Új Szó, 2010. szeptember (63. évfolyam, 202-225. szám)
2010-09-30 / 225. szám, csütörtök
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2010. SZEPTEMBER 30. Vélemény és háttér 7 TALLÓZÓ DIE PRESSE A vízummentesség megszüntetésének fenyegetésével gyakorolt nyomást Ausztriára az Egyesült Államok egy adatcsere-megállapodás ügyében- írta a Die Presse. Az osztrák napilap értesülése szerint Bécs és Washington között hosszú ideje vita folyt a vízummentességi programhoz kapcsolódó adatszolgáltatási együttműködésről, osztrák szempontból ugyanis ez a megállapodás az ausztriainál alacsonyabb adatvédelmi szintet jelent. A Die Presse bécsi külügyi forrásokból úgy értesült, hogy az Egyesült Államok év végéig adott haladékot a megállapodás aláírására. Az osztrákkérések végül teljesültek, így a szerződés szavazásra kerül- hetaparlamentben. (MTI)- Hurrá, fölvettek a külügyminisztériumba! Teljesítettem az egyetlen feltäelt, nem tudom, mi fán terem a diplomácia. (Peter Gossányi rajza) A nem zsidókkal kapcsolatban Izraelnek nincs bevándorlási politikája, erre nem készült fel Kitoloncolás az ígéret földjéről Jól meg kell gondolnia Izraelnek, végrehajtja-e azt a kormányhatározatot, amely szerint napokon belül meg kellene kezdeni az illegális bevándorlók családjainak kitoloncolását. MAL1NÁK ISTVÁN Hiszen az, amit a gázai övezeti segélyflottilla elleni támadás után kapott, vagy amit Sarkozy francia elnöknek kellett lenyelnie a romák hazazsuppolása miatt, csak szeretetteljes ejnyebejnyének tűnne azokhoz a szidalmakhoz képest, amit a zsidó államra zúdítanának a széplelkek. Tíz évvel ezelőtt kezdődött a dolog: Ariel Sáron 2000. szeptember 28-án ellátogatott a Mecsetek terére, amit a palesztinok nem vettek jó néven. Napokig tartottak a tüntetések, zavargások, kitört a második palesztin intifáda. A szélsőséges támadásoktól tartva Izrael jelentősen korlátozta a munkavállalói engedélyek kiadását a gázai és ciszjordániai palesztinoknak, s az emiatt kiesett munkaerő pótlására megnyitotta kapuit az ázsiai és afrikai munkavállalók előtt. Ma sok tízezer ilyen bevándorló él az országban, akik törvényesen érkeztek Izraelbe, de 5 évre szóló munkavállalói vízumuk lejárta után is maradtak. Becslések szerint legalább 120 ezren. Nem is szándékoznak hazamenni, van állandó munkájuk és jó fizetésük. Az augusztusi kormánydöntést az ilyen családtagok kitoloncolásáról rendkívül heves vita előzte meg, s azóta is tart. Izrael két malomkő között őrlődik. Egyrészt sokan attól félnek, hogy a nagyszámú bevándorló felhígítja az állam zsidó jellegét, másrészt Izrael értelme éppen az, hogy menekülteket, bevándorlókat befogadó államként jött létre. Most a vita az említett nem zsidó bevándorlók nem zsidó gyerekei miatt mérgesedett el. E gyerekek közül sokan már Izraelben születtek, zsidó iskolába járnak, tökéletesen beszélnek héberül. Benjámin Ben Eliézer ipari miniszter egy kormányülésen állítólag ezt kiabálta: „Ez nem az a zsidó állam, amelyet én ismerek, ha gyerekeket toloncol ki az országból!” Ha zsidókról van szó, egyszerű a dolog, automatikusan befogadják őket. De a nem zsidókkal kapcsolatban Izraelnek nincs bevándorlási politikája, erre nem készült fel. A kormány megpróbált humánus döntést hozni, mondván: az Izraelben felnőtt, zsidó iskolába járó gyerekeknek állandó letelepedésre feljogosító vízumot