Új Szó, 2010. augusztus (63. évfolyam, 176-201. szám)
2010-08-19 / 191. szám, csütörtök
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2010. AUGUSZTUS 19. Vélemény És háttér 7 TALLÓZÓ SÜDDEUTSCHE ZEITUNG A magasabb fizetésért Nyu- gat-Európába áramló kelet-európai orvosokról, a jelenség okozta problémáról írt a Süddeutsche Zeitung. „Köszönjük, inkább elmegyünk” - ez a mottója 2500 cseh orvosnak, akik alacsony fizetésük és a rossz munkakörülmények ellen tiltakoznak. Ha az év végéig nem kapnak jelentős fizetésemelést, felmondanak. Csatakiáltásuk rávilágít a többi közép- és kelet-európai országban is gondot okozó akut problémára. Amióta ezek az államok csatlakoztak az EU-hoz, orvosok és kórházi ápolónők tömegesen elvándorolnak Európa gazdagabb, nyugati felébe. Távozásukkal fájdalmas űrt hagynakmagukután. (MTI)- A miniszter úr úgy belefáradt a kinevezésébe, hogy el kellett mennie szabadságra. (Peter Gossányi rajza) A rendszerbe olyan mechanizmusokat is beépítettek, amelyek a fájdalmas kisiklásokat elviselhetővé teszik Totalizmus, demokrácia E sorokíróját az alapiskola utolsó évében érte az a politikai földrengés, amelyet nemsokára bársonyos forradalomként aposztrofáltak. Amit addig észleltem a környező világból, azt nem foghattam fel részleteiben, releváns önálló véleményem a koromnál fogva nem lehetett. Akkor még azt sem tudtam, hogy ezt a rendszer később sem várta volna el tőlem. LANCZ ATTILA A rendszerváltás előtti hatalom célja nem pusztán a marxi-lenini ideológia átadása volt, aminek hatására az egyén spontán felismerésből vagy némi rávezetéssel találta volna meg a rendszer szépségeit, és önként kettőzte volna meg elkötelezettségét a szocializmus építése iránt. A hivatalos ideológiát a „széles tömegekre” erőltették, azt akarták, a „nép” eggyé váljon az ideológiával. A megcélzott terület nem az egyén logikai funkciói voltak, több: a tudatalatti. A kritikai készségétől megfosztott, szabad véleményformálásra képtelen egyénnek a felé ezer csatornából áramló „hivatalos világlátás” súlyával a nyakában, a totalitárius rendszer szilárd élő kötőanyagaként kellett volna biztosítania, hogy előbb-utóbb beteljesüljön mindaz, ami megjósoltatott: az ember megszűnik a „másik ember farkasa” lenni, az egyéni szabadság, a tulajdon értelmüket vesztik, az állam elhal, múzeumba kerül. A kőbalta mellé. Hogy miért nem válhatott valóra, arról sokan és sokféleképpen értekeztek. Valószínű ok a rendszernek az a fatális „mulasztása”, hogy a „nép” ho- mogenizálásában nem sikerült „több mint száz százalékra” teljesíteni a célt. Időről időre valaki visszakérdezett. Aki pedig nem, vagy nem mert, az is láthatta, hallhatta, hogy az édentől nyugatra is van élet. Még ha hivatalosan rothadófélben volt is. A „hirdetett” és a mindennapi valóság közti látványos eltérés, ha nem vezetett is folyamatos, tömeges és nyílt engedetlenséghez, ahhoz elég volt, hogy a „nép” a rendszer első „influenzás köhintésénél” ne antibiotikumért nyúljon, hanem a múzeumi kőbalta mellett készítse a helyet a rendszernek. A szabad vélemény és kritika tiltásával, az engedetlenség megtorlásával fenyegető rendszer végül önmagát tette „bársonyos sírba”. így jutottunk el ahhoz a ponthoz, ahonnan spontán, valódi és autentikus népakaratra építve kiváló startugrást produkálva vetettük magunkat abba a medencébe, amit