Új Szó, 2010. október (63. évfolyam, 226-251. szám)
2010-10-09 / 233. szám, szombat
Ja igen, szóval Pestre jártam én, a szalonba jártam, 17 fillér órabért kaptam, 17 filléres órabér volt. CSÁNY1 VILMOS: MALION ÉS THEA SZALON A három kis ajtó, amely az épület belsejéből a szalonba nyílik. A vendégek mint egy színpadi őrszobában. FRANZ KAFKA: NAPLÓ; 1911. OKTÓBER 1. 2010. október 9., szombat 4. évfolyam, 39. szám Böröcz András tóramutatói Robbin Ami Silverberg kifinomult munkáira mutatnak. A vertikálisból a horizontálisra Nincs semmi, amíg tisztán ki nem mondjuk A vertikális mintha azt akarná sugallni, hogy ATalmud Könyvei felől is megközelíthetnénk a látványt. Csakhogy Böröcz András érintést tiltó tóramutatói nem a Thóra, hanem önmagunk olvasásának segítésére törekszenek. SZIGETI LÁSZLÓ Ránk mutatnak, a közösségeinkre, a társadalomra, amely szintén mi vagyunk. A szerző tisztában van Mózes parancsával: „Ne kérdezz az előbbi idők felől”, vagyis nem a világ teremtése előtti dolgok után kutat. Nem a kezek a transzcendensek, hanem a gesztusaik, a mesterien megteremtett parancsoló, simogató, intelmező, kegyes, sokféle gesztusok. Pedig nem a Teremtő, hanem az ember kezét helyettesítik. A hatalomra, s nemcsak a politikai, hanem a mindennapiságok által hatalomra törő esendő ember kezét. Fölülről nem egyetlen mancs, a nagyhatalomé, az államé, az egyházé, katonai szövetségé vetíti ránk a kollektív egoizmusok árnyékait. Itt másról van szó, noha az említettek is érintettek, totálisan. Európából nézve Böröcz faragványai a kafkai elveszett ember kézváltozatai is lehetnének. Ázsia vagy Latin-Amerika gazdag kulturális tradíciójú, de kőkeményen illiberá- lis demokráciái felől nézve ezeket a kezeket a kafkai jelzőt nyilván megannyi más megnevezés válthatná fel, de a lényeg ugyanaz maradna. A semmibevetettség, a meg- alázottság, a szabadságtalanság univerzalizmusa. Mert legerőteljesebben az embertársán, a szerelmén, az élettársán, a felebarátján, a szülein, a testvérein, a gyermekein, a munkatársain, az alkalmazottain, az ügyfelein, a betegein, az utasain, a vásárlóin, a vendégein, a Másikon uralkodni vágyó foucault-i általános hatalomvágy kezei szegezik ránk, és a négy égtáj felé, mutatóujjaikat. Ezeket mi érdekeljük, mivelhogy ezek a mutatóujjak mi vagyunk. Ránk mutatnak, önmagunkra, de az érintés tiltásával szólnak hozzánk, vagyis ridegen, távolságtartón, a Thóra ihletésére. Noha tárlatának Böröcz a Tóramutató (Yad) címet adta, mégsem csak a zsidó, hanem mindenekfölött a görög-római antikvitás, mai formájában és nyelvezetében, az euroat- lanti szellem alakzata mutatja itt magát a maga teljes erőszakosságában, cinizmusában, s az ezeket feloldani vágyó iróniájában. Tehát ezek itt, fent, mi lennénk, saját hatalomvágyunk tágas kiállítótermében. Szánalmasan, monoton ismétlések gyakorlóiként, a mohóság bajnokaiként, akik alapjában véve ártatlanok vagyunk, nem tehetünk semmiről, s ha mégis, azt a másik hibájául rójuk fel. Karjaink mint a colstok, mechanikusak, gépiesek, s rájuk tekintve igazat kell adnom Sartre azon kijelentésének, hogy „minden technika metafizikához vezet”. Böröcz András tóramutatói Robbin Ami Silverberg kifinomult munkáira mutatnak. A vertikálisból a horizontálisra. Kettejük szimbiózisa nemcsak a tartalmak, hanem a leheletfinomság révén is adott. Irigylésre méltó, bámulatos, utánozhatatlan finomságok ezek, s igazi, megfejtésre váró rejtély, hogy miféle tapasztalatok révén lettek mindketten birtokosai ennek a vadságunkat irritáló, már- már a mai valóságon kívüli csipkefinomságnak. Törékenységüknyil- ván