adnak. De a szigorú feltételek miatt sok gyerekre - a becslések szerint számuk meghaladja az ezret - még így is kitoloncolás vár. Eliézer mellett más miniszterek is aggódnak, nem értenek egyet a kitoloncolással. A híres kibucok - még mintegy280 van az országban - pedig bejelentették, hogy el fogják bújtatni ezeket a gyerekeket, s a holokauszt-túl- élők is melléjük álltak. És nyíltan a gyerekek pártját fogta Netanjahu kormányfő felesége is. Egy újabb zsidóellenes nemzetközi kampányra Izraelnek különösen most nincs szüksége, amikor folynak a felújított közvetlen béketárgyalások a palesztinokkal, s már azért is agyonbírálják, mert nem hosszabbította meg a telepbővítési moratóriumot. Minden kormány erejét, tekintélyét csak növeli, ha megváltoztat egy rossz döntést. Az izraelinek most ezt kellene tennie - és senki sem tekintené a gyengeség jelének. KÉZ, IRAT . Határ/görcs MIKLÓSI PÉTER A minap megnéztem A határ című, a napjainkig kettészelt Szelmenceken játszódó filmet, amelyet a SzlovákFilmakadé- mia Oscar-díjra nevezett. És bár koromnál fogva már idegen tőlem az okvetlen párhuzamelméletek fabrikálása, saját emlékeim azért mocorogni kezdtek bennem. Talán azért, mert a rendszerváltásig csak a szlovák-magyar határt ismertem; és bizony negyvenes éveim derekán jártam már, amikor először indul (hat)- tam Ausztriába. Igaz, azóta sok határon megfordultam már; az pedig addig elképzelhetetlen „kaland” volt számomra, amit vagy tíz esztendeje Ausztriából Liechtensteinbe tartva tapasztaltam akkor életemben először: hogy a világ boldogabb felén léteztek olyan csodálatos határok, amelyeken az ember úgy lép ki az egyik országból, hogy észre sem veszi, már a másikban jár. Jómagam ott és akkor, „keleti” utazóként, a kezemben okmányokat lebegtetve próbáltam pecsétet szerezni. Határ azonban nemigen volt, sem sorompó, sem őr, csak egy komótosan lépdelő pocakos tisztviselő, aki kedvesen arra bíztatott, ne esetlenkedjek ott, őt nem én érdeklem, hanem a tévében közvetített focimeccs! Őszintén szólva, mi, akik 1945 után Európa kevésbé derűs felében születtünk, talán mind a mai napig csodának tartjuk a határok légiesítését. Mert abban nőttünk föl, hogy határnak lennie kell. Ezt mindnyájan így gondoltuk, megtanultuk, hogy Csehszlovákia mely országokkal határos, igen, ez volt a fontos, az, hol létezünk, hol vannak a kereteink, amelyek között élünk, kik vagyunk és kik az elvtársak, no meg merre megyünk. A határokról úgy tudtuk: kultúrákat jeleznek, rejtélyeket takarnak; az igazi határ látványa pedig dermesztő érzés, ott vége van valaminek és visszavonhatatlanul valami más kezdődik. A legfontosabb, legizgalmasabb azonban mindig is Berg volt, Pozsonytól egy macskaugrásra: a Nyugat Kapuja! De a magyar-(cseh)szlovák határon is rendre elkapta az ember gyomrát a határgörcs, a közismert szorítás, hogy most mi lesz; a határőr meg a vámos gyanakodva, firtatóan az ember szemébe nézett, miközben pökhendi kéjjel lapozgatta az útlevelet. Közben belesandított az oldalán lógó ábécés noteszébe is, nem a szocializmust aláásni kívánó gyanús figura-e az illető?... Ezt hívták határőrizetnek. Szorongtunk, akár indokolt volt, akár nem. És forró szituk is előelőfordultak. Egy alkalommal például Párkányban középkorú, afféle „könnyed vagyok és laza” vámtiszt lépett a kupéba, s egyenesen hozzám lépett: „Belenézhetek