demokráciának nevezünk. Egy számunkra ismeretlen közegbe, ahol verseny van. Nézetek, megoldások, teljesítmények versenye. Ahol világos szabályok vannak, amelyeket mi mindannyian hozunk létre (parlamenti demokrácia, közvetett és közvetlen népakarat). Ugyanakkor nem változhatat- lanok, ahogy életünk körülményei sem. Alkotóik nem tévedhetetlenek, de bárki bírálhatja őket. Hiszen a demokrácia és annak részintézményei (szólás- és vélemény- szabadság) más elveken nyugszanak, mint egy kizárólagosságon alapuló materiális politikai rendszer vagy vallásos hit. Lehet értekezni arról - esetleg keseregni azon hogy a kiváló startugrást követő húsz év alatt milyen versenytársakkal hozott össze minket a (bal)sors, hogy a versenybíró (a politika) időnként milyen próbálkozásokat tett azoknak az elveknek a (félre) értelmezésére, amelyeket mi igazságosnak tartunk. De a rendszerbe olyan mechanizmusokat is beépítettek, amelyek a fájdalmas kisiklásokat meg tudják akadályozni, elviselhetővé tudják tenni, de mindenképpen: fel tudják hívni rájuk a figyelmet. Még akkor is, ha a „kisiklást” többségi akarattal, demokratikus körülmények között idézték elő. Sőt, a nyugati típusú demokráciában az egyet nem értés kifejezésének olyan intézményei is meghonosodtak, amelyek túlmutatnak a „standard” eszközökön. A polgári engedetlenség intézményét (törvénysértést) a demokratikus társadalmakban olyan kivételes esetekben alkalmazzák, amikor a szokásos demokratikus eszközök (tárgyalás, petíció, nyilvános tiltakozás) nem vezetnek eredményre. Egyének és csoportok „születéssel megszerzett” joguknál fogva békésen (!) szegülhetnek ellen olyan hatalmi döntéseknek, törvényeknek, amelyek ellentétesek morális vagy politikai meggyőződésükkel. Ám el kell viselniük az ezzel járó büntetést is(!). A felkiáltójellel jelölt elemek megvalósulása nélkül olyan törvénysértésről beszélünk, ami már kívül esik a demokrácia játékszabályain. A demokráciák fejlődését behálózzák a polgári engedetlenségi mozgalmak, amelyek erőszakmentességük és felelősségvállalásuk folytán erkölcsi erejükkel tudták elérni céljaikat. így váltak a demokrácia történetének mérföldköveivé (lásd Martin Luther King, Nelson Mandela, Mahátma Gandhi mozgalmait). Mindenki számára, akinek az elmúlt húsz év demokratikus társadalmi viszonyok felé tett erőfeszítései nem közömbösek, világosnak kell lennie, hol vannak a demokrácia határai és mik a játékszabályok. Ezért vállalni kell a felelősséget. Másfelől viszont kár provokációról beszélni. Ha nyelvtörvényről, polgári engedetlenségről és demokráciáról van szó. . KOMMENTÁR Pozsony-Budapest tengely NAGYANDRÁS Több mint két hónap telt el a szlovákiai választások óta, már a magyar és a szlovák miniszterelnök is találkozott Budapesten. Várhatunk-e valódi változást a két politikai elit viszonyában az elkövetkező négyévben? Örök vita kérdése, hogy a két ország politikusai közötti viszony milyen hatással van a két ország lakosainak viszonyára. Vajon jobban szerették-e eddig egymást a magyar és a szlovák atyafiak, amikor a politikusok egymás vállát veregették, vagy jobban utálták-e a határ túloldalán élőt, amikor az ország vezetői leginkább a pokolba kívánták partnereiket. Épeszű ember azt mondaná, legfeljebb a politikai és a közhangulat változhatott, a nemzetek közötti szeretet-utálat nyilván hosszabb távon