Új Szó, 2010. október (63. évfolyam, 226-251. szám)
2010-10-14 / 237. szám, csütörtök
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2010. OKTÓBER 14. Vélemény És háttér 7 TALLÓZÓ CSOSZUN1LB0 Az észak-koreai vezető legkisebb fiának és utódjának, Kim Dzsong Unnak az emberei merényletet akartak elkövetni 2009-ben a „kedves vezető” legidősebb fia ellen, de Kína ezt megakadályozta - írta a Cso- szun Ilbo dél-koreai napilap egy kormányforrásra hivatkozva. Kim Dzsong Un bizalmasai összeesküvést szőttek, hogy megszabaduljanak az apjává összekülönbözött féltestvértől, KimDzsongNamtól, ám a kínai vezetés óva intette őket attól, hogy ilyen akciót végrehajtsanak a területén. Az eset azután történt, hogy a súlyos beteg Kim Dzsong II már eldöntötte, legkisebb fiára hagyja a hatalmat. Kim Dzsong Nam Kínában, illetve Makaón él, amióta elvesztette apja bizalmát, miután Japánban feltartóztatták, amint hamis útlevél- lelpróbáltbeutazni. (MTI) Bármilyen embertelenül hangzik is, a munkavállaló csupán egy adat az adatbázisban A hivatalnok mint ellenség? Fico adója - a miniszterelnök asszony így nevezte azt az egy százalékot, amellyel megemelték az áfát. Ez volt a kormány egyik intézkedése az előző garnitúra or- száglása után kongó államkassza feltöltésére. A másik a tárcánkénti takarékoskodás, mely az elbocsátás eufemisztikus megnevezése. KOCUR LÁSZLÓ Az olyan nyilatkozatokat, melyek szerint a minisztérium leginkább az irodai papír beszerzésével kíván takarékoskodni - amint azt a napokban hallhattuk az egyik tárcavezetőtől -, legfeljebb gyenge politikai humorként lehet értelmezni. A belügyminisztérium 900 hivatalnok elbocsátását tervezi, a pénzügy 800 finánc talpára kíván útilaput kötni, hogy csak két példát említsünk. Az egyes minisztériumok igyekeznek hangsúlyozni, hogy csak a felesleges munkaerőtől válnak meg, racionalizálással és átszervezéssel megoldható, hogy az államigazgatási szolgáltatások végfelhasználója, az állampolgár ne érezze a szolgáltatások színvonalának romlását. Abba most ne menjünk bele, hogyan dolgozza fel egy államigazgatási dolgozó - aki évekig abban a tudatban járt munkába, hogy az ország érdekében végez valamilyen fontos tevékenységet -, hogy egyszeriben feleslegessé vált, hisz a munkanélküliség tartósan 12 százalék körüli, az állami intézményeknek és magánvállalatoknak pedig önfenntartásukra tekintettel a saját érdekeiket kell érvényesíteni - bármilyen embertelenül hangzik is, a munkavállaló csak egy adat az adatbázisban. Az államigazgatásban dolgozók 10 százalékos leépítését Robert Fico kormánya is célul tűzte ki, de ez is csak egy maradt a beváltatlan ígéretek közül. A témát négy éven át lebegtették, majd jött az új garnitúra, mely újra elővette. Ez azt jelenti, hogy a minisztériumokban és az azok irányítása alá tartozó célintézményekben dolgozók már (legalább) négy éve bizonytalanságban vannak munkahelyüket illetően, miközben az aktuális végrehajtó hatalom nem számolt tétovázása erkölcsi következményeivel. Hogyan legyenek így lojálisak az őket alkalmazó államhoz? Hogyan lépjenek fel nyomatékosan, az állam törvényeinek és előírásainak betartását kikényszerítő módon, ha az jár a fejükben, hogy holnap akár annál a magáncégnél is kuncsoroghatnak állásért, amellyel szemben ma eljárniuk kellene? Ez a helyzet pedig végső soron az államnak rossz, mert az államigazgatás hatékonysága ellen való. Mindkét kabinet részéről elkövetett baklövés, hogy a leépítések kommunikációja során a hivatalnokokat már-már olyan helyzetbe hozzák, mintha ők lennének a tervezettnél lényegesen magasabb