az egyéni sors és a tehetség ve- gyülete, de hát - hogy visszatérjek Kafkához, azaz A fák című rövid, minden tényszerűséget kétségbe vonó írásához: - „még ez is csak látszat”. És eltérés is mutatja magát. Böröcz tóramutatós világát belengi ugyan az alkotás intim tevékenységének hőfoka, na meg a nemes irónia melegsége, mégis fundamentálisan rideg marad, némely gesztusa egyértelműen cinikus, és ezzel a kirekesztés állapotában tartja a befogadót. Vele szemben Silverberg kommunikációra serkent leszakítható cetlijeivel. Bejelentkezésre. Beszélni akar velünk, és ezzel nemcsak az alkotás intimnek számító terébe engedi a befogadót, ahogy azt Jackson Pollock tette nyitott műtermével, hanem a lélek intimnek számító terébe és idejébe is. Ami attól drasztikus - vagyis még emberibb, még hitelesebb -, hogy a konkrét fájdalom, a konkrét betegség terébe, amely a videoinstal- lációban lüktető nyitott vagina révén a megértésért invokál, a mélyéből föltörő terapeuta hangutánzatai pedig a részvét olyan mélységeibe szippantják a befogadót, ahová korábban csak Simone Weü volt képes becsalogatni minket. Pontosabban, azt az embert, aki csak a labirintus közepére érve tapasztalhatja meg, milyen borzalmas stáción kell túljutnia, hogy megszerezze a szép felismerésének és művelésének képességét. Silverberg nyitottsága ott lép túl Pollockén, hogy a befogadóra nemcsak mint látogatóra, hanem mint az élet, vagyis az alkotás állandó résztvevőjére, részesére és alakítójára tekint. Tárlatának Weil sem adhatott volna találóbb címet: Nincs semmi, amíg tisztán ki nem mondjuk (Nothing is until uttered in a clear voice). Mint minden embernek, Silver- bergnek is több világa van, és feltehetően azt a teret tartja az alkotás legintimebb szférájának, melyben papírokat őröl, kartonokat présel, lúgoz, pancsol, pepecsel, vagyis kézzel merített papírt készít. Másoknak unalmas, nyers, durva robot lenne ez, neki nemesítő, fölszentelt folyamat, újrateremtés. Finom, mint a halhatatlanság reménye. Olyasmi lehet ez számára, mint a kínaiak magasabb irodalmi nyelve, amelynek semmi köze a hétköznapihoz. Fönséges. Silverberg esztétikája a fönség síkjáról szól hozzánk. Olyan észrevétlenül fogalmaz, oly finom egyszerűséggel, amihez csak a természetfelettinek van képessége. A költő lírainak, a hívő angyalinak, a filozófus igaznak, a politikus irracionálisnak mondhatná. Készülő könyvével, amelynek néhány lapját most elhozta közénk ide - az elpusztított somorjai zsidó közösség ránk maradt templomának dohos falai közé -, segélyszolgálatot nyújt. Látni vélem Walt Whitman lélekkel teli öregasszonyait, ahogy Brooklyn- ban elolvassák Süverberg rejtezke- dő hőseinek kedélyhullámzó üzeneteit, látni vélem a boldogság áhítatával telített banális vágyakozásaikat, amellyel óvatosan lecsípik a cetlit és hirtelen támadt reszketegségükkel tovább ballagnak. Szeretet nélkül nincs emberiesség és életszerűség, jóindulatnélkül nincs megértés, ezt sugallják Silverberg tündökletes finomságú munkái, bensőséges árnyalatai, kivágásai. Mindeközben néhány nyers, végzetszerűségre utaló mozzanattal azt is a szemünkbe mondja, hogy förtelmesek vagyunk, hiszen hagytuk, hogy az emberi társadalmakat eluralja a kegyetlenség és a közömbösség, s ennek következtében ma már egyedül csak a középszer él és uralkodik. Minden más marginalizálódott és dehonesztálódott. Csak a középszer, s az őket legitimizáló tömeghalhatatlan. Aki befordul Robbin Ami Silverberg és Böröcz András nyílegyenes brooklyni utcájába, az Manhattan- re lát. Az utcának, amelyben a házaspár alkot