Új Szó, 2010. szeptember (63. évfolyam, 202-225. szám)
2010-09-11 / 210. szám, szombat
10 Szombati vendég______________________________________________________________ ÚJ SZÓ 2010. SZEPTEMBER 11. www.ujszo.com Györgyi Anna: „Nem lehet állandóan topon az ember, mindig csak sikeres és gyönyörű. Néha szörnyű állapotban van színészileg is. A tehetség nem állandó állapot." Árad belőle a derű, kerül mindent, ami lehangoló Erős páros az övéké. Magánemberként két kislány, szakmai életükben több mint tíz darab köti össze őket. Györgyi Anna kiváló színésznő, félje, alkotótársa, Kiss Csaba a legjelesebb magyar színházi rendezők egyike. SZABÓ G. LÁSZLÓ Marguerite Gautier-t, a kaméliás hölgyet játszotta, aztán a Veszedelmes viszonyok kemény és kegyetlen Merteuü márkinőjét, majd Csehov három szerelmét, Ilka Mizino- vát, Lidija Avilovát és Olga Knip- pert. A „dilettáns” énekesnőt, a férjezett írónőt és a moszkvai dívát. Legutóbb Vaszilij Szigatjev Guppijának esetlenségében is szeretnivaló, vidékről felszármazott fiatalasz- szonyát formálta meg igazán meg- indítóan. Mindegyik szerepet a férjétől kapta. Értik egymást. Még akkor is, ha néha nem. Bizonyára jelent egyfajta biztonságot, megnyugtató hátországot, hogy történhet a pályáján bármi, Csaba úgyis ott áll a közelben, s ha kell, kitalál valamit, kirángatja egy hosszabb csendből, hullámvölgyből. Sőt, ha úgy érzi, az egész világ az ellensége, benne akkor is megkapaszkodhat. Nekem Kiss Csaba nem elsősorban színházi rendező, hanem egy férfi, a gyermekeim apja. Aztán, hogy mi a foglalkozása, az már az ő hozadéka. Nem azért szerettem bele, mert színházi rendező, ez az én privát szerencsém. De szeretem, ahogy dolgozik, és mindig örülök, ha egy darab összeköt bennünket. Megjegyzem: nem minden házaspárnál klappol ez. Nálunk igen. Ingmar Bergman és Liv Ull- mann is hosszú évekig nagyon erős házastársi-alkotói kapcsolatban éltek együtt. A végén aztán eltávolodtak egymástól. Ha viszont megaláztatás éri az embert, mert néha bizony éri, akkor tényleg ott áll mellettem. Segít, ha szomorú vagyok, ha nem úgy megy a sorom, ahogy mennie kellene. Vigyáz rám, mert szeret. De olyan nincs, hogy este az ágyban azt mondom neki: ide figyelj, ha én most nem játszhatom el Anna Kareninát, akkor hónapokig nem lesz semmi! De eljátszotta. Csaba érzékeny ember. Megérzi a kis csápjaival, ha gondban vagyok. Sok könyve van, rengeteget olvas, egyszer csak azt mondja: „Figyelj, Anna! Találtam egy jó színdarabot vagy egy jó novellát, amit átírnék, és van benne egy neked való szerep. Nem csináljuk meg?” Anna Kareninát is rég olvastam. Egyedül voltam Porecsben a tengerparton, ő nem is olvasta, egyszer csak negyvenöt évesen a kezébe vette, és felsóhajtott, hogy: „Jaj, de gyönyörű!” És akkor rám gondolt. De úttörő becsületszavamra mondom, szerepet én még nem kértem tőle soha. Egyébként épp az Anna Karenina után írták le nem kis iróniával, hogy „megajándékozta a feleségét egy szép átirattal, gyönyörű ruhákba bújtatta, szépen megvüágította, és Györgyi Anna most különböző színeit mutogatja, hogy milyen mint szerető anya, mint megcsalt szerelmes és mint gyermekét elhagyó nő”. Mindegy! Volt üyen is. Én amúgy sem tudom, hogy mit kellene játszanom. Fogalmam sincs. Nem látom magamat. Más jobban lát. Nekem szerepálmom sem volt soha. Talán egy, ahhoz meg már öreg vagyok. Mirandolina, Goldoni fogadósnője. Pedig többször is kerülgetett. Ha jól emlékszem, Győrhöz kötődik a megismerkedésük. Ott találkozott először Csabával. Azóta hiszek abban, hogy nincsenek véletlenek. Az