Új Szó, 2010. október (63. évfolyam, 226-251. szám)
2010-10-09 / 233. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2010. OKTÓBER 9. Szalon 17 DVD-EXTRÁK A SZALONBAN/1 KORONG - 1 KÖNYV _______________ 1 korong -1 könyv, avagy a klíma 2012 után H. NAGY PÉTER Itt a vége, fuss el véle... Nem lesz több DVD-extra a Szalonban. Hosszú távon minden cikksorozatnak ez a sorsa, befejeződik egyszer. Legfőbb alaptapasztalataink közé tartozik azonban, hogy valaminek a vége egyben valami másnak a kezdetével esik egybe. S ez így is van rendjén, ez a megértéselméleti maxima a kultúrá kismillió területén cáfolhatatlanul működik. Mégis időszakonként szükségét érzik némelyek annak, hogy bejelentsenek egy olyan véget, amely nem esik egybe semmilyen kezdettel. Én nem tartozom közéjük; s hamarosan be fog bizonyosodni, hogy 2012utánisleszvilág... Maradva tehát az iménti álláspontnál, ezzel az írással egy új sorozat veszi kezdetét, melynek koncepciója a következő. Körülbelül havi rendszerességgel olyan esszéket olvashatnak majd ebben a rovatban, melyek nem csak filmes kérdésekről fognak szólni, hanem valamely aktuális DVD-ki- adványhoz egy szintén aktuális szakkönyvet rendelnek hozzá. Vagyis az 1 korong-1 könyv című sorozat minden egyes írása egyszerre fog recenzálni két médiumot. Hogy miképpen, arra gyorsan hoznék is egy példát, ha már szóba került a fenti dátum. Először is vegyük kézbe a 2012 című film DVD-kiadását, lehetőség szerint a kétlemezes verziót. Miután megcsodáltuk a remek di- zájnt, megnéztük és megemésztettük a produkciót (mindegy, hogy tetszett-e vagy nem), menjünk tovább, és tekintsük meg a 2. korongon helyet kapó kisfilmet, melynek címe: Tudomány a pusztítás mögött. Ha az eddig tartó sorozat, tehát az Extrák horizontjában maradnánk, akkor a kisfilmben jelzett valamelyik problémát kiélesíthetnénk a látottak fényében. Mondjuk utánanézhetnénk a világvége-for- gatókönyveknek, s akár némelyiket meg is cáfolhatnánk. Vagy szentelhetnénk egy gondolatmenetet a lemeztektonika tudományának, s ezzel összekötve tárgyalhatnánk a filmben kialakított geokatasztrofá- lis viszonyrendszert. Satöbbi. Mindez hozzájárulhatna ahhoz, hogyjobban megértsük a film egyik központi problémáját, a sorozatos természeti katasztrófákhoz vezető szálakhátterét. Most lépjünk picit tovább, immár az új sorozat függvényében. Roland Emmerich filmje tökéletesen alkalmas arra, hogy különböző olvasmányokra terelje a figyelmet. Kézenfekvő lenne a látottak összekapcsolása a vízözönnel foglalkozó történetekkel. Ne csak a Bibliára gondoljunk, hanem mondjuk olyan szövegekre is, mint pl. Julian Bames A potyautas című, rendkívül szellemes elbeszélése, amely posztmodemizált Noé-történet: a címszereplő, vagyis egy szú szemszögéből láttatja az eseményeket. Vagy egy másik evidens párhuzam: a2012-őt és az ehhez hasonló alkotásokat (pl. Holnapután) érdemes egybevetni Kim Stanley Robinson nagy sikerű, Árral szemben című regényével, amely a feltételezett, közelgő globális természeti katasztrófa első felvonását járja körül, családias légkört teremtve. És így tovább. Az új sorozat azonban még mindig nem ebből indulna ki, hanem abból, högyjnely - nem szépirodalmi - könyvek azok, amelyek a lehető legkorszerűbben vagy legérdekesebben tárgyalják a kiragadott problémakört. Mivel a2012-ben az emberiség tetemes hányada elpusztul a természeti katasztrófák