a táskájába?” - kérdezte. Csalódhatott a látványban, mert felszólított, hogy szálljak le és kövessem az irodába a csomagommal együtt. „És a vonat megvár?” - kérdeztem, mire ő csak annyit felelt: vagy igen, vagy nem. Sok kellemetlen érzés akad a világon, de Párkányban a hetvenes évek második felében a vágány mellett bandukolni egy vámtiszt társaságában, évek múltán is állítom, egyike a legrosszabbaknak. Az irodában két másik vámtiszt várakozott ránk. Egyikük alaposan átforgatta a táskát, azután rám nézett: „Hová rejtette a pénzt meg a levelet, amit Budapesten át kell adnia? Kár tagadni, tudunk róla!” - mondta, és a vámosok összenéztek. „Nálam nincs levél és pénz is csak annyi, amennyit a vámáru-nyüatko- zatban feltüntettem, nézze meg újra a táskát meg a zsebeimet!” -mondtam némi bátorságot gyűjtve. Megint megtapogatták a zsebeimet, még egyszer átnézték a táskát. „Mehet vissza a vonatba. Egyedül is visszatalál!” - adta ki az ukázt a legidősebbnek tűnő vámtiszt mogorván, mint egy gyerek, aki nem kap ajándékot a születésnapján. Mit tagadjam, Budapestig a vonat folyosóján maradtam, persze, hátamon a többi utas szúrós-kíváncsi tekintetével... Hát így ment ez akkoriban. És lényegében így megy ez ma is a két Szelmenc között, a schengeni határon. Igaz, ott „csak” országút van, meg a zöldhatár. A HATÁR. Ahol a történelem úgy hozta, hogy máig a kérdések kérdése: itt vajon valaha is menő lesz-e a jövendő jövő-menő embere? KOMMENTÁR Foajétörvény KÖVESD! KÁROLY Megnyugodhatunk végre: az új szlovák kormánykoalíció egy színházi mosdóban vagy a büfében megegyezett abban, hogy a szlovákiai magyarokat nem fogják agyonbüntetni, csak mérsékelten re- gulázni, ha nem tartják be az államnyelv védelméről szóló törvényt. Azon túl, hogy Bugár Béláék mint a szlovákiai magyarság jogvédelmének egyedüli parlamenti letéteményesei is „rábólintottak” a végső, általuk megnyugtatónak vélt megoldásra, azért az ember csak elgondokodik, hogy is van ez? Miért kell éjjelnappal azzal foglalkozni egy országban, hogy a nyelvi jogokat ne bővítsük, hanem szűkítsük, s mindezt úgy tálaljuk, mint korszakos eredményt, netán a józan ész és a tolerancia győzelmét? Maga a szlovákság ugyanis csökkent értékűnek tartja a saját anyanyelvét, s önmagára nézvést nem tartja kötelező érvényűnek az anyanyelve védelmét. Különben nem ordítana a boltok és vállalkozások nyolcvan százalékának neve „elegánsan” angolul. (Elég szétnézni a környező országokban, mennyi angol, német és egyéb idegen nyelvű táblát találunk az ország nyelvének rovására. Elenyészően keveset.) Az embernek szinte az a benyomása, hogy a szlovákok szégyellik a nyelvüket, és ezért tobzódnak országszerte az idegen nyelvű feliratok. Annál érthetetlenebb tehát, miért próbálják megkövetelni éppen a kisebbségtől a szlovák nyelv „hivatalos” használatát? Vagyis érthető az erőlködés, csak éppen el nem fogadható. Ha a szlovák politika (és közélet) aggódva nézné, hogyan romlik a szlovák nyelv, mind a tájékoztatásban, mind a médiákban, de akár az utca szintjén is, valószínűleg nem törvényeken agyalna, azok ugyanis nem oldják meg a problémát. Az anyanyelvhasználata és (büszke) vállalása ugyanis belső igényből fakad. Ha egy szlovák értelmiségi, üzletember nem büszke Hviezdoslav, Dobšinský vagy Dominik Tatarka nyelvére, azt törvény meg nem regulázza. Ez a törvény csakis