embernek be kell járnia bizonyos utakat. Akkor szerződtem le a Bárkára, és rögtön belecsöppentem egy győri koprodukcióba. Pedig pont akkor kaptam egy filmfőszerepet is, ami ugye, ritkán találja meg a színészt, ráadásul sok pénz, hírnév... ... közli kacagva. És mégis elgondolkoztatott. Azt mondtam: édes istenem, lemegyek Győrbe egy padlásszínházba, hat hétig próbálok egy lukban, azt sem tudom, kivel. De én olyan becsületes ember vagyok, vagy hülye, mindegy, és nem sokkal azután, hogy leszerződtem, nem akartam azt mondani, hogy nekem ehhez nincs kedvem, inkább megyek forgatni. És akkor visszaadtam a filmszerepet, amit rám osztottak, miközben nagyon fájt a szívem. Se pénz, se hírnév, viszont úgy gondoltam, ez így tisztességes. Úgyhogy buszra ültem, és utaztam Győrbe. A mellettem ülő kollégától érdeklődtem, hogy ki is ez a Kiss Csaba? Rám nézett, és azt felelte: „Érdekes.” Igen? Érdekes? Akkor nézzük! Augusztus 31-e volt, rajtam rövidnadrág, fekete póló, bőrönd a kezemben. Minden apró részletre pontosan emlékszem. Olyan agyam van, hogy még azt is tudom, miben voltam húsz évvel ezelőtt. Csaba semmire nem emlékezik. Néha mond olyan történetet, amelyben más nővel volt, nem is velem. Szóval megérkezett Győrbe, és irány a színház. Felmentem a padlásra, már bent volt a díszlet, több koporsó. Az volt ugyanis a koncepció, hogy a Sha- kespeare-királydrámák központi figurái kőszoborként ébrednek fel a koporsókból. Én Margit királynő voltam. De ahogy megláttam Csabát a koporsók között, és azt mondta: „Szia, Nusi!”, nekem azonnal megtetszett. Szép fekete ember, és az apukámra is hasonlított, a hangja szinte simogatott. Magamban azt mondtam: nekem kell ez a férfi. Ez még nem szerelem volt, csak már első látásra biztonságot sugárzott. Aztán napokon át követtem őt. Felesége volt, barátnője, én ezeket az akadályokat sorra leküzdöttem, és csak lépegettem anélkül, hogy taktikáztam volna. Én elmondom, mit érzek, mit gondolok, aztán legfeljebb azt mondják, köszönjük, ezt nem kérjük. És akkor szomorko- dom egy kicsit, de legalább nyüt lapokkal játszom. Csaba azt kérte, hogy váljak rá, én meg erre azt feleltem, hogy akár éveket is. Mondta, hogy annyit nem kell, csak néhány hétről lenne szó. Én ezt a telefonban közöltem vele, ő akkor éppen öltözködött, és később elmesélte: a válaszom hallatán, hogy akár éveket is, leesett a gatyája. Pedig eleinte nem is tetszettem neki. Nem voltam az esete. Ő egy barnamedve, én meg sok voltam neki. Aztán kiderült, hogy én látszólag egzal- tált vagyok, ő meg nyugodtnak tűnik, de ez pont fordítva van. Mindenki másképp kompenzálja a hülyeségeit. Eddig tizenhárom darabban dolgoztak együtt. Az alatt sok mindent megtudhattak egymásról. Ez nagyon nagy kitakaródzás a másik előtt. Nálunk is voltak konfliktusok. Például a Woyzeck idején. Az volt a harmadik közös munkánk. Az egy gyüok darab. Csaba szólt is, hogy ne legyek annyira konszolidált, sokkal mélyebbre kell ásni, ez egy nyomorult nő. „Ne legyél már olyan, mint egy Cosmopolitant olvasó, hülye liba!” - figyelmeztetett. És akkor kimentem sírni. Egy ilyen lényeges észrevétellel? Tényleg nagyon jókat tud mondani. Ä Veszedelmes viszonyokban is volt egy nagyon nagy összezörre- nésünk. Mindketten mást gondoltunk a nőről, hogy mitől olyan gonosz, kegyeden. Csaba azt akarta, hogy legyen olyan jókedvűen gonosz, olyan kis undok, mediterrán perszóna. És azt akarta, hogy kar- dozzak a Valmontot játszó Seress Zoltánnal. Én viszont, négy hónappal a szülés után inkább sakkozni szerettem volna. Hát nem sakkoztam! De