Új Szó, 2010. augusztus (63. évfolyam, 176-201. szám)
2010-08-28 / 199. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2010. AUGUSZTUS 28. Szalon 13 Nagybánya másik arca. Széles sugárutak, tágas terek, bárok és üzletek egymás után. Nyüzsgés. A panelépületek még véletlenül sem kocka alakúak... Erdélyi anziksz, 1. rész. Arany, Petőfi Érmihályfalva mintha a semmi közepén állna. A semmi közepe előtt nem sokkal pedig áll egy benzinkút. A benzin ugyanannyiba kerül, mint Magyarországon, de a tank üres, megállunk. KISS TIBOR NOÉ Egy férfi kamiont tankol, a kasztnin matricák. Meztelen nős légfrissítő, aranylánc. A hűtő- szekrények ajtaját belepi a por, az üdítő drága. A benzinkutas mogorva, de őt is Kiss Tibornak hívják, ettől jobb lesz a kedve. Tíz percig tart, amíg kitölti a „rovignettát”, a főutak használatához szükséges bérletet. Hét nap, tizenhárom lej, kábé ezer forint. Rendőri ellenőrzésre fel kell mutatni. Kiss Tibor marketin- getvégzett az egyetemen, de jó neki itt benzinkutasként. Kapott jobb állást, messze északon, de nem akar elköltözni. Mi viszont északra megyünk, Nagybányára. Sok arrafelé az erdő, a levegő sokkal tisztább, mint itt, mondja Tibor. Köhögve szállók be az autóba. Dudálást, majd csörömpölést hallunk. A benzinkút mellett elzötyög egy kékre mázolt vonat. ♦ ♦ ♦ Az út Nagykároly és Szatmárnémeti felé elviselhetetlen. Hol az egyik sáv lezárva, hol a másik. A burkolat toldozott-fokozott. Mindenütt útépítő munkások dolgoznak. Román és szerb kamionok szorítanak le az útról, nyolcvannal előznek a falvakban. Az útszélen szétrebbennek a tyúkok, felszáll- nak a babakocsik tetejére. Elviselhetetlen a forgalom. A térkép alapján nem érdemes rövidíteni, a térképen fehérrel jelzett út - földút. Ne menjünk arra, mosolyog egy anyuka a faluszélen, arra nincs semmi. Csak két kutya, üzekednek. Átszáguldunk Nagykárolyon és Szatmárnémetin, pedig volna miért megállni. A patinás épületek és közterek nem látszanak a főútról. Nem látszik az érintetlen nagykárolyi városközpont, és nem látszik a szatmárnémeti Tűzoltótorony. A főútról csak szürke, koszos betonépületek látszanak. Negyven fok. Petőfi Sándor a nagykárolyi Arany Szarvas fogadó ablakából látta meg először Szendrey Júliát. Még Petőfi kedvéért sem állunk meg. ♦ ♦ ♦- Nagybánya környékén egyetlen magyar többségű falut találunk, Kohót. A falut, útjelző táblák hiányában, nehezen találjuk. Találomra hagyjuk el Nagybányát, holdbéli tájon haladunk. Földhányások, villanypóznák, néhány ló, elszórtan, csak úgy, dísznek. Egy sárral teli gödörben két férfi dago- nyázik, egy nő nézi őket az útról. Jobbra, aztán Katalinnál újra jobbra, igazít útba. Kohó éke-dísze a 18. századbeli Teleki-kastély. 1847-ben oda utazott nászúira Petőfi Sándor és Szendrey Júlia, jelenleg Teleki-Petőfi-múzeum. Petőfi negyven napot töltött Kohón, s ezalatt, szeptember végén, huszonnyolc verset írt a híres somfa alatt. Ahol éppen táncház zajlik. Néhányan népviseletbe öltözve, mások tornadresszben. ’ Zenekar nincs, magnó van. Kisbusszal érkezett magyarországi turisták ülik körbe a betonpályát, a fiatalok táncolni kezdenek. Valaki elmorzsol egy könnycseppet. A kerítésen túl, a kocsma előtt gyülekeznek a helyi aranyifjak. Egyikük Mercedesszel érkezik, egyedül vele van nő. A nap lebukik a kastély mögött, jégkrémet nyalunk, amikor megjelennek a tehenek. Libasorban baladnak egymás Után. Nyolc óra, a csorda bevonul a legelőről. Minden tehén tudja, hol az otthona. Néz, mint borjú az új kapura, Költőn értjük meg a mondást. ♦ ♦ ♦ Nagybányát betelepített, s később elmagyarosodott szászok alapították a 12. században, ma minden háromszázadik