következtében, nem árt szembenézni azzal alehetőséggel, hogy milyen lenne bolygónk jövője, ha egy ehhez hasonló esemény megsemmisítené az emberi fajt, tehát nem lennének túlélők sem. Innen nézve ajánlott olvasmány lehet a film mellé Alan Weisman A világ nélkülünk című könyve, amely ehhez hasonló kérdésekkel foglalkozik: „Milyen hamar rendeződne vissza az éghajlat abba az állapotba, ami még azelőtturalkodott, hogy begyújtottuk az első motorokat?”, „Mi történne monumentális méretű városainkkal, a közművekkel, lebomlanának- e alapelemekig a műanyagból és más mérgező szintetikus anyagokból készült tárgyaink milliárdjai?”, „Építészeti remekeink, művészetünk és gondolkodó elménk sok más manifesztációja mennyi ideig maradna fenn?” Weisman könyvét azért is hoznám lehetséges példaként, mert a szerző a tudomány eredményeire támaszkodva válaszolja meg a feltett kérdéseket, ezért munkája sajátos viszonyt létesít az ismeretterjesztő irodalom és a spekuláció között. A tudomány természetesen nem tévedhetetlen (éppen az jellemző rá, hogy tanul a saját tévedéseiből), ám alkalmas arra, hogy ráirányítsa a figyelmet olyan eseményekre, amelyek bekövetkezte nagy valószínűséggel megjósolható, és az adott kezdeti feltételek alapján kiszámítható. Weisman többek között a légkörfizika, a kémia, a zoológia, a paleontológia, az asztrofizika és sok-sok más tudományág bevonásával fogalmazza meg állításait, ily módon maximálisan visszakereshető előfeltevésekre alapozza érveit. S teszi ezt úgy, hogy a legprofibb tudományos ismeretterjesztőkkel állva a versenyt, lenyűgöző kalandtúrában részesíti olvasóját egy ember utáni Földön. Ezen a ponton már közeledünk ahhoz, mire is lehet számítani... De egy picivel még tovább mennék. Ha választanom kellene, hogy a 2012 című film mellé milyen könyvet ajánlok, akkor Wolfgang Behringer A klíma kultúrtörténete. A jégkorszaktól a globális felmelegedésig című munkáját javasolnám. Méghozzá azért, mert ez a rendkívüli körültekintéssel megírt könyv átfogja szinte a teljes ismeretanyagot, amely arra a kérdéskörre vonatkozik, melynek a szóban forgó film is részét képezi. Száz százalékig biztos vagyok ugyanis benne, hogy Behringer gondolatmenetének ismeretében másként fogunk tekinteni korunk egyik legégetőbb problémájára, a klímaváltozásra. De arra is, miként közelítsünk ehhez a jelenséghez, milyen távlatból szemléljük, milyen kapcsolatrendszerben vegyük szemügyre stb. Világos, hogy mindez csak akkor kivitelezhető, ha a szerző tudomány- közi és interkulturális térben végzi a vizsgálódásait, és tájékozott a legfrissebb kutatások eredményeit illetően, a jégmagfúrástól kezdve a vulkanológiáig. Erre mindjárt még visszatérünk röviden, előtte azonban lazítsunk egy kicsit. Valószínűleg kevesen hallottak Magoniáról... Nos, a kora középkorban, Európában hirtelen rosszabbá vált a klíma. Hideghullámok, kései fagyok, áradások, a gleccserek előretörése (az 5-től a 8. századig), heves esőzések, viharok, havazások, hegyomlások, állatvész, rossz termés, járványok, éhínség és ehhez hasonló jelenségek jellemezték az adott időszakot. A rendkívül sok szerencsétlenség következtében kialakult egy legenda a jónép körében, amely szerint a rossz időjárásért emberek a felelősek. Eszerint létezik egy Magonia nevű ország, ahonnan felhőkön úszva hajók érkeznek, ezek szállítják a jégeső elverte rossz termést, illetve jutalmat