alakul ki, s ugyanúgy idő kell ahhoz, hogy megváltozzon. Mindenki számára egyértelmű, hogy a két ország viszonya minden pillanatban attól is függ, milyen a szlovákiai magyarok, ezen belül pedig a szlovákiai magyarok többsége által megválasztott párt-pártok helyzete. Leegyszerűsítve: van-e magyar a kormánykoalícióban, vagy sem. Magyarok 2010-től márpedig újra vannak a szlovák kormányban, így elvileg ez a szükséges feltétel teljesült. A dolog természetesen nem ilyen egyszerű, vannak bizonyos politikai témák, melyek megoldása nélkül nem lehet továbblépni. Ezek mindegyike érinti a szlovákiai magyar kisebbséget. De próbáljunk meg fejben továbblépni. Vajon hogyan alakulna a szlovák-magyar viszony, ha sikerülne megoldani a kettős állampolgárság problémáját, nem lennének nyelvrendőrségi gondok, egyszóval, az itteni magyarok minden, a kisebbségi létből fakadó gondjára megtalálnák a gyógyírt. Vajon eszébe jutna-e ajelenlegi magyar és szlovák politikai elit bármely tagjának, hogy a két ország kapcsolatát szorosabbra kellene fűzni? Természetesen nem államszerkezetileg, ennyire nem vagyok utópista én sem. De mi kellene ahhoz, hogy Orbán Viktor fejében ne a lengyel-magyar-román szövetségképe jelenjen meg? S vajon mi kellene ahhoz, hogy mondjuk a szlovák közúthálózat további fejlesztését ne elszigetelve, hanem a magyarral szimbiózisban tervezzék? Az, hogy a két ország vezetői közül kinek van nagyobb szüksége a szomszéddal való kiegyezésre, nem teljesen egyértelmű. Míg Magyarországnak a határon túl élő magyarok miatt Ausztriát kivéve az összes szomszédjával időnként politikai konfliktusa adódik, nyilván célja lenne a mielőbbi összeborulás. Naivitás lenne azt hinni, hogy minden szomszéddal állandóan rózsás lesz a viszony, így előbb- utóbb szeretnék megnyugtatni a szlovák-magyar viszonyt. Szlovákiának pedig a szlovákiai magyarok, a lakosság 10 százalékát adó polgárok, s érdekeiket képviselő párt-pártok miatt volna ez mindennél fontosabb. A kérdés az, melyik oldal mikor ismeri fel, hogy ez folyamatos és stratégiai fontosságú ügy, nem pedig ad hoc politikai cél, mely hazai választók hergelésére is használható. TALLÓZÓ MAGYAR NEMZET A Magyar Nemzet értesülése szerint az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülését követő fővárosi tüntetések idején is kapott feladatokat a katonai elhárítástól Cs. István, a romagyilkosságok egyik gyanúsítottja. 2006 elején szervezte be a Katonai Biztonsági Hivatal Bocskai István Könnyű Lövészdandár debreceni kirendeltsége. A férfit elsőként arra kérték, adjon információkat egy környékbeli motoros társaságról és a cívisváros labdarúgócsapatának ultráiról. Amikor az elhárítás olyan információkhoz jutott, hogy valakik arra készülnek, kézigránátokat lopnak a laktanyából, Cs. István azt a feladatot kapta, hogy az általa ismert szélsőséges körökben szerezzen adatokat erről. A gyanúsított 2006 őszén Budapesten is járt, hogy az őszödi beszéd kiváltotta zavargások helyszínein a rendbontók közt ka- tonákatazonosítson. (MTI) KÉZ,IRAT Nyaratszaka MIKLÓSI PÉTER Hetente többször is zápor verdesi az ablakot, hirtelen szél ugat, de ez nem téveszt meg senkit, augusztus van, nyáridő. Magasan köröznek a légben a széküket vesztett miniszterek és az elbocsátott államtitkárok. A pozsonyi várudvar kövezetén, a botrányokat kavaró Szvatopluk-szobor