselkedniük. Ez szokatlan iskolázás? Igen. Ebben benne van az is, hogy én is megmozduljak, kicsit élvezem, hogy lépést tudok tartani a fiatalokkal, és túljárok az eszükön, legalábbis a vívásban. Mi késztette arra, hogy edzőként tevékenykedj en? Szeretek vívni, szeretem a vívást, úgy gondolom, hogy az egyik legszebb, legérdekesebb sportág, márcsakazértis, mert én szeretem. A rossz nyelvek és gyerekeim azt állítják, hogy azért tértem vissza a pástra, mert felnőttek a gyerekeim, kutyánk nincsen, mert félek a kutyától, tehát otthon nincs kinek hallgatni rám. Ha elmegyek a tornaterembe, legalább a gyerekek meghallgatják, amit mondok. Ott- honmár senki. És mióta hallgatják meg újra a gyerekek? Nem is emlékszem rá pontosan, mikor kezdtem velük. Tíz éve már biztosan. Ausztriában, Bad Deutsch-Al- tenburgben él családjával, de napi teendői Szlovákiához, az itteni sportélethez kötik. A kirakatot naponta látjuk, de milyen belülről ez a világ? Vannak eredmények, de csak otthoni közegből támogatott egyéniségek teszik láthatóvá a szlovák élsportot. Hiányzik a széles alap. És ez nem csak a vívásra vonatkozik. Régen a sport lehetőség volt világot látni, ma már ez nincsen. Sport nélkül is bejárható a világ. A gyerekek kényelmesebbek, hiányzik belőlük a bizonyítási vágy. Minek, ha kényelmesebben is lehet élni. Mert a sport az kemény munka, ha eredményt akarok elérni. Másfelől meghatározó az anyagi helyzet, és ebből adódóan nem mindegyikszü- lő engedheti meg magának, hogy támogassa gyerekét, ha tehetséges. És ehhez hozzájárul az is: állandóan arról beszélünk, hogy válogatott, élsport, élsportoló. Szerintem nekünk nemcsak az élsportot kellene támogatni, hanem minden gyereket. Nem lehet mindenkiből olimpiai vagy világbajnok, de minden gyereknek tudnia kellene úszni, síelni és a labdát kézbe fogni. Mindjárt kevesebb lenne az elhízott fiatal, a problémás fiatal. Statiszti- kailag bizonyított tény, hogy az, aki (Somogyi Tibor felvételei) bizonyos fokig sportol, annak jobb tanulmányi eredményei vannak az iskolában, a sportoló felnőtt pedig jobban dolgozik, és kevesebbet beteg. Igen, jó dolog legjobbjainkat kiküldeni az ifjúsági olimpiára, de közben minden gyereknek lehetőséget kellene adni a sportolásra, akkor is, ha nem lesz belőle világbajnok. De a sportszövetségeknek ez nem nagyon érdekük. Elanyagiasodott világunk magával sodorja az élsportot is, szereplőinek pedig a siker fejében csapdák sokaságát kínálja. Mit vált ki önben ez az állapot? Egy kicsit félek. Talán örülök, hogy nem most sportolok. Nagyon sajnálok minden olyan sportolót, aki bekerül a doppinggal megfertőzött körbe, és amellett esetleg ártatlan. De ma tulajdonképpen senkiről nem lehet elhinni, hogy tényleg ártatlan. Szurkolóként szeretem nézni a sportközvetítéseket, szeretek eljárni a mérkőzésekre, és valahol mindig bennem van, hogy most valóban az nyert, akinek nyernie kellett? Valahol úgy érzem, becsaptak. Elvették tőlem a játékot, elvették a hitemet abban, hogy a sportoló tiszta lehet, nagyszerű eredményeket érhet el, és példaképem lehet. Lehet manapság dopping nélkül sportolni? Van még ennél is szörnyűbb, amikor már egymás tisztelete is csődöt mond. Valamelyik szlovákiai bajnoki mérkőzésen időkérése végén az egyik csapat a Huj! Huj! Hajrá! helyett azt ldáltotta: „Most elküldjük őket a p-be.” A mikrofon közben rögzítette, hogy mivel buzdítják egymást. Mit lehet ezzel kezdeni? Csak újra és újra magyarázni a gyerekeknek, hogy az ellenfél nem ellenség, hanem egy társ, mert nélküle nem lehet sportolni. Különben egyedül maradok a pályán. Az ellenfelet nem megölni kell, hanem legyőzni. Bár tudom, hogy most sok helyen mások a kívánalmak, és nem a kézfogásban keresik a szenzációt. Mert abban nem találnak. Már részben érintettük a sportvilág XXI. századi tüneteit. Meríthető valami a sportolói múltból ahhoz, hogy könnyebb legyen feldolgozni magunkban az üyen elmarasztalandójelenségeket? Néhány éve egy prágai értekezleten a Cseh Olimpiai Bizottság elnöke bocsánatot kért azért, hogy nem mentünk ki a Los Angeles-i olimpiára. Most örüljek? A németek nemrég bevallották, hogy a gyerekeket is doppingolták. Tudom, hogy az én időmben a vívásban is doppingoltak, nem mondom, hogy a németek, akkor ez senkit nem érdekelt, nem vették komolyan. Most utólag mindenki bocsánatot kér. És akkor mi van? Merem állítani, hogy a sportnak nem lehet csak az az értelme, hogy hány centiméter, hány másodperc és hány érem az eredmény. Kell, hogy valami mást is adjon nekünk. Érdekel valakit, hogy' a vb- ezüstérmes voltam, hogy