Új Szó, 2010. szeptember (63. évfolyam, 202-225. szám)

2010-09-18 / 215. szám, szombat

10 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2010. SZEPTEMBER Í8. www.ujszo.com Beszélgetés Takáts Józseffel, a pécsi Európa Kulturális Fővárosa-pályázat szerzőjével, aki néhány hónap után lemondott a projekt főtanácsadói posztjáról Az EKF-évben nem helyi dolgokat kell megmutatni „Kulcsfogalom volt a kulturális decentralizáció, ami szinte teljes egészében elfelejtődött 2010-re" Békés megyei tanyavilág­ban nőtt fel, huszonkét éve Pécsett él. A 48 éves iroda­lomtörténész foglalkozott folyóirat-szerkesztéssel, könyvkiadással, vezetett műsort a Magyar Rádió Irodalmi Szerkesztőségé­ben. 2004-ben „mániákus decentralizáció-párti” ér­telmiségiként állt ki amel­lett, hogya2010-es Európa Kulturális Fővárosa (EKF) címet Pécs kapja meg - Bu­dapesttel szemben. Ekkor kezdett városfejlesztéssel foglalkozni, a pécsi EKF-pá- lyázati könyv (A határtalan város) pedig már az ő ne­véhez fűződik. KISS TIBOR NOÉ A pályázat megnyerése után fő­tanácsadóként dolgozott tovább az EKF-projektben, de néhány hónap után lemondott. Takáts Jó­zsefet a pécsi EKF-pályázat kezde­ti időszakáról és a megvalósulás­ról, az álmokról és a valóságról kérdeztük. 2004 őszén kezdett dolgozni a pécsi Európai Kulturális Fővá- rosa-pályázaton. Hogyan kapta a megbízatást? 2004 elején dőlt el, hogy az Eu­rópai Unió hogyan osztja be a kul­turális fővárosi éveket az egyes tagállamok között: Magyarország 2010-re, Németország mellé ke­rült. Akkor még fel sem merült, hogy pályázatot írnának ki ma­gyarországi városok számára, a kormányzat azt gondolta, hogy egyszerűen kijelöli Budapestet - s ez nekem nem nagyon tetszett. 2004 tavaszán írtam egy cikket az Élet és Irodalomba Európa ma­gyar kulturális fővárosa: Buda­pest vagy Pécs? címmel. A cikk a városok pályáztatása mellett és a további kulturális centralizáció el­len érvelt. Nem sokkal később a kormány a pályáztatás mellett döntött. Azután 2004 őszére szer­veztem egy pécsi konferenciát, látva a városi önkormányzat tehe­tetlenkedését, majd összefoglal­tam egy kis füzetben a konferen­cia eredményeit és ajánlásait Pécs leendő pályázatához. Ezt követő­en, néhány hét tétovázás után döntött úgy a városvezetés, hogy felkér a pályázatírásra. A pécsi pályázat egyik kulcs- fogalmának a decentralizáció tűnik. Az ÉS-ben közölt cikke miatt sok ellenséget szerzett? Nem hiszem. Amíg budapesti értelmiségiek azt látják, hogy csak pár vidéki értelmiségi beszél a de­centralizációról, addig inkább csodabogárnak nézik őket, nai­vaknak, akik olyan dolgokról ír­nak, amelyek sosem fognak meg­valósulni. Bizonyára más lenne a helyzet, ha Magyarországon erős decentralizációs mozgalom mű­ködne, amelynek a befolyásától tartani lehetne. De ettől messze vagyunk. Az sem változtatott az ország vízfejűségén, hogy végül Pécs nyerte meg a pályázatot? Önmagában egy ilyen döntés kevés hozzá. Én azt szorgalmaz­tam (cikkekben, előadásokban), hogy Pécs jelölése a kulturális fő­városi címre egy kormányzati de­centralizációs kulturális politika első lépése legyen, amelyet to­vábbiak követnek. A jelölés után ki lehetett volna dolgozni egy sokéves tervezetet további de­centralizációs lépésekkel Pécs mellett más „kulturális verseny­képességi pólusok” megerősítésé­re is. Mindez azonban elmaradt. A pályázatukban a városfej­lesztési fejezetben is megjelent a decentralizáció elve. A belvá­rostól keletre épül fel a koncert- és konferenciaközpont, s újul meg a Zsolnay-negyed. Ezek az intézmények mennyiben integ­rálják a város egyik gettósodó területét, s tudnak-e ellensúlyt képezni a belvárossal szemben? Ezt most még nagyon nehéz megmondani. A városfejlesztési döntésekről általában csak sok évvel később bizonyosodik be, hogy jó vagy rossz döntések vol­tak. Egy Pécs nagyságú város ese­tében egy ilyen nagyszabású, vá- rosrész-jellegű fejlesztés kockáza­tos vállalkozás, mert a város szö­vete spontán módon túl lassan növi be a fejlesztett, nagyléptékű területet. Ha egy kétmilliós nagy­városban helyezünk el egy pontszerű nagyberuházást mondjuk egy hangversenytermet - egy külvárosias, leromlott vá­rosrészbe, ott ezek a