és lakik, kitüremlik gyártelepi múltja, rideg ipari látvány. Ha nem tudná az ember, hogy végén az East River morajlik, hogy valamivel odébb eggyé válva a Hudsonnal az óceánba ömöljön, elviselhetetlennek érezhetné a telep drámaiságát. De lehet, hogy ez is csak látszat, s a dráma bennem játszódik, annyi év után még ma is elevenen. Pár héttel 2001. szeptember 11-e után ugyanis többször ösztönzött jó barátom, Štefan Hríb, hogy repüljünk együtt New Yorkba. Úgy akart írni róla, hogy ott volt és látta. Tudta, hogy kicsit jártasabb vagyok Manhattanben, mint ő, s hogy a mértéktelen gazdagság és létnyomorító szegénység feloldhatatlan ellentmondásai ellenére is szeretem ezt a várost. Mégsem tartottam vele. Nem akartam látni, féltem, irtóztam belenézni a sebbe. Rettegtem a két lerombolt felkiáltójel hiányától, mintha belőlem tépett volna ki valamit iszonyatosan korrupt, saját félelmeinek és saját mohóságának fundamentalizmusaiba menekülő korunk. Nemcsak a miénk, minden nemzet történelme zsúfolva erőszakkal és tragédiákkal. De hát túl kell lépni rajtuk, emlékezve, de túllépni, hogy ne csak az eleink kínjait, hanem saját életünket is élhessük. Nálam a mesebeli hét évnek kellett eltelnie, hogy bátorságom legyen átrepülni az óceánon, s órákat eltölteni a Grand Zérón, a reménytelen magány intimitásában. Az enyémhez hasonló, az enyémmel rokon megmagyarázhatatlan félelmekről, kétségbeesésekről és önvigasztalásokról is szólnak Silverberg utcai falragaszai. És arról, hogy nem attól érünk valamit, hogy európaiak, amerikaiak, ázsiaiak vagy afrikaiak, zsidók, arabok, vallásos vagy vallástalan keresztények, romák vagy gádzsók, magyarok vagy szlovákok vagyunk, hanem hogy módunkban áll emberré lennünk. Nekem ezt sugallja határozottan Robbin Ami Silverberg. Azt már mellékesen mondom, hogy nemcsak a szépség Simone Weil-i természetrajzát, hanem az általa feltárt kegyetlen részvétet is felidézték bennem a munkái, meg Dosztojevszkijt, a megszállott oroszt, aki az egzisztencialisták előfutáraként elsőként vetette föl a világ abszurditását, és Bonót, a U2 énekesét, aki ugyanúgy megszállottja annak a gondolatnak, hogy az egyensúlyát vesztett világ kigyógyítható önmagából, mint azok voltak, akiket megnyitómban név szerint is felidéztem. A velejéig szkeptikus Kafkát is beleértve, különben nem írt volna. Summa summarum: amit ezen a tárlaton láthatunk, a böröczi iróniát és a silverbergi részvétet, az, Platón kétértelmű varázsszavával mondva, pfarmakon, ami lehet méreg is, a manipulativ, üres emlékezés mérge, ám az ő esetükben egyértelműen a másik: emlékezést könnyítő gyógyszer. (Slóvka Bulíková felvétele) Mindeközben ne feledjék, amit most hallanak, az az én elbeszélésem, az én értelmezésem, saját dilemmáim kivetítése, s hogy mások, a másik olvasata legalább annyira fontos, mint az enyém, hiszen minden olvasat, minden értelmezés a befogadás pótolhatatlan gesztusával veszi kezdetét. S egyedül a befogadás szorgalma tágíthatja önnön szabadságunk határait. A szabadság e két New York-i művész teremtő energiájának kulcsfogalma, legelementári- sabb kifejezőeszközük pedig a játék és a humor. Mivel ógörög bölccsel is érveltem, nemcsak a zsinagóga szellemisége, hanem a kultúrtörténeti egyensúly kedvéért is illik A Talmud Könyveiből vett idézettel zárni mondandómat: „A Thóra igéi ne legyen kényszer rajtad, de tőlük elszakadnod sem szabad.” (A tárlat november 7-ig a somorjai zsinagógában, az At Home Gallery kiállítótermében minden héten szerdától vasárnapig délután kettőtől este hatig tekinthető meg,) (Martin Marenän felvétele)
