Új Szó, 2010. július (63. évfolyam, 150-175. szám)
2010-07-03 / 152. szám, szombat
És amint Susanne megjelent a szép poharakkal a szalon ajtajában, talán mondott valamit nekem, vagy éppen én mondtam valamit neki. NÁDfiiS PÉTER: PÁRBESZÉD 1 SZALON 1 1916-os divatlapból kivágott kötésminta, hátoldalán a kolozsvári Helmeczy Johanna Fűzőkészítő Szalon színes hirdetése, alul több míder rajzával. MÉSZÖLY MIKLÓS: FILM 2010. július 3., szombat 4. évfolyam, 25. szám A nemzetpolitika bináris világában az etnikai kizárólagosság ugyanazt jelenti, amit állag a biliben. Európa legerőteljesebb bűzét a nacionalizmusok árasztják... Egyazon fészekalja Damien Hirst: fia angyal anatómiája. A képen a művész, szobra londoni árverésén (AP Photo/Sang Tan) Az idei szlovákiai választási kampányban senki sem hangoztatta, hogy forradalmat kellene csinálni. Egyetlen párt sem akarta hiteltelenné tenni magát ezzel a maszlaggal. SZIGETI LÁSZLÓ Úgy gondolták, az euroaüanti közbeszéd elismeri, hogy a szovjet típusú kommunista diktatúrát Közép-Európából kisöprő forradalom nagyjából 1989 nyarától 1990 nyaráig zajlott. Vértelenül. Megjegyzem, a civilizációs folyamatokra máig gyakorolt hatása folytán igazából csak két eseménysor lenne forradalomnak nevezhető, az angol ipari és a francia polgári forradalom. Lényegüket tekintve az összes többi e kettő regionális folyománya. És akadtak puccsok is, amelyeket a diktatúrák forradalmaknak hazudtak. Antall József szerint Magyarországon kevéske történt a szovjetek kiűzetését követően, ezért üzenhette: tetszettek volna forradalmat csinálni. Mintha nem lett volna teljességgel ott, ahol meghatározó befolyása volt a dolgok menetére, csak korlátozottan. E kétségbevonhatóság folytán nem érvényesült, helyesebben, nem érvényesülhetett a domináns európai közbeszédben az ő jelölése, az elmulasztott forradalom. Ehelyett Václav Havel bársonyos forradalma rögzült, mert ő teljességgel benne volt, és ennek következtében sajnálat nélkül tudta megnevezni a dolgokat. Ami csak azt igazolja, hogy nem az érzelem, hanem a nyelv birtoklója a hiteles marker. Aki a civilizált világban nem minősíti forradalomnak az 1989-es közép-európai eseményeket, az halkéssel eszi a pudingot. Mint Robert Fico, és nemzedéktársa, Orbán Viktor. A nyolcvanas évek omladozó diktatúrájában mindketten a jogtudományi ismeretek megszerzése közepette plebejusként szocializálódtak az emberi lélek mérnökeivé. Mindeközben a pozsonyi fiatalember a husáki normalizáció csinovnyikja, a budapesti a kádári gulyáskommunizmus rebellise lett. E különbség ellenére sok közös van abban, ahogy ez a két fiatalember föltornázta magát a végrehajtó hatalom ormára. Mindketten a kisebb pártok bekebelezésével, a szociális igazságosság és az etatista rendteremtés ígéretével, korrupcióellenes fenyegetésekkel, nemzetféltő hisztériakeltéssel arattak diadalt. A szocdem és a néppárti önmeghatározáson túl jelenleg az az egyetlen alapvető különbség köztük, hogy Orbán most került fel, Fico, hatalmas választási győzelme ellenére, most szorult le a végrehajtó hatalom csúcsáról. Fico erőt sugárzó auráját alaposan megtépázná, ha sokáig gyakorolná az önmegtartóztatást, ezért, előreláthatólag, az elkerülhetetlen gazdasági megszorítások és a magyaroktól való félelmi frusztráció okán utcára szólítja majd zászlókat lengető kokárdás híveit. És talán végre elismeri: a rossz szomszédtól is van mit tanulni. Kettejük láttán már-már igazat adok Brodszkijnak, hogy Közép- Európa Nyugat-Ázsia része. Ha efelől értelmezem a szlovák-magyar kapcsolatokat, akár azonosulhatnék is a mély megértéssel és szeretettel, amely a két népvezért övezi. S azt is megérthetném, miért nem akarnak a jogállammal, az alkotmánybíróság törvényhozást ellenőrző szerepével és az alkotmányos hatalommegosztással mint Nyugat-Európától átvett, kidolgozott matériával tisztességesen, azaz mértéktartással és kiszámíthatósággal dolgozni. Szerintem azért nem, mert a jogállamiság alapelvei tagadják a megváltói státuszt, ugyanakkor