nekünk szól, és hiába mosdatják, a szerecsen állandóan kikukucskál a zsákból. Ezért szégyenteljes és betarthatatlan ez a törvény, bármilyen formában van/lesz érvényben, s akármelyik (hogy stílszerűek legyünk) foajében vagy piszoárban pusmognak róla a politika darabontjai. Ha a szlovákság komolyan gondolja; hogy a tájékoztatás érdekében szükség van a hivatalokban egymás nyelvének megértésére, annak más módja van: tájékoztatási törvényt kell kidolgozni, amely azonban kötelező érvényűvé teszi az országban beszélt valamennyi nyelven való tájékoztatást, úgy, hogy a magyar vagy az ukrán polgár is szót értsen a szülőföldjén az orvossal vagy a nyugdíját intéző hivatalnokkal. Azon egyszerű oknál fogva, hogy az állam szolgálja a polgárt és nem fordítva. Vagyis a többnyelvűséget kell szorgalmazni, ami az első Csehszlovák Köztársaság idején természetes volt, s amit egyébként ezen a tájon már ezer évvel ezelőtt megfogalmazott Szent István király. TALLÓZÓ MAGYARNEMZET Egyre több a magántanuló a romák között, és az iskolalátogatás alól felmentett gyerekeknek csak 29%-a végzi el azt az osztályt, ahová beiratkozott - írta a Magyar Nemzet. A lap emlékeztet, hogy a magántanulói intézményt - amikor a gyereknek nem kell iskolába járnia, csak osztályozó vizsgákat tennie - eredetileg kiemelkedő tehetségek, élsportolók, illetve erősen korlátozott, súlyos fogyatékkal élő gyerekek számára találták ki. Az Oktatási Hivatal magántanulókról szóló jelentése szerint ma a - szülők kérésére - magántanulói státust kapott gyerekek 48%-a hátrányos helyzetű, 35%-a halmozottan hátrányos helyzetű. Többségük jóval alacsonyabb évfolyamba jár, mint ami életkorának megfelelne: a vizsgált iskolákban a nyolcadikos magántanulók több mint 30%-a 18 éves volt, az ötödikesek 70 százaléka 15 éves vagy idősebb. A lap az Integrációs oktatáspolitika hatásvizsgálata című kutatás adatai alapján azt írta, a roma tanulók között négyszer akkora a magántanulók aránya, mint a nem romák között: előbbiek 1,54%-a, míg utóbbiak 0,4%-a kapott ilyen státust 2010-ben. Ä kutatás szerint az elmúlt hat évben nőtt a roma gyerekek aránya, holott az előző kormányzat szigorította a magántanulóvá nyüvám'tás szabályait, és a gyermekjóléti szolgálat szakvéleményéhez kötötte, elkerülendő, hogy az iskolák így akarjanak „megszabadulni” a problémás gyerekektől. Sokak szerint a magántanulóvá válást tovább kellene szigorítani, mert ma sok olyan, súlyos szociális hátrányokkal küzdő, túlkoros fiataltmente- sítenek az iskolalátogatás alól, akik így lemorzsolódnak, és még az általános iskolát sem végzik el - írtaaMagyar Nemzet. (MTI) NÉPSZABADSÁG Az alkohol és a cigaretta jövedéki adójának 10-15%-os növeléséből teremtene többletforrásokat az egészségügynek a Nemzeti Erőforrás Minisztérium egészségügyért felelős államtitkársága - írta a Népszabadság. Mivel az egészségügy jövőre nemigen számíthat többletforrásokra, a tárca több kisebb-nagyobb forrás- szerzési lehetőséget vizsgál, egyebek mellett azt is, mit hozhat az ágazat számára Csiba Gábor nyári javaslatcsomagja. A Stratégiai Szövetség a Magyar Kórházakért Egyesület elnöke akkor azt mondta: 100 milliárddal növelhetné az egészségügyi büdzsét, ha különadót vetnének ki az egészségkárosító termékekre, az alkoholra, a cigarettára, a hamburgerre, a chipsekre és a szénsavas, cukros üdítőkre. (MTI)