ember beszél németül a városban. A magyarok számaránya közel 15 százalék. „Nagy-Bánya ószerű épületeivel s góth tornyával, mint egy darab középkor, mit itt felejtett az idő. Ó mennyire szeretem e várost! (...) Ezek a vén házak olyan barátságosan köszöntik az érkezőt.” Petőfit idéztük. A házak ma is gyönyörűek a belvárosban, kedélyesek s kétségkívül vének is. A főtér pedig tényleg egy darabka középkor, az összképen csak az autók rontanak. Meg a kávéházak ponyvái, Coca- Cola, Frutti Fresh, oda az idill. Látnivalókban amúgy nincs hiány, ásványmúzeum, falumúzeum, a Nagybánya nagybányai festőkolónia művésztelepe. Gyönyörű templomok a belvárosban, műemlékek egymás után. Csak turisták nincsenek, ez is Nagybánya mellett szól. A centrumtól délre monumentális görög katolikus székesegyház. A misének vége, ünneplőbe öltözött hívek csoportjai oszlanak szét az utcákon. Csak a félkész bazilika sötétlik az éjszakában, szemben a hegyekkel. ♦ ♦ ♦ Nagybánya másik arca. Széles sugárutak, tágas terek, bárok és üzletek egymás után. Nyüzsgés. A panelépületek még véletlenül sem kocka alakúak. ívek, kanyarok, hullámok. Minden második ablakhoz tartozik egy erkély, rengeteg a virág. Benézünk két ház közé, egy kis darab Rómát találunk. Aztán benézünk a következő két ház közé, ahol egy víztorony foglalja el a teret. A parkokban hinták, felnőtt méretben, az összes foglalt. A járdán végiggurul egy lajtos kocsi, a platóról gumicsizmás nő öntözi a virágokat. Az egyik sarkon cigány kisfiú kol(A szerző felvétele dúl. A szirénázás hallatán a reklámtáblák mögé bújik. A mentőautó elrobog, s mi is robogunk tovább a Fernezelyi-tó felé. A kép egyre ko- morabb, a városszéli cigánygettónál lassítunk. Az élet zajlik ezerrel. Kutyák rohannak utánunk, ugatva. A fiúk a bicepszüket mutogatják kajakra, egyikük az autó felé indul, de az gyorsabb nála. Akanyar után egy tízéves kislány rohan a porban, zokogva. Éjfél van. A háttérben egy bezárt bánya romjai. Arany, ezüst. És a cián. NOSZTALGIA Hogyan járok ezentúl haza? GRENDEL ÁGOTA Még egyszer visszamentünk körülnézni, mi maradt ott, mit lehetne elvinni, amit a bútorszállítók ott hagytak. Az előszobában a cipős- szekrény, a fehér szekrény, amely nevében fehér maradt, holott már évtizedekkel ezelőtt halványzöldre festette nagybátyám, aki ezermester volt, a cipősszekrényt is ő eszkábálta össze, meg a tévéasztalkát, a konyhaszekrényre polcot szerelt, mert olyan sutának tűnt, megszerelte a vízcsapot, mindent meg tudott csinálni, egyébként autószerelő volt, de ha olyan kedve kerekedett, zongorázott, igaz, négy ujjal, de ez senkit sem zavart, különösen ünnepekkor, néhány pohár bor után, és hegedülni is tudott. A fehér szekrény még tele volt. Egyetemi jegyzetek, vaskos könyvek a marxizmusról és a leni- nizmusról - úristen, hogy a zabszem nem fért volna, amikor azt kezdték terjeszteni, hogy ezekből a tárgyakból is kell államvizsgáznunk, mert e tudományok nélkül feleannyit ér a diplománk. Szerencsére elvetették, hiszen arra sem emlékeztünk, hogyan tettük le a vizsgákat a kommunista párt történetéből, a tudományos kommunizmusból, a szocialista gazdaságtanból. Be se ment a fejünkbe, nem is kellett elillannia onnan a sok pártkongresszusnak. Igaz, a párttörténetes vizsgáztató remek ember volt, soha senkit sem rúgott ki, csapzott frizurája is arra vallott, hogy nem a párttények embere, és mivel én voltam csoportunkból az egyetlen pozsonyi, s vittem be aláírásra az indexeket, egy osztályzattal jobbat kaptam, mint a többiek. Mindennek az alján egy orosz egyetemi jegyzet lapult, telefirkálva szlovák szöveggel, elég volt ránézni, kézbe se kellett vennem, láttam az