épp vezérszerepük transzcendenssé tétele révén lettek mindketten az egyházi főpapságok liblingjei. Mi volt Putyin első elnöki gesztusa? Miként a cárok, ő is nyilvánosan kezet csókolt az ortodox egyház fejének, a moszkvai met- ropolitának. így ismerték el egymás jogosultságát a néphez és a hatalomhoz. Csakhogy míg napjaink Oroszországában az állam és az egyház hatalmi szövetsége a birodalom irányításának és a lakosság féken tartásának szerves eleme, a helyét kereső Közép-Eu- rópában az efféle hatalmi szövetség nem több botrányos reminiszcenciánál. És egyben előjele lehet egy olyan neolderikális államfilozófiának, amely Európa keleti történelmi régiójával összhangban, a bizantinizmust továbbra is társadalmi életünk szerves részének feltételezi. Ha a felvilágosodás nyugati racionalizmusa felől értelmezem a szlovák-magyar államközi viszonyt, már valamivel tágabb, sokszínűbb, többszólamú a megbékélésre törekvés képe, ám korántsem kielégítő. És ha igaza van Nádas Péternek, akkor sosem lesz az. Nádas szerint Európának ebből a történeti régiójából lehetetlen a kiugrás. A Nyugathoz fölzárkózás lehetetlensége miatt a szomszéd nemzetek közti békét is lehetetlen állandósítani, s mivel az évszázados modernizációs lemaradások és a mobilizálható tőke óriási különbségei miatt a két történelmi régió határai lényegében eltörölhetetlenné váltak, a közép-európai nemzeti egoizmusok közé vert falak is lebonthatat- lanok maradnak. Ráadásul Magyarország és Szlovákia a modernizációs folyamatokban többször is fennakadt. Legutóbb a gyurcsá- nyi, illetve a ficói politika dilettantizmusai miatt, amelyek megnehezítik a koloniális múlt hiányának legsúlyosabb következményét, e két ország tőkeszegénységének elviselhetőségét. Ha belülről, rideg elfogulatlansággal nézzük önmagunkat, akkor a tőke- szegénység táplálta, frusztráltságában is gyengédiesült barbarizmust láthatjuk Közép-Európa legerősebb hagyományának. E gyengéd barbárságból ered a régió országainak és pártjainak minden vergődése és társadalomszervezői gyakorlatuk zsákutcás jellege. Ráfordulni az útra, amely a helyben járás helyett az európai történetiség kialakította határok lényegtelenítéséhez vezet, meglehetősen zavarba ejtő elvárás, mégis szükséges, hiszen tömeges erejű e fordulat iránti elvárás, szerte Közép-Európában, majdhogynem mindenben ez lüktet, s némi tőkehalmozással, fegyelmezettséggel, kölcsönös jóakarattal és nemzetek közötti összefogással talán képesség is szegődne hozzá, de előbb fel kellene hagyni a rosszakarat politikai gyakorlatával. Fico magyarellenessége a rosszakarat eleven példája. Politikai szappanoperájában a mélyszlovák mentalitás zárt osztályáról két bábut is kiemelt saját koalíciójába. Olyan intellektuálisan proletarizá- lódott figurákat, Meéiart és Slotát, akik államépítőként már többször elszúrták. A civil közösségek és az európai integrációban gondolkodó polgári nacionalista pártok, az MKP-t is közéjük sorolva, kétszer, 1998-ban és 2002-ben is nemet mondtak plebejusi kultúrálatlan- ságukra. Fico 2006-ban mégis velük lépett koalícióra, igaz, nem váratlanul, hiszen magyarellenes szappanoperájának prológusát már nyolc évvel korábban, az első Dzurinda-kormány alakulásakor bemutatta. A Demokratikus Baloldal Pártja tagjaként sikertelenül ellenezte Bugár Béla pártjának koalíciós tagságát, s mert a házelnöki és a vágyott miniszteri székbe is más került, kivált a pártjából, és milliárdos barátaival létrehozta a Smert. A második Dzurinda-kormányzás idején azt hazudta, hogy a dél-szlo- váldai magyar tájegységek a színtiszta szlovák régiók kárára szedték meg magukat, s kormányra kerülése esetén az MKP és választói böjtre lesznek ítélve. Szavát megtartotta. A ficói magyarellenességről írandó monográfiát számtalan esetleírás színezhetné, és az alábbi alcímet viselhetné: Kísérlet a magyar revizionizmustól való szlovák félelempolitika patológiájának leírására. A főcím? Törekvés az instrumentalizmus demokratizálására. Hasonlóan katyvasz alcímet adhatnék