Új Szó, 2010. október (63. évfolyam, 226-251. szám)

2010-10-14 / 237. szám, csütörtök

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2010. OKTÓBER 14. Vélemény És háttér 7 TALLÓZÓ CSOSZUN1LB0 Az észak-koreai vezető leg­kisebb fiának és utódjának, Kim Dzsong Unnak az emberei merényletet akartak elkövetni 2009-ben a „kedves vezető” legidősebb fia ellen, de Kína ezt megakadályozta - írta a Cso- szun Ilbo dél-koreai napilap egy kormányforrásra hivat­kozva. Kim Dzsong Un bizal­masai összeesküvést szőttek, hogy megszabaduljanak az ap­jává összekülönbözött féltest­vértől, KimDzsongNamtól, ám a kínai vezetés óva intette őket attól, hogy ilyen akciót végre­hajtsanak a területén. Az eset azután történt, hogy a súlyos beteg Kim Dzsong II már eldön­tötte, legkisebb fiára hagyja a hatalmat. Kim Dzsong Nam Kínában, illetve Makaón él, amióta elvesztette apja bizal­mát, miután Japánban feltar­tóztatták, amint hamis útlevél- lelpróbáltbeutazni. (MTI) Bármilyen embertelenül hangzik is, a munkavállaló csupán egy adat az adatbázisban A hivatalnok mint ellenség? Fico adója - a miniszterel­nök asszony így nevezte azt az egy százalékot, amellyel megemelték az áfát. Ez volt a kormány egyik intézke­dése az előző garnitúra or- száglása után kongó ál­lamkassza feltöltésére. A másik a tárcánkénti taka­rékoskodás, mely az elbo­csátás eufemisztikus meg­nevezése. KOCUR LÁSZLÓ Az olyan nyilatkozatokat, me­lyek szerint a minisztérium legin­kább az irodai papír beszerzésével kíván takarékoskodni - amint azt a napokban hallhattuk az egyik tárcavezetőtől -, legfeljebb gyen­ge politikai humorként lehet ér­telmezni. A belügyminisztérium 900 hivatalnok elbocsátását terve­zi, a pénzügy 800 finánc talpára kíván útilaput kötni, hogy csak két példát említsünk. Az egyes minisz­tériumok igyekeznek hangsúlyoz­ni, hogy csak a felesleges munka­erőtől válnak meg, racionalizálás­sal és átszervezéssel megoldható, hogy az államigazgatási szolgálta­tások végfelhasználója, az állam­polgár ne érezze a szolgáltatások színvonalának romlását. Abba most ne menjünk bele, hogyan dolgozza fel egy államigazgatási dolgozó - aki évekig abban a tu­datban járt munkába, hogy az or­szág érdekében végez valamilyen fontos tevékenységet -, hogy egy­szeriben feleslegessé vált, hisz a munkanélküliség tartósan 12 szá­zalék körüli, az állami intézmé­nyeknek és magánvállalatoknak pedig önfenntartásukra tekintettel a saját érdekeiket kell érvényesí­teni - bármilyen embertelenül hangzik is, a munkavállaló csak egy adat az adatbázisban. Az ál­lamigazgatásban dolgozók 10 százalékos leépítését Robert Fico kormánya is célul tűzte ki, de ez is csak egy maradt a beváltatlan ígé­retek közül. A témát négy éven át lebegtették, majd jött az új garni­túra, mely újra elővette. Ez azt je­lenti, hogy a minisztériumokban és az azok irányítása alá tartozó célintézményekben dolgozók már (legalább) négy éve bizonytalan­ságban vannak munkahelyüket il­letően, miközben az aktuális vég­rehajtó hatalom nem számolt té­továzása erkölcsi következménye­ivel. Hogyan legyenek így lojálisak az őket alkalmazó államhoz? Ho­gyan lépjenek fel nyomatékosan, az állam törvényeinek és előírása­inak betartását kikényszerítő mó­don, ha az jár a fejükben, hogy holnap akár annál a magáncégnél is kuncsoroghatnak állásért, amellyel szemben ma eljárniuk kellene? Ez a helyzet pedig végső soron az államnak rossz, mert az államigazgatás hatékonysága el­len való. Mindkét kabinet részéről elkövetett baklövés, hogy a leépí­tések kommunikációja során a hi­vatalnokokat már-már olyan helyzetbe hozzák, mintha ők len­nének a tervezettnél lényegesen magasabb államháztartási