államháztartási hiány közvetlen felelősei, és módszeres kirúgásukkal a problémák szinte maguktól megoldódnak. Kétségkívül vannak olyan területek a köz- és államigazgatásban, ahol túlfoglalkoztatás van. Fontos lenne azonban nyilvánvalóvá tenni, hogy ennek okai nem a hivatalnokok. Az állami szférában helyenként valóban szükséges leépítésekről pedig nem beszélni kellene, hanem végre megtenni, erre azonban eddig egyik kormány sem szívesen szánta el magát. KÉZ,IRAT Őszidő MIKLÓSI PÉTER Kereken száz napja van hivatalban az új kormány. Ez az a türelmi időszak, amikor az emberek káromkodnak, de még nem haragszanak. A közírói távolság- tartás pedig duplán azt diktálja, hogy az újságíró úgy független, ha nem megy közel a pártokhoz. Inkább, olvasóinak zöméhez hasonlóan, az indián nyarat élvezi; hiszen mi mást csinálhat ilyenkor az ember, ha a nyári esők és a hideg szeptember után a bágyadt őszi napsütésben végre kiszabadulhat a telekre, a kertbe. Ott aztán füvet nyír, átültet, összeszedi a nyeszlett diót; utánajöhet a fröcsike, az otthonról hozott elemózsia vagy a friss snicli uborkasalátával. Egyszer élünk. Ez már igaz. Nekünk, akik az elmúlt fél évszázadot, esetleg ennél is több esztendőt ebben az országban éltünk, a víkendeknek efféle vagy ehhez hasonló stílű eltöltése nemcsak a hétköznapi közéletből való menekülést jelentette, hanem egy kicsit kilépést az időből és a térből is. Amikor még a határok zárva voltak s nem volt módunk valóságosan utazgatni, építettünk magunknak egy különös antivilágot, és abba menekültünk. Ebben persze több volt a kényszer, mint a szabad (elvű) kreativitás, de azért ezt az egész kerti-nyaralói létezést annak sajátos bája övezte. Ez a hétvégi stílus életforma lett s világnézet, konformista tiltakozás az akkor fennálló ellen. Megjegyzem, bonyolult dolog ez nagyon, mert aki '89 előtt a kert- és víkendházkul- túrába menekült, az mostanában, már megőszülve és pókhasat eresztve sem tud szabadulni attól, hogy, mondjuk, saját házának teraszán ülve, az őszi napsütésben elfogyasztott vasárnapi ebéd után, ne kerüljön szembe saját latolgatásaival. És mert a délutáni sziesztában is többnyire a dilemmák sokasága ágaskodik valakiben, akaratlanul is olyan aktuális kérdések vetődnek fel az emberben, amelyekre az új kormánynak már száz napja múltán illenék választ adnia. Vagy legalábbis keresnie azt, mert egyelőre úgy tűnik: a kabinet eleddig még arra sem döbbent rá, hogy az országot nem megtéríteni, hanem közigazgatásilag és gazdaságilag irányítani kell. Hogy napjainkban azért már ne úgy legyen, mint a hetvenes-nyolcvanas évek víkendház-életformájá- nak idején, amikor az egész nyaralóközösségi kerti-nyaralási létezést belengte a szürkegazdaság, és ki a gázbevezetést intézte el az „emenvén”, ki meg azt, hogy a külterület belterületté avanzsáljon. 2010 őszén azért már vízió szükségeltemé szemben a kö- zép-kelet-európai provincia jászolmelegével és az ország lompos tehetetlenkedésével - hogy aki itt a Tátra és a Duna között lakik, könnyebben találja/talál- hassa meg a helyét a világban. Száz nap után annak azért már szintén körvonalazódnia kellene, hogy elmozdulunk-e a felelős és átlátható kormányzás, a tényleges társadalmi részvétel, a szolgáltató állam kialakulásának irányába. Hogy hozzálátunk-e a jogok és kötelességek rendszerének, az esélyegyenlőségnek, egy méltányosabb társadalmi rendnek kialakításához, ahol például a szlovák-magyar párbeszéd sem a nyelvhasználatért járó büntetésekről szóló zsigeri torzsalkodás uralkodna, hanem fordítva: lehet, hogy óvatosan és félszegen ugyan, de elkezdenénk