húzóprojek­tek magukkal tudják húzni a vá­rosrész fejlődését: egy metropo­lisz gyorsan benő nagy területeket is. Ám egy ekkora, 160 ezres tele­pülésen, mint Pécs, e folyamatnak az üteme várhatóan sokkal las­sabb lesz. Pécsett a megbízható válaszhoz akár húsz évnek is el kell telnie. „A határtalan város” - ez volt a pályázati könyv címe. Ez a szlogen arra utalt, hogy az EKF- évad programsorozatai közé más magyarországi és külföldi városok is bevonásra kerültek volna. Ez miért volt fontos? Európai léptékben Pécs kisvá­ros, amelynek nincs olyan kultu­rális teljesítménye, amely ismert­té tenné a nagyvilágban. Az volt a kiindulópontunk, hogy Pécsnek nemzetközi kontextusban egyet­len igazi érdekessége van, a geo- kulturális, geopolitikai helyzete. A város az Unió határán fekszik, délre tőle az EU-hoz csatlakozni kívánó, de nemrég még vele rész­ben háborúban álló országok. En­nek a délkeleti régiónak nagyon más a mentalitása, kultúrája, mint a nyugat-európai centrumorszá­goké. Ezért gondoltuk úgy, hogy Pécs EKF-évét egy európai határ­vidék, a Balkán felé nyúló nem­zetközi kulturális kisrégió meg­szervezésének kísérletével kötjük össze. S persze mindez gazdasági szempontból is fontos volt. Ha olyan nagyságú kulturális intéz­ményeket hozunk létre, mint pl. egy ezerfős hangversenyterem, arra is gondolnunk kell, kik fogják majd látogatni? Bármekkora is Pécs zeneszerető közönsége, egyedül nem tudja megtölteni ezt az intézményt. A gazdaságos működéshez az is szükséges, hogy ez a koncertterem egy nemzetközi kisrégió intézménye is legyen: hogy éppúgy látogassák kaposvá­riak, szegediek, eszékiek, viroviti- caiak és tuzlaiak, mint pécsiek. Lehetett tudni, hogy marketingre nagyjából kétmilliárd forint áll majd a szervezők rendelkezésére. Én úgy gondoltam, hogy ennek nagy részét ebben a nemzetközi kisrégióban kell majd felhasznál­ni 2006 és 2010 között. Ebből azonban sajnos semmi sem lett. Mik voltak azok a kulcsfo­galmak, amelyek eredetileg összetartották a pécsi pályáza­tot, s mi lett a sorsuk? Kulcsfogalom volt a kulturális decentralizáció, ami szinte teljes egészében elfelejtődött 2010-re. Kulcsfogalom volt a kulturális vá­rostervezés: 2005-ben olyan EKF- programot képzeltem el, amely­ben a végbemenő, gyakorlati vá­rosmegújítást folyamatos elemző munka la'séri, amely által a pécsi kísérlet a „városreneszánszról”, a városmegújításról folyó nemzet­közi diszkurzus középpontjába kerül. Ebből az ideából csak egy nemzetközi konferencia valósul meg. Fontosnak tartottuk, köz­ponti témának, a szocializmus év­tizedei kulturális hagyatékának a feldolgozását is. Olyan EKF-évet szerettem volna, amelynek során bekövetkezik valamiféle szembe­nézés e szocialista hagyatékkal. Pécsett, ahol az egyik városrészt Uránvárosnak hívják, ez igazán kézenfekvőnek tűnt. Negyedik­ként a már említett délkeleti kiterjedésű nemzetközi kulturális kisrégió kialakítását lehet megne­vezni. E koncepciónak kisebb elemei (néhány ottani színházi előadás, zenekar itteni fellépése stb.) megvalósultak, az egésze lassan elfelejtődött. Tudna sikeres példát monda­ni a szocializmus hagyatékának feldolgozására az EKF-évből? Egyet-kettőt igen. Nemrég egy public art akció keretében fiatal alkotók huszonegy művészeti be­avatkozást hajtottak végre Pécs belvárosában és környékén. Az egyik legkiválóbb kísérlet a Ma­gasháznál történt. Ez a har­mincemeletes épület Közép-Ke- let-Európa legmagasabb üresen álló lakóháza, amelyet a helyiek Galambdúcnak is neveznek. A Magasház a szocializmus emlék­műve, amivel a város máig nem tud mit kezdeni. A művészek ké­szítettek egy kaputelefon-táblát, nevekkel, lakásszámokkal, amit a lezárt épület elé állítottak. Ha megnyomjuk a kaputelefon vala­melyik gombját, akkor megszólal hangfelvételről az az ember, aki a kiköltöztetés előtt az illető lakás­ban lakott. A művészek ugyanis fölkeresték a régi lakókat, interjú­kat készítettek velük arról, hogy milyen volt egykor a Magasház­ban élni. Vagyis e public art-akci- ónak köszönhetően, a kaputele­fon gombjait nyomogatva, újra élővé vált a lakatlan ház. Sok ilyen fajta akcióra gondoltam annak idején, amikor a szocializmus ha­gyatékával való szembenézésről írtam a pályázati könyvben. 