Új Szó, 2010. július (63. évfolyam, 150-175. szám)
2010-07-17 / 163. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2010. JÚLIUS 17. Szalon 13 Amíg a História és a Rubicon tematikus számokkal jelentkezik, a Múlt-kor egy-egy lapszáma kevésbé kötődik egy adott témához... Legyen a történelem mindenkié! múltkor negyedéves TÖRTÉNELMI MAGAZIN wwwmult-kor.hu 2010 NY*R Szerelmek a Fehér Házban Legyen a zene mindenkié - mondta Kodály Zoltán. Legyen a futball mindenkié - mondja lapunk melléklete, a Focitipp. Legyen a történelem mindenkié! - mondhatná a Múlt-kor magazin szerkesztősége. FOLYÓIRAT-AJÁNLÓ A történelem furcsa tudomány. Hasonlít a futballhoz. Kevesen értenek hozzá igazán, de véleménye mindenkinek van róla. A történelem nehéz tudomány. És nem az évszámok miatt. A történelmet ugyanis nem tudni, hanem érteni kell(ene). Mert hiába tudjuk, hogy Kolumbusz 1492-ben fedezte fel Amerikát, hajóinak neve pedig Santa Maria, Pinta és Nina volt. Sőt, akár még azt is tudhatjuk, hogy Rodrigo Da Trianának hívták azt a matrózt, aki a Pinta árbockosarában őrt állva kiáltott fel először: Föld! De semmit sem érünk ezzel a tudással, ha nem értjük meg, hogy a középkor (gondolkodó) embere számára szenzáció volt azzal szembesülni, hogy a Föld körbehajózható (köszönjük, Magellán). Nagyjából akkora szenzáció, mintha holnap hivatalosan közölnék velünk: minden kétséget kizáróan a Földön kívül is létezik élet. De a történelem legfőképpen kényes tudomány. Vannak, akik semmit sem tudnak róla, ők azok, akik az iskolában is csak bemagolták az évszámokat. Aztán vannak, akik mindent jobban tudnak másoknál, megkérdőjelezik a hivatalos történetírás legtöbb elemét is, szélsőséges esetben összeesküvéselméleteket gyártanak (Heribert Iliig például kitalálta a „kitalált középkort”). S vannak laikus érdeklődők is - egyre kevesebben. De vajon honnan szerez történelmi ismereteket egy laikus érdeklődő? Mivel történelmi szak- irodalmat nem vesz a kezébe, így maradnak a történelmi regények, filmek, újságcikkek, esetleg politikusok elejtett félmondatai - mindezek forrásértéke azonban erősen megkérdőjelezhető. Mégis: történelmi ismereteink jelentős része ezekből a forrásokból táplálkozik, nem az iskolában elsajátított tudást használjuk. Szerencsére olvashatunk történelmi folyóiratokat is, melyekből Magyarországon eddig kettő jelent meg: a História 1979-ben, a Rubicon 1990-ben indult útjára. Mindkét periodika évi tíz lapszámmal jelentkezik, a História átlagos megjelenési példányszáma 18 ezer, a Rubiconé 25 ezer. E szűk piacra próbál most betörni a Múlt-kor magazin, amely eddig két lapszámot adott ki. A Múltkor a Magyar Televízió történelmi magazinja volt, de idén év elején „takarékossági” okokból megszüntették - a szerkesztőség nyomtatott és online formában él tovább. A negyedévente megjelenő magazin elsőre 5000, másodjára már 6500 példányszámban jelent meg, és a szerkesztőség továbbra is számonként nagyjából ezres növekedéssel számol. A Múlt-kor eltér a Históriától és a Rubicontól. Évente csupán négy példányban jelenik majd meg, évszak szerint, az ára (1492 forint) pedig szintén a történelemhez kapcsolódik. A másik nagy különbség, hogy amíg a História és a Rubicon tematikus számokkal jelentkezik, a Múlt-kor egy-egy lapszáma kevésbé kötődik egy adott témához. Az első két számban is vannak ugyan „vezető témák” (magyar felfedezők, illetve amerikai elnökfeleségek), de ezek mellett számtalan egyéb érdekességről olvashatunk. Történészhallgatók figyelmébe is ajánljuk az új kiadványt, ugyanis az újság negyedévente 100 ezer forint ösztöndíjat ad egy 35 év alatti PhD-hallgatónak, aki a magazin számára beszámolhat a kutatásáról. A lap szakmai értékét növeli, hogy a brit History Today c. folyóirat magyarországi partnerévé fogadta a Múlt-kort. A lényeg azonban mégis a tartalom, márpedig a Múlt-kor