hiány közvetlen felelősei, és módszeres kirúgásukkal a problémák szinte maguktól megoldódnak. Kétség­kívül vannak olyan területek a köz- és államigazgatásban, ahol túlfoglalkoztatás van. Fontos len­ne azonban nyilvánvalóvá tenni, hogy ennek okai nem a hivatalno­kok. Az állami szférában helyen­ként valóban szükséges leépíté­sekről pedig nem beszélni kellene, hanem végre megtenni, erre azonban eddig egyik kormány sem szívesen szánta el magát. KÉZ,IRAT Őszidő MIKLÓSI PÉTER Kereken száz napja van hivatal­ban az új kormány. Ez az a tü­relmi időszak, amikor az embe­rek káromkodnak, de még nem haragszanak. A közírói távolság- tartás pedig duplán azt diktálja, hogy az újságíró úgy független, ha nem megy közel a pártokhoz. Inkább, olvasóinak zöméhez ha­sonlóan, az indián nyarat élvezi; hiszen mi mást csinálhat ilyen­kor az ember, ha a nyári esők és a hideg szeptember után a bá­gyadt őszi napsütésben végre ki­szabadulhat a telekre, a kertbe. Ott aztán füvet nyír, átültet, összeszedi a nyeszlett diót; utá­najöhet a fröcsike, az otthonról hozott elemózsia vagy a friss snicli uborkasalátával. Egyszer élünk. Ez már igaz. Nekünk, akik az elmúlt fél év­századot, esetleg ennél is több esztendőt ebben az országban éltünk, a víkendeknek efféle vagy ehhez hasonló stílű eltölté­se nemcsak a hétköznapi köz­életből való menekülést jelentet­te, hanem egy kicsit kilépést az időből és a térből is. Amikor még a határok zárva voltak s nem volt módunk valóságosan utazgatni, építettünk magunknak egy kü­lönös antivilágot, és abba mene­kültünk. Ebben persze több volt a kényszer, mint a szabad (elvű) kreativitás, de azért ezt az egész kerti-nyaralói létezést annak sa­játos bája övezte. Ez a hétvégi stí­lus életforma lett s világnézet, konformista tiltakozás az akkor fennálló ellen. Megjegyzem, bo­nyolult dolog ez nagyon, mert aki '89 előtt a kert- és víkendházkul- túrába menekült, az mostaná­ban, már megőszülve és pókha­sat eresztve sem tud szabadulni attól, hogy, mondjuk, saját házá­nak teraszán ülve, az őszi napsü­tésben elfogyasztott vasárnapi ebéd után, ne kerüljön szembe saját latolgatásaival. És mert a délutáni sziesztában is többnyire a dilemmák sokasága ágaskodik valakiben, akaratlanul is olyan aktuális kérdések vetődnek fel az emberben, amelyekre az új kor­mánynak már száz napja múltán illenék választ adnia. Vagy leg­alábbis keresnie azt, mert egyelő­re úgy tűnik: a kabinet eleddig még arra sem döbbent rá, hogy az országot nem megtéríteni, ha­nem közigazgatásilag és gazda­ságilag irányítani kell. Hogy nap­jainkban azért már ne úgy le­gyen, mint a hetvenes-nyolcva­nas évek víkendház-életformájá- nak idején, amikor az egész nya­ralóközösségi kerti-nyaralási lé­tezést belengte a szürkegazda­ság, és ki a gázbevezetést intézte el az „emenvén”, ki meg azt, hogy a külterület belterületté avan­zsáljon. 2010 őszén azért már ví­zió szükségeltemé szemben a kö- zép-kelet-európai provincia já­szolmelegével és az ország lom­pos tehetetlenkedésével - hogy aki itt a Tátra és a Duna között lakik, könnyebben találja/talál- hassa meg a helyét a világban. Száz nap után annak azért már szintén körvonalazódnia kellene, hogy elmozdulunk-e a felelős és átlátható kormányzás, a tényle­ges társadalmi részvétel, a szol­gáltató állam kialakulásának irányába. Hogy hozzálátunk-e a jogok és kötelességek rendsze­rének, az esélyegyenlőségnek, egy méltányosabb társadalmi rendnek kialakításához, ahol például a szlovák-magyar pár­beszéd sem a nyelvhasználatért járó büntetésekről szóló zsigeri torzsalkodás uralkodna, hanem fordítva: lehet, hogy óvatosan és félszegen ugyan, de elkezdenénk beszélgetni