2006 júniusában lemondott a főtanácsadói posztjáról. Miért? Háromnegyed év telt el a pályá­zat megnyerése és a lemondásom között. Ezalatt alig történt valami. Az a kis agytröszt, akik a nyertes pályázaton dolgoztunk, elszigete­lődött; hónapokon át felhatalma­zás nélkül dolgoztunk. A fejleszté­si projektek előkészítését rögtön a pályázati siker után elvette tőlünk a polgármester, s aztán fél-három­negyed évig senki sem foglalkozott velük. Háromnegyed év kínlódása után értelmetlennek láttam már a munkámat, s mivel nem tudtam változtatni a dolgok menetén, le­mondtam. Egy korábbi interjúban a pé­csi ÉKF-program történetét a magyar demokrácia állatorvosi lovának nevezte. Mit értett ez alatt? A híres amerikai szociológus­nak, Robert Putnamnek volt egy olaszországi kutatása, amelyben sikeresen, illetve sikertelenül működő önkormányzatokat vizs­gált. Arra jutott, hogy azokban a régiókban, ahol a társadalmi együttműködés készsége magas szintű, ahol sok a független társa­dalmi egyesület, ahol nagyobb a bizalom a társadalmi szereplők közt, ott az önkormányzatok ha­tékonyabbak és alacsonyabb a korrupció szintje. Magyarország ma olyan, mint egy rossz állapot­ban lévő olaszországi régió volt huszonöt éve. A társadalmi sze­replők teljes mértékben bizalmat­lanok egymás iránt. Nincsenek a társadalmi problémák nyilvános megvitatásának olyan formái, amelyben egyenrangú szereplő­ként tudnának megjelenni hiva­talnokok, civil szereplők, szakér­tők és politikusok. Majdnem min­denki csak patrónus-kliens típusú viszonyban képes gondolkodni. Az az alapvető probléma, hogy az egyenrangú, partneri típusú, nyil­vános, formalizált együttműkö­désre nagyon kicsi a készség a meghatározó társadalmi szerep­lőkben, különösen a politikusok­ban. Erről tanúskodott szerintem a pécsi EKF-program története is. Hogyan értékelné az EKF- program megvalósítását? Akik közelről látták vagy élték meg az EKF-program történetét, azok közül sokan csalódottan mondják, hogy „minden el lett rontva”. Én nem osztom ezt a vé­leményt: az utóbbi öt évben jó dol­gok is megvalósultak Pécsett. A problémát inkább abban látom, hogy szétszakadoztak az EKF- program tervezésében még egy­máshoz kapcsolt, egymást erősítő szálak, elszigetelődtek egymástól a fejlesztések, a programok, a marketing, a civil aktivitás, és szer­tefoszlott az egész program egyko­ri közös horizontja. De a kulcspro­jektek (a köztérfejlesztés, koncert- és konferenciaközpont és az új könyvtár megépítése, a Zsolnay- negyed felújítása) mégiscsak megvalósulnak, márpedig az EKF- cím nélkül ezekre aligha került volna sor az elkövetkező évtized­ben vagy évtizedekben. Több kulcsprojekt azonban késve valósul meg, csak 2011-re lesz készen. A városvezetők sze­rint ez nem baj. Ez nem így van. Nyilvánvalóan sokkal színvonalasabb EKF-évet lehetett volna rendezni, ha a kulcsprojektekkel 2010-re készen lettek volna. Már a megnyitó ün­nepség is bizonyította, hogy mek­kora probléma, ha nincs a város­nak olyan épülete, amelyben le tud bonyolítani egy ötszáz fős fo­gadást. Egy tornateremben és a hozzá illesztett sátorban tartották a nemzetközi fogadást a megnyitó után. Ez a kínos eset sem követke­zett volna be, ha időben elkészül a konferenciaközpont épülete. 2013-ban Kassa lesz Európa egyik kulturális fővárosa. A pé­csi tapasztalatai alapján mikre hívná fel a szervezők figyelmét? Általánosságban nehéz monda­ni bármit is, hiszen nem ismerem jól Kassát. Nem ismerem a pályá­zatukat és a céljaikat sem. Annyit tanácsolnék, hogy elsősorban a nemzetközi kapcsolatokkal fog­lalkozzanak. A „kulturális főváros” cím nem arra való, hogy valami helybeli dolgot megmutassunk - arra kiváló év lesz 2014 is. Az EKF- év arra való, hogy kulturálisan a lehető legnemzetközibbé tegyék a városukat. Mit szeret leginkább Pécsben? Az urbánus karakterét szere­tem, noha nem nagyváros. Ez részben az épített örökségének is köszönhető, fallal körülvett bel­városának. Am részben annak is, hogy elég népes művészkolónia él itt, s nagyságához képest elég sok kulturális intézménye van. A vá­ros kulturális sűrűsége is hozzájá­rul az urbánus karakteréhez.

Next

/
Oldalképek
Tartalom