Új Szó, 2010. augusztus (63. évfolyam, 176-201. szám)
2010-08-14 / 187. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2010. AUGUSZTUS 14. Szalon 13 Tarkabarka bestiák sok-sok akcióval, társadalomkritikai mellékízzel Walton Ford óriásakvarelljei a bécsi Albertinában Walton Ford: Royal Menagerie at the Tower of London, 2009 (©Walton Ford, Courtesy Paul Kasmin Gallery) Színesek, mozgalmasak, ügyesen komponáltak Walton Ford (1960) akvarell- jei, telis-tele tetszetős részletekkel, cselekmény már első ránézésre is mindig bőven akad. És ami rögtön megcsap, az élénk tónusok mellett, a hatalmas, lepedő, de néha inkább vitorla méretű formátumok. CSANDA MÁTÉ Merthogy - elsősorban - ez lenne a csavar, a kortárs gesztus, az, amitől frissnek, izgalmasnak hat(hat) egy-egy ilyen becsületesen megfestett állatszéria. Rajzlap méretű exponátumokat várnánk: talán ezért is kellemes meglepetés a terembe belépni, ni csak, mekkorák, és még triptichon is akad köztük, mondjuk, nem nagyon értjük, mi indokolja, és miért éppen annál a két akciójelenetnél (hacsak nem az, amit gyanítunk, hogy nem akadt a piacon nagyobb méretű papír, amire még több néznivaló fér, így ez a formai megoldás inkább csak póz lesz). Amúgy pedig régi, sokszor megfestett, jól ismert - és jól bevált - szüzsével van dolgunk, a képek egytől egyig elmúlt századok hangulatát idézik, angolos, franciás, messzi gyarmatokról hazaküldött színgazdag illusztrációk stílusát, egy olyan hangulatot, ami mindig bejön, amire valahogy azóta is töretlenül van kereset, hiszen az IKEA-ban (is) találhatunk hasonló képeket, mára már több száz évnyi nosztalgiával átszínezett, finom tónusú halakat, madarakat, bóbitákat. A téma már csak azért sem új, mert - ha más formában is, gyakran tényleg csak illusztrációként - az emberek mindig is szerették, keresték, csodálták az állatos (vadállatos) képeket. A Bestiáriu- moknak nagy hagyományuk van: a leghíresebb a 2. századból származó Physiologus, az állatszimbolika és egyáltalán a keresztény ikonográfia egyik legnagyobb hatású ötlet- és szimbólumtára, de az állati kreatúrák később is hálás témák maradtak, gondoljunk csak a középkori templomok számtalan kő domborműveire, faragott oszlopfőire, hunyorgó, grimaszos állatalakjaira. Azoknál is az (lehet) a fő poén, meg a sokszor eldönthetetlen talány, hogy csupán izgalmas, az egzotikum erejével ható dekorációról van-e szó, vagy pedig minden egyes lény egy-egy meg- kövesült metafora, nevelő célzatú vagy éppen aforisztikus történet. Az Albertinában kiállított 23 vízfestmény is ilyen, (legalább) két nagy kontextus közt billegő anyag, mondanánk, sejtenénk, de a harmadik jelenet után már nagyon is egyértelmű a dolog, mintha csak le kellene csapni a magasra adogatott labdákat, elolvasni az adott képhez társított szövegkommentárt (tisztán kurátori munka? szerzői koncepció?), és máris világos, hogy minden darab hemzseg a politikumtól, vagy legalábbis tele van pakolva aktuálpo- litikai és szociálkritikus tartalmakkal, célzásokkal, a sok madár, majom és. ragadozó állat valószínűleg mind egy-egy szépen tálalt allegória, célzás, fricska, úgy általában (és itt zárulna hurok téma és formanyelv között) a kolonialista hatalmak agressziójára, azok túlhágásaira, visszásságaira rímelve, szomorú anekdotákból, igaz történetekből, századok óta porosodó naplójegyzetekből, beszámolókból építkezve. És persze, ami elég ügyes húzás, a sok szép színárnyalat, finom átmenet, pompásan megfestett részlet mellett - hogy azért mégse legyen olyan kispolgárias az összkép - jól