adnak az időjárás-csinálók- nak, aminek fejében megkapják a gabonát. Ennek a tetszetős történetnek a kialakulása jó példa arra, hogy mi mindennel kapcsolódik össze a klímaváltozás. Ha a társadalom nincs rá felkészülve, akkor nemcsak bűnbakot keresnek az emberek, hanem a tétlenség újabb problémákat szül. A jelzett időszakban a kannibalizmusra is akad példa, s talán nem véletlen, hogy „ekkor indult el diadalútján az európai középkor jellegzetes hiánybetegsége, a lepra”. (96.) Behringer könyve példák tömkelegével bizonyítja, hogy a klíma nem csak változik - pár évtizeddel ezelőtt a klímakutatók lehűlést jósoltak, most pedig itt a globális felmelegedés -, mindig is változott. Emellett hangsúlyozza, hogy a kultúra kérdése, hogyan reagálunk rá, s mindebben a klímatörté- net ismerete döntő szerepet játszhat. Ha pl. tudjuk, hogy a gleccserek visszahúzódásától kezdve a tengerszint emelkedésén át a vulkánkitörésekig tartó környezeti jelenségek mikor hogyan függtek össze a klímaváltozással, kisebb az esélye annak, hogy Magonia létrejöjjön. Ennek megértése - hiszen erre is igen sok példa volt a történelemben - nagyban hozzájárulhat annak felismeréséhez is, hogy a klímaváltozás pozitív fejleményeket is szülhet. Ahogy Behringer fogalmaz: „Az apokaliptikus prognózisok soha nem vittek előre. (...) A világ nem fog összedőlni. Ha melegebb lesz - alkalmazkodni fogunk hozzá. (...) Változnak az idők, és velük együtt mi is.” (282.) Most ha visszagondolunk a 2012 című film koncepciójára, akkor valami hasonlót tapasztalunk ott is (csak persze más tálalásban): fel lehet készülni a klímaváltozásra. Ezen a ponton tehát a film és a könyv egy-egy eleme összevillan. Megkockáztatom azonban, hogy nem feltétlenül maga ez az össze- villanás az érdekes, hanem inkább az az út, amelyet bejárva tettünk egy-egy kitérőt a művészet és a tudomány segítségével. Ezt a lehetőséget kínálja tehát az új sorozat, amely az imént már el is indult. Ha az ilyen jellegű párhuzamos mintázatok érdeklik Önöket, tartsanak velem havonta néhány perc erejéig. Ám 2012 után is... , FILM A SZALONBAN <-iiíiií|iii-bi->iiii—ií A bennünk rejlő gyilkos - szeptembertől DVD-n is JANKOV1Č DÁVID 2009-ben a Cannes-i Filmfesztiválon hatalmas visszhanggal debütált Lars von Trier Antichrist című filmje, amely némelyekben elismerést, másokban mély felháborodást váltott ki, mindenesetre tény, hogy azóta kötetnyire nyúló kritikai diszkurzust generált vüágszerte. Az idei év antikrisztusa Michael Winterbottom nem kevésbé provokatív könyvadaptációja, a The Killer Inside Aíejanuárban került bemutatásra a Sundance filmfesztiválon. A fűm sorra borzolta a kedélyeket a neves filmfesztiválokon, a szélesebb közönség azonban mind ez ideig ki volt zárva az azt övező - gyakran indulatosba átcsapó - polémiából. Nem meglepő a Janus- arcú fogadtatás egy ehhez hasonló film esetében: a The Killer Inside Me nem csak hogy az egyik legsötétebb, legmélyebb neonoir, amit valaha készítettek, egyben a legbrutálisabb is. A főszereplőt alakító Casey Affleck hátborzongató alakítással formálja meg a kisvárosi pszichopatát, aki szadista hajlamait rendszerint nőkön éli ki. A film legtöbbet hivatkozott jelenetében higgadt nyugodtsággal fekete bőrkesztyűt húz, hogy aztán halálra ütlegelje szerelmét - mindeközben biztatva őt, hogy még mindig szereti. A jelenet rengeteg (félre)- értelmezése vezetett