hányszo- ros csehszlovákbajnokvagyok? A sportstatisztikusokat biztosan... Engem más is érdekel. Ha átmegyek Lengyelországba vagy Magyarországra, és találkozom a volt ellenfeleimmel, leülünk, egész este beszélgetünk, és ezt szépnek tartom. Valahol ez is a sporthoz tartozik. Említette, hogy nem szeret a múltban élni. Tehát a korábbi sportsikereivel sem foglalkozik? Az megtörtént, nagyon szép volt. Ha valaki megkérdezné, mit csinálnék másképp, akkor megint csak azt mondanám, hogy vívnék. Többet edzenék, holott azt mondták rólam, nagyon szorgalmas, kitartó voltam. Egész életemben mindenhova későn járok, de edzésre elsőként érkeztem, és utolsóként hagytam el a vívótermet. Rengeteg hibám van, ám ha mondták, hogy edzeni kell, akkor biztos első voltam, és ha azt mondták, hogy ezt a gyakorlatot ötször végezzük el, akkor azt tízszermegcsináltam. Tudta élvezni is? Igen. Vívni nem lehet kényszer hatása alatt, a vívást élvezni kell. Ismert önről, hogy magát a vívást szerette nagyon, az erőnléti munkát már kevésbé. Ha futni jártunk, nem élveztem. Ha ötkör volt az adag, hetet-nyolcat mégis megtettem. Mindig megemeltem az adagot, mert tudtam, ez kell, e nélkül nem lesz eredmény. Volt edzőnaplónk, melyet mindig szorgalmasan kitöltöttünk, és küldtük Prágába. Egyszer fegyelmit kaptunk az edzőmmel azért, mert az szerepelt a naplóban, hogy december 25-én és 31-én is edzés volt. Azt mondták, legyünk szívesek komolyanvenni, amit beírunk. Nemhitték el, hogy tényleg edzettünk. Ugorjunk vissza 1978-ba, Hamburgba. Remekül vívott - mint utólag kiderült, nem egyedül - mégsem lett arany belőle. Valóban az elégtelen taktikázás miatt nem lett világbajnok? Bizonyos fokig igen. Az életben sem tudok táktikázni, vívásban sem tartozott az erősségeim közé. Ha úgy gondolom, hogy igazam van, megyek a cél felé. Ahelyett, hogy várnék a másik hibáj ára. A hamburgi döntőben is lehetett volna várni... Mai ésszel esetleg várnék. Állítólag a győztes találatot is bevitte... Az volt az általános vélemény, hogy igen, csak a zsűri nem adta meg. Miért? A zsűri magyar volt. Mindenki tudta, hogy én hova tartozom, és Magyarországon edzem. Levezette a támadást, de nem ítélt találatot. De ez a víváshoz tartozik. Fájó pont ez a pályafutásában? Mint utólag kiderült, már állapotos volt, jöhetett volna a kitörő eredmény, és mégsem lett világbajnok. Az aranyérem más, mint az ezüst, az tény. Fájó pont? Akkor még hatos döntő volt. Ha két-három azonos tudású vívó áll ki, akkor az apróságok is számítanak. Nekem hiába segítettek önzetlenül és sok szeretettel a magyar edzők, mégiscsak el kellett utaznom az edzőtáborba, Tatára vagy Budapestre, szállodában laktam. Nem otthon, a saját környezetemben voltam, ott más volt a koszt... És ezekaz apróságok a végső elszámolásnál aztán hiányoztak. Három olimpián indult: Münchenben, Montrealban és Moszkvában. Ennek természetes folytatása volt később az ötkarikás mozgalomban végzett tevékenysége? Nem. A rendszerváltás után találtak meg, leporoltak, és visszahívtak. Az olimpiai múltja mennyire befolyásolta a döntésében? Magát az ötkarikás mozgalmat a legszebbnek, a legnagyobbnak tartom, ami egy általán létezik. Egypil- lanatignem tűnődtem az ajánlaton, mert nagy megtiszteltetésnek tartottam, hogy megtaláltak, és visszahívtak a Csehszlovák Fair Play Bizottságba, majd később folytattam amunkáta szlovákban is. Annak idején Kassán fiatalon még harcolt azért, hogy ne kelljen vívnia, végül egy életre megszerette ezt a sportágat. Ma is töretlen ez a szerelem? Igen. Egy nagyszerű sportágnak tartom a vívást. Nagyon sajnálom, hogy a világszövetség nem tud lépést tartani a korral. Korszerűsíteni kellene, jobban menedzselni. Ehhez a sportághoz nemcsak izmok kellenek, hanem ész is szükséges, valójában egész embert kíván, és éppen ez benne a nagyszerű. Nagyon sajnálom, hogy a háttérbe szorul, és nem talál utat a tömegek felé. NÉVJEGYKÁRTYA Név: Lokšáné Rácz Katalin Született: 1950. október 3., Kassa Lakhely: Bad Deutsch-Alten- burg (Ausztria) Család: férje, Viliam, gyerekei: Katalin (31), Olivér (26) Sportág: vívás Fegyvernem: tőr Sportolói sikerek: tizenhárom- szoros csehszlovák bajnok; világ- bajnoki ezüstérem (1978, Hamburg); Universiade-győztes (1977, Szófia); olimpiai részvétel: München 1972-11., Montreal 1976-13., Moszkva 1980-7.) Sportvezetői szerepkörök: hosszú évekig a Szlovák Olimpiai Bizottság Fair Play Klubjának elnöke volt, jelenleg az Európai Fair Play-mozgalom Végrehajtó Bizottságának tagja, az Európa Tanácsban Szlovákia sport-, tolerancia- ésfairplay-nagykövete