meglehetősen részletgazdag. Tudta-e például, hogy a ’20-as években egy magyar zsidó lány volt Európa legszebbje, akit később Miss Palesztinának is csúfoltak? Vagy hogy Zacsek Gyula nem a Magyar Demokrata Fórum miatt nevezte el MDF- nek a rendszerváltás idején általa szervezett piacot? Emellett számtalan érdekességet olvashatunk a március 15-i ünnep kialakulásának viszontagságos körülményeiről, a feleségbántalmazás bűncselekménnyé válásának folyamatáról, és a magyar fociválogatott 1986-os kudarcához is újabb adalékokkal szolgál a magazin. A történészeket sokszor szemüveges könyvkukacoknak képzeli el a közvélemény, akik egy elefántcsonttoronyban üldögélve alkotják meg a közvélemény számára emészthetetlen okfejtéseiket (rosszabb esetben egyszerű gazembereknek, akik tudatosan hallgatják el a tényeket, hogy félrevezessék az egész világot). A Múltkor magazinból az is kiderül, hogy ez butaság: a magyar történészekkel készített interjúkból kiderül (a sort Hermann Róbert és Pálffy Géza nyitotta), hogy egyik sztereotípia sem igaz. Felhívnánk a figyelmet a lap látványos képi világára is. Az újság akár már a fellapozás utáni első oldalon található kép miatt is megéri az érte kiadott pénzt. A nyitószám harmadik oldalán francia kisdiákokat látunk, akik az iskolaudvaron felállított több méter magas földgömböt járnak körül a földrajzóra keretén belül (1938). De magyar arisztokraták bennszülöttekről készített fotóival se találkozunk mindennap, mint ahogy az ágyban fekvő halott Bismarck képe sem mindennapilátvány. Mindezeken túl a két számban összesen húsz kedvezményes múzeumbelépő vár az olvasóra, amelyek felhasználásával egy jegy áráért két személy is meglátogathat egyes magyarországi és külföldi (zágrábi, bécsi) múzeumokat. Sorolhatnánk még oldalakon keresztül a Múlt-kor magazin pozitívumait, kritikaként viszont csak egy dolgot tudunk felhozni: az újság tartalomjegyzéke áttekinthetetlen. A tartalom azonban szerencsére ezért is kárpótol, (ki) KÖNYV A SZALONBAN Félresiklott radikalizmus SZALAY ZOLTÁN Cormac McCarthy Az út című regényének magyar változatát, mely az eredeti mű 2007-es megjelenése után Totth Benedek fordításában 2010 elején látott napvilágot, nagy lelkendezéssel fogadta a kritika és az olvasóközönség, csakúgy, mint korábban a Véres délkörök című regényt, melynek magyarítására jóval többet kellett várni. Az út sokban kapcsolódik a Véres délkörökhöz, ez utóbbiban is egy látszólag céltalan, a földi poklon keresztül vezető vándorlás leírását kapjuk, központozás nélküli, súlyos mondatokban, szélsőségesen komor hangvétellel. Míg a Véres délkörökben egy vadnyugati eposz kellékeit használja fel és alakítja át saját használatra a szerző, Az út egy posztapokaliptikus sci-fi - ha úgy tetszik, szikár, lecsupaszított negatív utópia - elemeiből építkezik. Cselekménye rendkívül egyszerű: apa és fia a világvége után halad az úton, a túlélésért küzdve. A földön alig maradt ember, akik maradta^, kivetkőztek emberi mivoltukból, emberevő szörnyetegekké váltak, s hordákba szerveződve vadásznak a túlélőkre. Apa és fia, miközben dél felé, az óceán felé s egy délibábként előttük lebegő szebb élet felé vándorolnak, elsősorban a remény fogalmának esetlegességével kénytelenek szembesülni. Nincsenek a regényben tulajdonnevek, a világvége után nincs rájuk különösebb szükség, egyébként is minden egyforma, pernye és szürke nyálka borít mindent, ember pedig kevés akad, s általában azokkal sem éri meg barátkozni. Apának és fiúnak van egy pisztolya, két golyóval, ebből egyet kénytelenek elhasználni, amikor megtámadja őket egy „rosszfiú”, egyetlen golyó marad tehát, meg a dilemma, hogy mit lehet ezzel kezdeni. McCarthy nem vacakolt igazán sokat a saját világvégeképének megalkotásával: jobb híján a hollywoodi tucatfilmekből ismert kliséket használja fel, szürkeség, hamu, embertelen