annak a kismonográfiának, amely az utóbbi másfél évtized orbáni magyarságpolitikáját elemezné: Kísérlet a trianoni békepaktumból eredő demokratikus magyar közjogi revizionizmus te- rapeutikus jellegének leírására. A főcímmel, hogy pontos legyen, vámom kell. Akár biztató is lehetne, hogy jelenleg mindkét országban néppárti politikusok kezében a végrehajtói és a törvényhozói hatalom. Szlovákiában már a kormányprogramról folytatott tárgyalások során kiderült, hogy az országban élő magyar kisebbség vonatkozásában a szlovák polgári nacionalista pártok mint domináns törvényalkotók, nem az alkotmányos patriotizmus rendszerét kívánják előmozdítani, csupán az üliberális demokrácia rendszerét akaiják konszolidálni. Tovább nem mennek. Mert amilyen mértékig igaz, hogy patologikusán tartanak a nacionalista pozícióból támadó Ficótól, olyan mértékig realitás az is, hogy a szlovák bal- és jobboldal a szlovákiai magyarok jogállásának megítélését illetően csak megnevezésükben és kulturáltságukban, lényegükben nem különböznek egymástól. Hogy mit válaszol majd szlovák elvbarátainak jogalkotói szűkkeb- lűségére a Magyarországot kormányzó polgári nacionalista párt és személyesen Orbán Viktor, nehéz megmondani. Egy biztos, a két állam között nem lenne szerencsés fenntartani a hidegháborús kapcsolatot. Hogy a magyar kormány- politika és a szlovákiai magyar politika viszonyában mi várható, az egy másik értekezést feltételez, amely a magyar-magyar öncsalá- si-túlélési viszonyok csataterére és abba a különleges hálószobába vinne, amelyben néhány támogató millióért a farpofák széthúzásának egészen kifinomult retorikai történetei zajlanak. Igen, így is fest a sajátos méltóságú, töpörödött, össz- magyar politikai pornográfia műhelye. Amelyben a nemzeti radikális Duray Miklós revizionista szelleméhez a fennmaradása és a magyarországi támogatások okán még sokáig kötelezően hithű MKP az egyik szereplő. A jelenkori magyarországi közjogi revizionizmus - a magyar állam és a határon túli magyar pártok és szervezetek közötti közjogi kapcsolat intézményeinek: a Magyar Állandó Értekezlet, Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma, a státusztörvény, a kettős állampolgárság intézményének - újraértékelése lenne a másik, mivelhogy a kisebbségek helyzete nem belügy, sem ezen, sem azon az oldalon, hanem államközi kapcsolatok ügye. A harmadik szereplő a Bugár Béla vezette Most-Híd programjának együttélési filozófiáját alkotó, a II. világháború utáni európai rendezési elvet respektáló kisebbségpolitika, amelynek, a súlyos történelmi méltánytalanságok tudatosításával az a sarkalatos elvi pontja, hogy a szlovákiai magyar kisebbség emancipációja csakis egy újabb szereplővel, a szlovák többséggel karöltve, e többség jogalkotói nagyvonalúságával érhető el. Mi tagadás, ez a másik értekezés Bugár nemzeti identitását magyarnak ismerné el, dacára annak, hogy a Fidesz-vezérkar kételkedik a Híd és Bugár Béla magyarságában. A Fidesz-álláspont totális szimbiózisban áll a Smer vezérkaráéval, amely a két etnikumú párt szlovákjait kezeli nemzetidegenként. Nincs mit csodálkozni ezen. A nemzetpolitika bináris világában az etnikai kizárólagosság ugyanazt jelenti, amit állag a biliben. Európa legerőteljesebb bűzét a nacionalizmusok árasztják. Belőlük képződnek az olyasfajta kérdések, hogy ki a magyarabb író, Wass Albert vagy Esterházy Péter? És amíg a szabad és független Magyarországon és a szabad és független Szlovákiában a dominánsnak számító politikai kurzus és kulturális közbeszéd mint ilyen kérdést elismer, addig mégiscsak felülírhatatlan realitás marad Brodszkij látószöge, illetve Nádas érvelése Közép-Európa fölzárkózásának lehetetlenségéről. De talán így van ez rendjén, hiszen a nép, az istenadta, lelkesen támogatja a közéletet átható álszentséget. Miközben nem nézünk el senkinek semmit, csak magunknak. Igazad van, Uram! Halhatatlan remekmű a hatalom gonoszsága. (A Népszabadság felkérésére készült írás ma jelent meg a budapesti napilap hasábjain)