orosztanár gúnyos, megvető pillantását, furkapiszka megjegyzéseit, amelyekkel bennünket, magyarokat tisztelt meg, holott tudnia kellett (volna), hogy mi nem érettségiztünk oroszból. Megbocsátva minden, ő sem húzott el. A legfélelmetesebb jegyzettől azonban még az államvizsga előtt megszabadultam. Szerencsémre a magyar mellékszakom volt, nem kellett mindenből államvizsgázni, a vizsgák után azon nyomban megszabadultam mindentől, ami fonetikáról és fonológiáról szólt. Nem sok hiányzott, hogy szárnyra keljek miatta, de csak a klasszikus gyomorgörcsök kerülgettek, no meg rémálmok. A konyhában a hűtő, egy szék és egy izgő-mozgó asztal maradt, így még hatalmasabbnak tűnt. Ez volt életünk fő tere, ez volt ott a tér, a miénk, ott nőttünk fel mi is, meg még a gyerekeink közül is ott cseperedett egyik-másik. És anyámnál volt spájz, azaz kamra. Be is spájzolt rendesen minden nyáron, édeset, savanyút, zöldséget, gyümölcsöt, még a patentos üvegekbe, ha lehetett, mert a celofán alatt pillanatokon belül kiszáradt minden. A kisszobából sem tudtuk elhozni a polcot - ez is nagybátyám gyártmánya volt, szépen, pontosan illeszkedett a sarokba. Mintha összement volna, amikor nagyanyám meghalt, és kihordták a hatalmas szekrényeket, ágyat, szentképet, éjjeliszekrényt. Hogyan préselték be oda, amikor a kecskelábú asztal és szék meg a keskeny, egyszemélyes ágy között is alig maradt hely, amikor már nővérem mint nagylány megörökölte ezt a kis zugot. Nem száradtak többé gyömbéres sütemények az ágy alatt, és senkinek sem jutott eszébe soha többé, hogy több kiló kockacukrot, több doboz szardíniát tároljon ott, vagy a konyhában, kam- ‘rában, mert mi már szerencsére nem tartottunk attól, hogy kitörhet egy újabb háború, és valaminek kell lennie otthon. Nagyanyámba beivódott a félelem, hitt is az új rendszerben, meg a békében, meg nem is, de azért szó nélkül fogta a kissámlit, és leült hajnalban a sorba húsért. Meg összebarátkozott a szenesemberrel, olyannyira, hogy le is vitt magával látogatóba, de hamar vége lett a vizitnek, mert ott a friss betonlépcsőn szétvertem az államat, a nagy kamaszok engem küldtek föl üvegdarabokért. Hogy mire kellett nekik, már nem emlékszem. A nagyobb szobákat is lakták elegen. Két család három gyerekkel, de megfértek néhány évig. Most csak a padlószőnyeg, egy szekrény és a hatalmas mackó maradt benne, nagyobb volt, mint én, amikor kaptam, szomorúan nézett rám fél szemével. De hova vigyelek? Hova? Egy-két cserép virág. Ennyi maradt. És a megváltozott kilátás az erkélyről. A vasútállomást régen megszüntették, akkortájt, amikor a fapadot fölváltották a műbőr ülések, pedig még röphidat is építettek a gyalogosoknak, ahonnan naphosszat lestük a mozdonyokat, meg is csapott bennünket a füstjük, kormosán, mocskosán, lesunyt fejjel baktattunk haza. Egyszer csak munkagépek jelentek meg, légkalapácsok dübörögtek, eltűnt a vasút, szélesebb lett az út, akkorára nőtt a forgalom, hogy csak gyors szellőztetésre nyithattunk ablakot, ha legalább a saját hangunkat akartuk hallani. Becsuktuk az erélyajtót, körülnéztünk, fogtam apám ősrégi, hatalmas bőröndjét, belepakoltam néhány képeslapot, bezártuk az ajtót, leballagtunk a másodikról, becsuktuk a kaput. Ennyi volt. A képeslapok a múltról mesélnek. Anyám új, napos lakásba költözött, az ötödikre fölviszi a lift, és úgy érzi, mintha mindig ott lakott volna. (De néha úgy érzem, ha fölugrom hozzá, akkor látogatóba megyek, nem haza. Pedig ott is otthon vagyok.) (Kép: SITA/Tomáš Benedikovič SZALON Szerkeszti: Csanda Gábor. Levélcím: Szalon, Új Szó, Lazaretská 12, 811 08 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com