én is láttam már Csabát rossz állapotban. Nem lehet állandóan topon az ember, mindig csak sikeres és gyönyörű. Néha alig van szeme, trehány és rosszkedvű, és szörnyű állapotban van színészileg is, a szégyentől pedig meg akar halni. A tehetség nem állandó állapot. Azért dolgozni kell. Tizenkét éve vagyunk együtt, nem mindig értünk egyet, de bízunk egymásban. Csaba szerintem sokkal jobb színésznek tart, mint amüyen vagyok. Elfogult velem. Én azt szeretem benne, hogy lehet, nem olyan tren- di, amit csinál, az én szememben azonban sokkal fontosabb, hogy olyan mélységes igazsága, megélt- sége van, és minden rendezése derűt, életszeretetet sugároz, ami nekem annyira jólesik! Például A szerelmes hal, amely Csehov-novellák alapján készült. Egy nő és két szerelem. Egy cinizmustól feszülő gasztromániás katona és egy tétova, élhetetíen, romantikus költő. Köztük a nő, aki mindig rosszul választ. De ott is az életszeretet dominál. Csabából mindig ez árad, s valahol biztosan én is ilyen vagyok. Kerülöm a lehangoló dolgokat. Lars von Trier rendezése, a Hullámtörés az egyik kedvenc filmem. Lebénul a pasi a történet elején, de a végén megszólalnak a harangok. Az anynyira felemelő! Élünk, vagyunk, és ez valóban magasztos dolog. A Csehov szerelmei, amelyet Kulka Jánossal játszott, eredeti szövegekre, többnyire új, magyarul addig _ ismeretlen levelekre épült. Ez az előadás is Csaba ötlete volt? Nyár volt és Csehovot olvasgatott. Novellákat, leveleket. Csak úgy magának. Nem azzal a szándékkal, hogy keresek valamit a feleségemnek. Aztán a végén mégis három nőt kaptam egy darabban. Moszkva közelébe, Melihovó- ba is eljutottak ezzel a nagyszerű előadással, ahol Csehov házikója áll. Ott a tó, a kis színpad, ott játszódik a Sirály. Annyira kicsi az a ház, nagyon lent van a plafon! A szobák, az ágyak is kicsik, az asztal tele or- vosságos üvegcsével. Ott, a birtok mellett, egy nagy teremben volt a Csehov-fesztivál, amelyre meghívtak bennünket. A múzeumból kihozták az író rozzant, rózsaszín kanapéját, azon játszottunk. Folytak a könnyeim a meghatottságtól. Teljesen el voltam varázsolva. A darab utolsó részében Csehov már haldoklik, és azt mondja: „Rég nem ittam pezsgőt!” És tényleg így volt. Megitta, oldalra fordult, és meghalt. És ahogy mi ott játszottunk, a másik szobában már a fogadást készítették elő, még ki sem mondtam az utolsó mondatot, amikor pukkant a pezsgő. Csehov orgonáiból kaptunk csokrot a végén, azt nem lehet elfelejtem. A levelekről pedig kiderült: nem egy visszafogott ember, egy magának való orvos írta őket, hanem egy nagy utakat megtett férfi, aki élte az életét. Ceylonból hozott egy kismajmot, végigjárt a világban egy csomó kuplerájt, és leírta, hol volt a legjobb. Egyébként pedig eléggé kihasználta a nőket, volt, akit idegileg teljesen tönkretett. De lehet, hogy ez is csak azért Volt, mert harmincéves korától tudta, hogy menthetetlen tüdőbeteg. Úgy élt még tíz évet, hogy állandóan vért köpött. Azóta, hogy kint járt Melihovó- ban, nyüván még közelebb került Csehov alakjához. Az ottani miliő több kulcsot is adhatott híres nőalakjainak majdani megformálásához. Amikor ott voltam, előadás előtt nagyon szorongtam. A közönség körében több idős, érdemes művész volt. Aztán levetkőztem a szemérmemet, mert a nézőtérről érezhetően áradt a szeretet. A végén pedig úgy öleltek magukhoz, ahogy csak az oroszok tudnak. Nem vagyok Csehov-szakértő, a nagy drámáiban még nem játszottam, de pont, amikor terhes voltam, és a nagy hasammal feküdtem a hintaágyban, Csehovot olvastam. Humor