megfér egy-egy adag agresszió, vér, fekália és kopuláció is, mert ezek a biológiaszertár-szagú megaakvarellek mégiscsak szomorú, igazságtalan, ellentmondásokkal teli dolgokról szólnak, rólunk, emberekről, fajok, fajták keveredéséről, egymás kóstolgatásáról, kultúrák, érdekek, hagyományok összecsapásáról, ilyenekről. Azért nem teljesen sorakoztatható fel egymás mellé az anyag, már ami a tartalmi referenciapontokat illeti, meg az ihlető történetet, van ugyanis aktuális töltetű, szinte már osztentatív erejű állatparabola, a többé-kevésbé klasszikus bad boysokat felvonultatva, persze hogy előkerül ifjabb George Bush és Bill Gates is (ez utóbbi egy élénk kék, kekec tartású jégmadárként „etetve” a sok kis édi indiai alvállalkozót). Aztán a széria nagy része európai utazók epikumtól duzzadó feljegyzéseire, memoárjaira reflektál. És biztos, hogy tanulhatunk egyet s mást, a brutkó jelenetek és a frappáns részletek közt Walton Ford egy csomó kultúrtörténeti csemegét is kínál, a gonosz, rontást hozó démonnak tartott bázeli rénszarvasról, akit szegényt egy szögekkel televert almával etettek meg, azaz kínoztak halálra a babonás helybeliek, a londoni Towerben lakozó guineai csimpánzról, egy állatkerti balesetről, amely során hirtelen egymásnak esett az egyébként féltve őrzött, gondosan elkülönített afrikai oroszlán meg a bengáli tigris (ekkora burkolt célzást, ekkora hasonlatot!), aztán van itt csataképszerű jelenetbe foglalt madárinvázió, termetes fatörzseket magával ragadó szárnyashad, kéjúrként pöffeszkedő seregély mint betelepült, szubverzív, mások elől mindent elzabáló migráns elem (akinek máig tartó jelenlétét az amerikaiak egy Shakespeare- rajongó ornitológus buzgalmának köszönhetik, aki, nem elég, hogy egykoron összeírt minden olyan madárfajt, amit Shakespeare csak egyszer is megemlít, hanem hozott is haza belőlük bőven). És folytathatnánk. Ami a formát illeti, le a kalappal, egyméteres távolságból is élmény nézni a sok cselesen egységbe forrasztott nüánszot, pompás tollú, szőrű, pikkelyű állattestet, a csillogó, dühös, hólyagszerű vagy gombszemeket, a tarka bundákat, karmokat, a hátterek lazúrosán elhalványodó tájszeleteit, havas síkokat, száraz csatamezőket, aztán egy-egy sarokban európai városrészleteket, mondjuk az éppen lángba boruló Londont. Szóval bravúros (vagy éppen csak becsületesen, nagyban megfestett?) színátmenetek, jóleső egyensúly az akribikus részletekben gazdag centrumok és a szabadabbra eresztett, foltszerűbb mezők között, és nyilvánvaló, hogy ha rájátszás és burkolt (retró) jelleg meg imitáció, akkor oda antikos összhatás is kell. Ami a patina a vízfestményen, vagyis besárgult, bebarnult szélek, nedves alapra pötyögtetett szürke foltok (penész-mimézis), szépiaszínű pacák, árnyalatnyival koszlottabb lavíro- zások. De ez már a legtöbbször túl soknak is tűnik, csakúgy, mint a szélekre könnyedén odapingált, finom vonalú latin megnevezések, nehezen kivehető, minden jel szerint dekoratív célzatú angol kommentárok (amelyek bővített formában, nyomtatott betűkkel, angolul s németül a falon is olvashatóak), idézetek, finoman hurkolt, cérnavékony tusvonalakkal. Ez már sok, picit olyan, mint amikor valaki rajzfüzetéből úgy akar emelkedett hatású „leonardós” vázlatgyűjteményt arranzsálni, hogy szépen elrendez mindent, filigrán kommentárokat ír minden „odavetett” skicc alá. Vagyis mintha ez már inkább manír lenne. Walton Ford anyagában az a félelmetesen jó vagy legalábbis nagyon izgalmas, hogy percek alatt tudunk beleszeretni meg el is keseredni