beszélgetni egymással. S hogy már teljesen elszálljak a dilemmáimmal: még a vörösen alábukó őszi nappal szemben állva is látni lehetne, vajon a cél szentesíti az eszközt modem immorali- tása erősödik-e tovább, vagy lassan, fokozatosan kialakul majd a célok és értékek valamiféle új egyensúlya! Vagy a kormány már röpke száz nap múltán Fico zsákmányszerző felajánlására vár, aki harci dobveréssel üzengeti: ha nem zár össze a koalíció, ő zárja őket össze?! Búcsú Madi Gézától Géza, szívesebben beszélnék Veled a régebbi időkről, mint az utolsó egy évről, mert mit is mondhatnék erről a pár hónapról. Talán azt, hogy elsietted, pedig ez sosem volt jellemző rád. Na- gyon-nagyon elsietted, még sok dolgod lett volna közöttünk. Kutya kötelességed lett volna megvárni Borika érettségijét, mackósán táncolni vele a szalagavatón, majd azon izgulni, felveszik-e az egyetemre. Danit is Neked kellett volna sok szeretettel és megértéssel beterelgetned a férfikorba. Biztosan gyakran eljátszottál a gondolattal, milyen lesz az, amikor Gizivel együtt várjátok az első unokát. Tudom, mindezt el akartad végezni, hiszen pár hete még arról beszélgettünk, ha visszajössz dolgozni, mit fogsz csinálni. De volt a szád sarkában egy keserű félmosoly, idegen félmosoly, alig lehetett észrevenni. Ez volt rád jellemző, a mosoly, a csöndes kuncogás - a húszegynéhány év alatt egyszer sem hallottalak harsánynak. Az iróniával átszőtt mosoly voltál. Jó, visszafogom magam, hiszen Te lektorálod ezt az írást - ki nem hagynád -, és alaposan meghúznád, mondván: minek ide a sok szirupos vatta. Javítgatni, helyrehozni, amit mások elrontottak, ez volt az életelemed. A tiszta, precíz kéziratot szeretted - bár a számítógépek világában anomália kéziratról beszélni, egymás között a régi fogalmakat használtuk. Te is ragaszkodtál a régi értékekhez. Az értékekhez. Némi szándékos képzavarral: csendesvíz-ember voltál. Nem lassú, mint sokan gondolták. Csendesvízként mostál partot. Jó' mélyen, hiszen sok ezer kézirat ment át a kezed alatt. Ha hiba csúszott be, napokig bántott, emésztetted magad. Lelkiismeretlen embernek nincsenek ilyen kínjai. Igazad van, beszélhetünk vidámabb dolgokról is. Arról, ha látom, hogy valaki kólát iszik, Te jutsz az eszembe. Imádtad a fekete buggyot - először felkaptad a fejed, mikor így neveztem el, aztán szórakoztunk rajta. Ha egy kolléganő benyitott hozzánk - és megtalált bennünket a füstfelhőben - azzal, hogy leugrik bevásárolni, hozzon-e nekünk is valamit, száz esetből kilencvenkilencszer utánaszóltál: egy kétliteres kólát. Sosem mondtad rögtön, eljátszottad, hogy picit restelled, de már akkor is hoztak volna, ha nem kéred. A játék hozzátartozott a rítushoz, az élet apró örömeihez. Aztán megkaptad az élettől az első figyelmeztetést, eltűnt a füstfelhő, abbahagytad a dohányzást. Ez is régen volt, talán tíz évnél is régebben. Főszerkesztő-helyettesként már „tiszta” irodában ültél, de azt nem szeretted. No nem az irodát. A funkci nem a Te műfajod volt. Javítgatni, szerkeszteni szerettél. És aggódtál, végig aggodalomban telt az életed: egyik orvostól a másikhoz vitted a kislányt, szó szerint őrizted a szeme világát. Tudtuk, láttuk. A Te szemedben az örökös félelmet. Félni is csendesen, szemérmesen féltél. Géza, a fenébe is, ne mondd, hogy nincs a világon egy eldugott hely, ahol csöndesen elkva- terkázhatnánk egy pohár kóla mellett, rosszmájban kibeszélve mindent és mindenkit. Mert az mindig jót tett a lelkűnknek. Malinák István Madi Gézától ma délután negyed kettőkor veszünk végső búcsút a pozsonyi krematóriumban. (1964-2010)