körül, halkkoccanással terülnek ela Fico-kabinet gardróbjából kibukkanó csontvázak a motor nélkül, ám dupla áron vásárolt hadászati motorcsónakoktól a havi 158 órában 14ezereuróértvégzett kommunikációs tanácsadásig. Évekig mumusnak látszó Smer- közeli cégek ügyleteire derül- (het) fény, ígyjobb esetben csomagolnak, macerásabb szituban becsődölnek. A nagyhangú, ihas torkú koalíciós partner, Ján S. is már a horvátországi rezidenciá- ján/jachtján ejtőzik. Nyárvan. Megváltozott az élet. Lassúbb ritmusú, tompább. Elszontyolodtak az előző kormányzat üdvöskéi: a daliásán mélynemzeti és a nem létező történelmet is ószlováknak láttató ifjak. Hirtelen vénültek meg, egyik hétről a másikra, ahogy tűzrőlpattant, átszellemült történelemgyártókhoz illik. T egnapelőtt még fogadkoztak, zászlókat lobogtattak, de most az őbuzgalmukis henye. Elvégre nyáron nemigen lehet tüntetni, az urak sortban, a hölgyek lengén, „nyíltszívű” topokban az utcára vonulni, a strandszatyorból trikolórt előhalászni. Tiltakozni s idegesen az órát figyelni, hiszen otthon útra készen vár a család, indul a gép. Ki csak a szenei tavakhoz, ki Rodoszra; mert azért van- • nak fontosabb dolgok a mélynemzeti mellveregető lelkende- zésnél. Holdas esték, csöndes csillaghullás, teraszok, barátok és flörtök, hosszú beszélgetések. Ez az oka, hogy a Smerre is egyik napról a másikra érik rá a verés, mintbonvivánra az öregség. Ráadásul, és csakúgy mellesleg, némi baj is van, hiszen az új kormány kapargatja a dokumentumokat. Tegnap még Rómeó, most meg Lear király. Egészen idáig csak nyert, győzött; éreztette mindennapi hatalmát; júniustól viszont a kormányzati hatalomból kiszorult másodhegedűs. Ha úgy tetszik: ellenzék, ez mégis- csakjobban hangzik. Nyár van, a vaj is gyorsabban olvad a fejeken: ahány korábbi minisztérium, az ellenőrök mindenütt valóban kaparásszák a szerződéseket, az utolsó percekig gründölt alapítványokat, három órácskára interneten közzétett tízmilliós pályázatokat. És aztán, amikor a revizorok nemcsak felállnak végre az asztaltól, hanem búcsúzáskor a feltárt hiányosságokat is már-már olyan rutinszerűen tűzikhozzá, mint pap a Miatyánkhoz az áment, akkor harsogó forró nyár ide vagy oda, Robert Fico azért csak megrázza magát, hogy száját szólásra nyitva kampányszerűen mérges lőporfüst kavarogjon a nyaratszaki szélben. És mert a legjobb védekezés a támadás, csípőből tüzelve az alig pár hete hivatalba lépett új kormány leggyöngébbnek tűnő láncszemét, a hadügyminisztert veszi célba - aki egyelőre állni képes a sarat. Hiszen amikor Ficóék minden szavukban ökölbe szorított kézzel a tárcavezetői bársonyszékben egyelőre inkább csupán fészkelődé minisztert lemondásra szólítják föl, ő derekasan visszalő. Az új kormány finomkodó, decensen etikett stílusában riposztként azt feleli: a tárca aknamezején momentán a felmondásokkal van elfoglalva!... Itt a nyár, ha kisüt a nap, az emberek lustán sütkérezve nézegetik az órájukat a buszmegállókban; ilyenkor még megteszi a poénoktól sem idegen mosolypolitika. De majd eljön a perc, amikor oda a nyáridő, és ki kell állni kesztyűzni. Nem, nem verekedni, hőbörögni, hiszen egy kormány nem az egyszeri megszavaztatás- tól kormány. Még (nyár) időben jelzem jelezzük: mindennap szavazni s lehetőleg nyerni kell. Ellenkező esetben Ficóék úgy mennek, mintha máris jönnének!