egymással. S hogy már teljesen elszálljak a dilem­máimmal: még a vörösen alábu­kó őszi nappal szemben állva is látni lehetne, vajon a cél szente­síti az eszközt modem immorali- tása erősödik-e tovább, vagy las­san, fokozatosan kialakul majd a célok és értékek valamiféle új egyensúlya! Vagy a kormány már röpke száz nap múltán Fico zsákmányszer­ző felajánlására vár, aki harci dobveréssel üzengeti: ha nem zár össze a koalíció, ő zárja őket össze?! Búcsú Madi Gézától Géza, szívesebben beszélnék Veled a régebbi időkről, mint az utol­só egy évről, mert mit is mond­hatnék erről a pár hónapról. Talán azt, hogy elsietted, pedig ez sosem volt jellemző rád. Na- gyon-nagyon elsietted, még sok dolgod lett volna közöt­tünk. Kutya kötelességed lett volna megvárni Borika érettsé­gijét, mackósán táncolni vele a szalagavatón, majd azon izgul­ni, felveszik-e az egyetemre. Danit is Neked kellett volna sok szeretettel és megértéssel bete­relgetned a férfikorba. Bizto­san gyakran eljátszottál a gon­dolattal, milyen lesz az, amikor Gizivel együtt várjátok az első unokát. Tudom, mindezt el akartad végezni, hiszen pár he­te még arról beszélgettünk, ha visszajössz dolgozni, mit fogsz csinálni. De volt a szád sarká­ban egy keserű félmosoly, ide­gen félmosoly, alig lehetett észrevenni. Ez volt rád jellem­ző, a mosoly, a csöndes kunco­gás - a húszegynéhány év alatt egyszer sem hallottalak har­sánynak. Az iróniával átszőtt mosoly voltál. Jó, visszafogom magam, hiszen Te lektorálod ezt az írást - ki nem hagynád -, és alaposan meghúznád, mondván: minek ide a sok szi­rupos vatta. Javítgatni, helyre­hozni, amit mások elrontottak, ez volt az életelemed. A tiszta, precíz kéziratot szeretted - bár a számítógépek világában ano­mália kéziratról beszélni, egy­más között a régi fogalmakat használtuk. Te is ragaszkodtál a régi értékekhez. Az értékek­hez. Némi szándékos képza­varral: csendesvíz-ember vol­tál. Nem lassú, mint sokan gondolták. Csendesvízként mostál partot. Jó' mélyen, hi­szen sok ezer kézirat ment át a kezed alatt. Ha hiba csúszott be, napokig bántott, emésztet­ted magad. Lelkiismeretlen embernek nincsenek ilyen kín­jai. Igazad van, beszélhetünk vidámabb dolgokról is. Arról, ha látom, hogy valaki kólát iszik, Te jutsz az eszembe. Imádtad a fekete buggyot - elő­ször felkaptad a fejed, mikor így neveztem el, aztán szóra­koztunk rajta. Ha egy kolléga­nő benyitott hozzánk - és meg­talált bennünket a füstfelhőben - azzal, hogy leugrik bevásá­rolni, hozzon-e nekünk is va­lamit, száz esetből kilencvenki­lencszer utánaszóltál: egy kétli­teres kólát. Sosem mondtad rögtön, eljátszottad, hogy picit restelled, de már akkor is hoz­tak volna, ha nem kéred. A já­ték hozzátartozott a rítushoz, az élet apró örömeihez. Aztán megkaptad az élettől az első fi­gyelmeztetést, eltűnt a füstfel­hő, abbahagytad a dohányzást. Ez is régen volt, talán tíz évnél is régebben. Főszerkesztő-he­lyettesként már „tiszta” irodá­ban ültél, de azt nem szeretted. No nem az irodát. A funkci nem a Te műfajod volt. Javítgatni, szerkeszteni szerettél. És ag­gódtál, végig aggodalomban telt az életed: egyik orvostól a másikhoz vitted a kislányt, szó szerint őrizted a szeme világát. Tudtuk, láttuk. A Te szemed­ben az örökös félelmet. Félni is csendesen, szemérmesen féltél. Géza, a fenébe is, ne mondd, hogy nincs a világon egy eldu­gott hely, ahol csöndesen elkva- terkázhatnánk egy pohár kóla mellett, rosszmájban kibeszélve mindent és mindenkit. Mert az mindig jót tett a lelkűnknek. Malinák István Madi Gézától ma délután ne­gyed kettőkor veszünk végső búcsút a pozsonyi krematóri­umban. (1964-2010)

Next

/
Oldalképek
Tartalom