és tragikum egyszerre van jelen az írásaiban, a nemes pátoszt azonban ott éreztem meg igazán Melihovóban, ami nála természetes életszeretetet, egyfajta emelkedettséget jelent. Ez nyűgözött le a vendéglátóinkban is. Mind a száztizenöt majonézes szendvicset olyan rajongással szolgálták fel, hogy nem lehetett nem észrevenni, nagyon szeretnek bennünket. Visszatérve Csabához: A dög címmel írt nemrég darabot, amelyet Marosvásárhelyen már meg is rendezett. Házasság, és a végén csecsemőhalál. Engem is meglepett a történet. Durvább, karcosabb lett, mint amit elképzeltem. Odanézzünk, mi van itt a mélyben! A férfi alakjában meg mintha őt láttam volna. Keserű, ugyanakkor mulatságos is a darab. De a Veszedelmes viszonyokban is elsősorban az érdekelte, hogyan alázzuk meg és tesszük tönkre a másikat. Ezek a játszmák nagyon izgatják őt. A férfi-női kapcsolat tükrében mutatja meg, mit gondol a világról. Én a negyedik felesége vagyok. Ezen sokan meghökkennek. Igaza volt annak idején a kollégámnak a győri buszon. Csaba tényleg érdekes, titokzatos ember. Néha a színész hajlamos meszelővei dolgozni, bizonytalanságában a biztos hülyeségeit szeretné előszedni, s olyankor eltűnnek a csipkefinom mozzanatok. Csaba pedig alapos, rendszerező ember, aki pontosan kidolgozott részleteket kér. Nagyon nagy munka kell minden előadásához. A Guppiban nyújtott alakításáért, amelyben Szigatjev egy megromlott házasság színét és fonákját vizsgálja, egy félresikerült románc szívfacsaróan mulatságos szomorúságát, a legjobb női alakítás díját kapta nemrég. Elolvastuk Csabával a darabot, és azonnal megszerettük. Pont azért, mert a nyomorúságunkat ábrázolja úgy, hogy közben mosolyognunk kell magunkon. Olyan gyönyörű lelke van a nőnek, az egy- ügyűségén belül is olyan szép, hogy az engem meghat. Én még mindig arra vágyom, hogy forgasson ki magamból a darab, miközben félek is tőle. Mivel érzékeny ember vagyok, nagyon nagy önfegyelemre van szükségem, hogy az életemet normális mederben tartsam, hiszen gyerekeim vannak. Sokszor azt érzem, hogy felállnék és ordítanék, de nem tehetem meg, mert negyvenkét éves, komoly nő vagyok. Nem ihatom le magam, nem ülhetek fel egy gépre, hogy kész, elmentem, csókolom! Agyamnál kell lennem, különben szétesnék. Nem titkolom, nagyon vágyom egy olyan darabra, amelyben a legrémesebb dolgokat is kihányhatnám magamból. Az a leggyönyörűbb pillanat a színészetben, amikor elveszik a kontroll. Ahhoz persze olyan darab és olyan színésztársak kellenek. Ezekért a pillanatokért csináljuk. Hogy elszállhassunk. Szigarjeven sírva lehet röhögni. Az élet tragiko- mikumát szövi a történetbe, ami engem mindig lenyűgöz. Egyébként pedig gyerekkorom óta érzem, hogy van bennem valami, amit nehezen tudok megfogalmazni. Azt hittem, ha elmegyek orvoshoz, és vért vesz tőlem, az nem piros lesz, hanem zöld. Belenéztem a tükörbe, és azt éreztem, hogy amit látok, az egy forma, de azon belül valami egészen más van. A Guppi Tamarája is üyen. Egy virágszál, amely a betonból tör fel. S ha ma néz a tükörbe, mit lát? Amit a kilencéves lányom lát rajtam. A hangulati ingadozásaimat. Nézi a reklámot a tévében. „Magnézium, kalcium, C-vitamin - egyben. Nagyon jó az idegi leterheltség ellen.” Mire ő: „Mama, neked üyet kellene szedned!” És igaza van. Mert nem mindig happy a mami. Még jó, hogy KRESZ-táblák vannak az életemben. Csupa tilalom, hogy ezt sem szabad, azt sem szabad, sőt még amazt sem. De ha ezek nem lennének, biztosan szétesnék, vagy már nem is itt lennék, és mást csinálnék, egészen máshogy élnék.