azon vádakhoz, melyek a filmet nőgyűlölő munkaként bélyegezték meg, vagy éppenséggel Hollywood maszkulin közönségének pornografikus tobzódásaként az erőszakban. Helyt adni azonban ezeknek a megnyilvánulásoknak egyenértékű volna Melville Moby Dickjét elolvasva felháborodni a bálnavadászat propagálásán a műben. A megértés kulcsa jelen esetben a Lou és Joyce közti viszony milyenségében rejlik: világosan lát- szikugyan, hogy kettejük kapcsolata erősen szadomazochista töltetű, nem szabad azonban elmennünk a mellett a tény mellett, hogy ez nem egy hagyományosnak tekinthető, konszenzuális szerepjáték. Erősen érezhető a második feminista hullám hatása, különösen Susan Brownmiller Against Our Will: Men, Women and Rape című munkájáé. Ez utóbbi ugyanis a férfi-női szexuális kapcsolatot alapvetően hatalmi viszonyként tételezi, melyben - még annak hagyományosnak tekinthető formájában is - implicite jelen van az erőszak, így az aktus bármely pillanatban átcsaphat az apokaliptikus brutalitás mezsgyéjére. Lou és Joyce tehát közösen kinyitottak egy ajtót, amelyen túl olyan szörnyűségek lakoznak, melyekről maguk sem tudnak, és - teljesen önként - belépnek rajta. Ami viszont odaát történik, az messze meghaladja önkontrolljukat: ezért öli meg Lou a lányt annak eűenére, hogy (őszintén) szereti. A film tíme roppant szemléletes a tekintetben, hogy rávüágít az emberi elme dualizmusára: a főhős és a gyilkos két különböző személy, egyetlen személyben. Freud már korai pszichoanalitikus munkáiban kifejtette, hogy libidónk az id, vagyis elménk részben tudattalan szintjének részeként néha olyan dolgokra késztet bennünket, melyek ellentétesek lehetnek a társadalmi elvárásokkal, így összeütközésbe kerül szuperegónkkal. Ugyancsak Freud alkotta meg-habár részleteiben nem dolgozta ki - a destrudo koncepcióját, mely libidónk ellentétpárjaként fogható fel. Míg a libidó az életvágyból, Erószból táplálkozik, a destrudo hajtóereje a mindannyiunkban inherens halálvágy, Thanatosz. Amit Winterbottom filmje (és Jim Thompson regénye) sugallni tűnik, az nem más, mint ama lépcsőfok megtétele, melyre maga Freud sosem vállalkozott: a dest- rudót alkotó agresszív ösztönöknek a libidóval egyenértékű energiaként való létezésének feltételezése az egyénen belül. Lou tehát szereti a lányt, de egy időben el is akarja pusztítani, destrudója tehát kifelé ható, Joyce pedig viszontszereti, de ugyanakkor meg akar halni, vonzódik a halálhoz, szexuális értelemben is. Ebből a történet narrátoraként funkcionáló főhős természetesen nem sokat tud, nem látja a motivációt, mely elindítója volt annak az okfolyamatnak, melynek betetőzése a filmvásznon látott erőszak. A filmet Lou fejéből kitekintve nézzük végig, és nincs ott más, csak üresség. Thompson nem ad eligazítást az okot illetően, nevezetesen hogy miért lett főhősünkből szo- ciopata gyilkos, és nem is adhat, hiszen ezt az egyes szám első személyű narratíva eleve kizárja. A film ugyanúgy a nyugati társadalom kritikájaként értelmezhető, mint Ellis American Psychója, azzal a különbséggel, hogy a The Killer Inside Me introvertált megközelítésmódja rögtön látni engedi azt, ami belül van. Vagyis ami nincs. A nagy ürességet, és-esetünkben-nihilista filmkészítést felsőfokon. SZALON Szerkeszti: Csanda Gábor Levélcím: Szalon, Új Szó, Lazaretská 12,811 08 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com