zombik. Nem fejti ki a katasztrófa előzményeit, ami nem is lenne baj, őt egyedül a pusztulás utáni élet lehetősége érdekli. A kulturális antropológia felől építi fel mondanivalóját, amely azonban nemegyszer meglehetősen szájbarágósra sikerül. S itt jutunk el a regény legfőbb gyengéjéhez: McCarthy túlságosan komolyan veszi magát, láthatóan úgy kezeli ezt az anyagot, mintha előtte még senki nem próbált volna szembenézni hasonló apokaliptikus víziókkal, mondjuk mintha az ötvenes években, egy potenciális nukleáris háború árnyékában Beckett nem írta volna meg a McCarthyénál sokkal szikárabb, eredetibb szövegeit. Az a fajta biblikus, prófétai hangnem (,,Mi egy nem létező isten prófétái vagyunk”, 170.), ami-a Véres délkörökben még megállta a helyét, Az útban zavaróvá válik, túlhangsúlyozza a(z) (ál)filozófiai mondanivalót, s egyúttal leegyszerűsíti az egész regényanyagot. A Véres MAGVETŐ délkörökben nem találkozhattunk ,jók” és „rosszak” ilyen egyértelmű elkülönítésével, mint Az útban, ahol a szerző nem hagy kétséget afelől, hogy apa és fia valóban és kétségbevonhatatlanul ,jók”, míg az őket felfalni vágyó többiek a „rosszak”, annak a magyarázatával azonban, mire vezethető vissza ez a különbségtétel, adós marad. Az út világa egy triviális számítógépes játék világára emlékeztet, nem történik más, csak élelemkeresés és a gonosz ellenségek elől való menekülés. Apa és fia a fülszöveg által „felejthe- tetlen”-nek nevezett párbeszédei nem elég, hogy állandóan ismétlődő tőmondatokból tevődnek össze, amikor esetleg terjedelmesebbek, menthetetlenül mesterkéltté, olykor egyenesen szirupossá válnak. Amikor már huszadszor olvassuk, hogy „Nem hagysz el? Nem hagylak el. Jól van. Jól van. ”, meg az ehhez hasonló dialógusokat, egyre inkább az az érzésünk támad, hogy itt valami nincs rendben, ez a szöveg nem működik, valahol kisiklott, a szerző nem bírta megoldani a feladatot, nem bírta kibontakoztatni az ötletet. Az a fajta radikalizmus, ami olyan elemi erővel hatott a Véres délkörökben, s megóvta a szöveget a giccsességtől, amire pedig McCarthy határozottan hajlamos, itt unalomba fullad. Futnak az oldalak, s még mindig mindenhol csak hamu, pernye, hideg, nyálka, s végül már nem nagyon tudunk együtt örülni apával és fiával, mikor megint találnak néhány hefőttesüveget, hogy jóllakjanak, úgyis mindjárt továbbmennek, miután komolyan megbeszélték, hogy nem maradhatnak itt, mert hamarosan megtalálnák őket. Ahol pedig végképp eluralkodik a giccs, a 254-től a 258. oldalig húzódó jelenet, amely egy tolvajjal való összetűzésről számol be: az egészből vitathatatlanul egy gyenge hollywoodi katasztrófafilm hangulata árad. Cormac McCarthy nyilván már a regény írása idején tisztában volt vele, előző műveihez hasonlóan ez sem kerüli majd el a nagy amerikai filmgyár figyelmét, s ily módon kedvezett a leendő feldolgozóknak. Sajnos azonban ezeknek az engedményeknek a regény irodalmi ereje látja kárát. McCarthy nem sok újat, sokkolót mond ezzel a regénnyel: elmesél egy történetet arról, milyen lehet a kereszténység utáni világ, ahol a szeretet hiánycikk, de nem adja át az irányítást a szövegnek, helyette inkább hagyja felülkerekedni magában a prófétát. Ahol az író, nem pedig a próféta hangja az erősebb, ott valóban hiteles, költői erejű képeket alkot (,,Egyetlen szürke hópehely hullt alá. Elkapta és nézte ahogyan semmivé válik a tenyerében minta kereszténység utolsó szentostyája. ”-17.), végig a regény folyamán azonban nem sikerül ezt a színvonalat megtartania, ezért aztán Az út végső soron nem sokkal több egy felejthető, holly- woodiaskodó produkciónál. (Cormac McCarthy: Az út. Fordította Totth Benedek. Budapest, Magvető, 2010,288 old.) SZALON Szerkeszti: Csanda Gábor. Levélcím: Szalon, Új Szó, Lazaretská 12, 811 08 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com