tőle, hol laposnak gondoljuk, hol unalmasnak, kiszámíthatónak, a másik pillanatban viszont már rajongunk érte. Finnyásabb fajta kritikusai azért megjegyzik, hogy a sikerhez ugye jól jön, ha a művész katalógusát az egyik Sex and the City-epizódban is megvillantják. Ez viszont, bármennyire igaz is lehet, nem fair, merthogy minket a sok szín, a sok akcióban levő bestia érdekel, nem pedig (vagy sokkal kevésbé) a művész személye, erdőbe való elvonultsága, gyermekkora, különcsége stb. A katalógusban meg a tárlatról hírt adó cikkekben is rendre megjelenik, hogy ezek a cuccok a ma történelemfestményei (vagyis eleve van műnemük, és azok közt is rögtön az anyahajó, a király- műnem), valami a képes riport és a példázat között, és valóban, olyanok, mint egy-egy témától duzzadó barokk festmény, amelyben azonnal tudunk gyönyörködni, azonnal követni tudjuk a formák és színek hálózatát, viszont ha már egy fokkal mélyebben akarunk vájkálni, hirtelen bibliai meg mitológiai összefüggések sorát kellhet (fel)ismernünk. Emellett érdekes és tünetértékű az is, hogy magyarázó szöveg nélkül a múzeum falain inkább csak csonkok lennének, hiszen mint szinte minden modern mű mellé kell az a kurátori minimagyarázat, egyfajta „intellektuális bikini” (Boris Groys) is. Nem lehet kihagyni azt sem, milyen ötletes és rafinált maga a tárlatarchitektúra is: szellemes tálalásnak tartom, hogy a földszinti termekhez vezető folyosót - mint az Albertina állandó gyűjteményének darabjai - Jörg Immendorf bronzmajmai, szatirikus célzatú művész- és én-metaforái szegélyezik, melyek adott esetben - szó szerint - tálcán kínálják a metaforát. A festmények kisebbik fele pedig egyenesen felkerült az emeleti dísztermekbe, rokokó és biedermeier bútorok, ügyes kis Michelangelo- meg Egon Schiele-máso- latok és sok-sok aranybevonat meg bársonytapéta közé, az egykori fogadóterem falaira, amitől az ide helyezett képek megint csak újabb kontextusokba csavarodnak. Itt is csak oda-vissza tologatjuk a fő kérdést, hogy akkor baj-e, ha ilyen szép és ilyen clean egy festmény, ha ennyire meg van csinálva, hogy bájosak-e vagy inkább csak hamisan tetszetősek, hogy nem csak szalonfestmények, édeskés szimulákrumok. Aztán hamar el is felejtjük a buta kategóriákat, eleve, hál’ istennek, rég nincs már (legalábbis a progresszív kortárs művészet erőterében) irányadó, kötelező medret adó iskola, vonulat, netán stílus, anything goes, újra szabad szépnek lenni. És ugyanúgy, ahogy egy purista-mo- nokróm-konkrét vászondarab is görcsössé, erőtlenné és unalmassá válhat, ugyanúgy lehet egy virtuóz módon tarkára festett állatfarm is friss és sokrétű és izgalmas. Végre egy művész, aki nem elsősorban életről és halálról fest, vagy legalábbis nemcsak arról, sőt megkockáztatom, még csak nem is önmaga médiumának korlátáit feszegeti, kóstolgatja. Rokonszenves hozzáállás, persze sokszor könnyen emészthető, sokszor po- pos, néha steril, és a legtöbb metafora kibogozásához sem kell feltétlenül intellektuális mélyrétegekig kaparásznunk. De ettől még a képek nagyon is szépek. Egyébként is, van benne valami egészen szimpatikus, hogy valaki kisgyermek korától kezdve töretlenül „állatosakat” fest. (Walton Ford: Bestiarium. Albertina, Bécs, 2010. október 10-ig) Walton Ford: Baba-B.G., 1997 (©Walton Ford, Courtesy Paul Kasmin Gallery) Walton Ford: A Monster From Cuiny, 2007 (©Walton Ford, Courtesy Paul Kasmin Gallery) SZALON Szerkeszti: Csanda Gábor. Levélcím: Szalon,. Új Szó, Lazaretská 12, 811 08 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com
