Új Szó, 2010. július (63. évfolyam, 150-175. szám)

2010-07-17 / 163. szám, szombat

Bajban ismered meg a barátot. Jólétben a barátnőt.

Aforizmák Minta

12 Szalon

_______________________________________

ÚJ SZÓ 2010. JÚLIUS 17. www.ujszo.com

(Kép: AP Photo/Justin Rumbách)

TOMI VINCE

♦ Mindenki úgy dolgozik, ahogy tud. Néha még rosszabbul is.

4 Nem használt a protekció. Ala- csonyróljött.

♦ Féltékeny férj mondta: szoknyavadász minden férfi, aki tetszik a feleségemnek.

♦ Tehetségtelen politikus volt. Szegényen vonult vissza.

♦ Úgy lopakodott az újságírásba, mint egy sajtóhiba.

♦ Még egy lépés hátra is lehet figyelmetlen.

4 Irigylésre méltó ember. Butának tudja tettetni magát, pedig nem is okos.

4 Közeli munkatárs. Állandóan érezni a könyökét.

4 Gyerekeinket úgy kell nevelni, hogy később olyanok legyenek, amilyeneknek a szülőknek kellett volna lenniük.

4 Könnyen beszél a levegőbe. Ismeri a széljárást.

4 Aki sokat hangoztatja, hogy őt nem lehet lekenyerezni, talán csak jobb ajánlatra vár.

4 Az élet rövid. Az unalom meghosszabbítja.

4 Legnehezebb válaszolni a hallgatásra.

4 Hátba támadták. Nem nézett szembe a tényekkel.

4 Nem nehéz önmagunkat megismerni. Legfeljebb kellemetlen.

4 A film örök. Amíg sötét lesz a moziban.

4 Messzire jutott. Nem tudta, hová vezet az út.

4 Ha mindenki bátor, van ok félelemre.

4 Kaméleonkörökben a színváltoztatást rugalmasságnak tekintik. 4 Aki egy helyben áll, még az is ráléphet mások tyúkszemére.

4 A halottakról vagy jót, vagy semmit. De ki várjon ilyen sokáig?! 4 A világ az optimistáké. A pesszimisták csak nézik.

4 Sosem kér csúszópénzt. Náluk ez természetes.

4 Gentleman. Nem volt nővel moziban.

4 Egyesek annyira önkritikusak, hogy elismerik mások minden hibáját.

4 Aszkéta. Saját fizetéséből él.

4 Az emberek örömmel veszik, ha megmondják róluk az igazat. Bármennyire hízelgő is.

4 Bolhából elefántot csinált. Rövidlátó.

4 Az ostobák többször elkövetik ugyanazt a hibát. Az okosak mindig újat.

4 Mindenki irigyli. Kijön magával. 4 Ne zárkózz magadba. Rossz társaságba kerülhetsz.

4 A legnagyobb tökfej is okosnak számít. Ha minket dicsér.

4 Megváratták az igazságot. Nem tudták, melyik ajtón eresszék be.

4 Jó dolog az önbizalom. De ne hagyjuk magunkat túl könnyen meggyőzni nagyszerűségünkről.

4 A kritikus mindent tudott az íróról. A többit hozzágondolta.

4 Mindenki megbotolhat. De nem mindenki esik el.

TAKÁCS ZSUZSA

Vattacukor vagyok. Rózsaszín, nagy, hosszú, bolyhos és édes. Még melegen tekeredem a gyerek kezében a hurkapálcikára, összetart a cukor. Kitűnök a közegből színemmel, az emberek feletti höm- pölygésemmel, hullámzó lépteimmel vonzom a többi kisgyermek tekintetét. Mind engem akartok. Érzem ám a nyálcsorgató tekinteteket magamon, arcomat beragyogja a dicsőség, szinte hallom a gondolatokat, hogyan harapnátok belém ti is. Fodros ruhámat most összeragasztja a nyál, de nem zavar a ránc. Kisimul a tekeredéssel együtt, ahogy visszafordulok a hullámvasút irányába. Fura, emberi sikítások, mintha halálra ijesztenék magukat csak azért a pillanatért, hogy a felhőkig röpüljenek és aztán erőtlenül, ámde ordítva zuhanjanak vissza a földre. Nem értem, de gazdám azt mondja, pisi lesz, megyünk, hogy segítsünk magunkon. Olyan elegánsan visz, mintha a kiskutyája volnék, aki simogatásra vágyik, vagy mintha sírig szóló házasságot kötöttünk volna az árusnál. Már egyek vagyunk, de anyu átvesz, míg a gazdám vécére siet. Magányosan tengődöm a fülke előtt, a tükörben kissé megviseltnek látom magam, mint akit az előbb több száz emberen cipeltek keresztül. A kéz most lerak, elfektet a vizes csempén a mosdók közt. Kellemetlen így kiterítve, elterpeszkedve, összecsavarodott testtel nézni az elsuhanó alakokat, de nem szabad pánikol- ni. Jönnek, biztosan mindjárt jönnek. Már hallom is a gyereknyafo- gást, már érzem is, ahogy megemel és összetart rövid ujjaival.

Oh, jaj, nana! Ezt a kezet nem rám méretezték, valamit elszabtak a vécén, kényelmetlen a szorítás. Ismeretlen tenyér, feszélyez a helyzet. Jesszus, felnéztem: s megláttam az arcát! Tele bibircsókkal, testemet a ruhájához nyomja, az orromba préseli izzadt szagát. Szándékosan lejjebb tart, ráadásul most csak a hasát láthatom.

Elraboltak! Tolvajkézre kerültem. A cukormázam, rózsaszín habkönnyű testem most mindenféle bujdosásra indul, és gyönyörű, meseszép ruhámat megszállja a

porfelhő. Fátyolt tesz rám a kosz, csodás mennyasszonyi ruhámból fekete gyászruhát varr. Sírok. Fájdalomgörcs gyötör és reszketve kapaszkodom a hurkapálcikába. Sietünk. Rohanunk, vágtatunk a legmagasabb, legnagyobb hullámvasút irányába. A korlátok fölött átsuhanok vele, de nekem még jegy se jár. Biztonsági öv nélkül röpítenek fel, fel, egyre csak fel, már elhagyjuk a vasszerkezetet, közelít az ég, a madarak! Az egyik kitép egy darabot belőlem és csőrével továbbviszi. Most vissza, háttal a felhőknek, halálra rémült képpel, nagy, erős szélben, hogy még az is elrabolja tőlem részeimet. Egy pillanatra megállunk, mindenki lé- legzet-visszafojtva kapaszkodik, majd hirtelen jobb oldalra csapódunk, tekeredünk balra, és a gyerekek szájából hányás repked sza- naszéjjel. Szivárvány helyett ételmaradványok töltik ki az eget. A magam részéről a szédülés és rosszullét jelei szintén jelentkeztek, ájulás kerülget egyre ütemesebben. Aztán lassulunk. Nem érünk már fel olyan magasra, és nem csapódunk be akkora erővel. Egyre enyhül, csillapodik a játék, valaki megnyugtatta felbőszült karjait, miután mindenfelé csapkodott velük. Most megtart a föld és befogadja ledobott, cipőktől eltaposott ruhám, ami az ijedségtől még meg is zöldült. Meztelenül, hurkapálcikára feszített testtel cipelnek tovább, mint azt a kutyát, aki gyűlöli, ellenzi a pórázt és karmaival a talajba kapaszkodva tiltakozik ellene.

Kutya vagyok.

Minden este megverte a feleségét. Nyáron az udvaron, télen a konyhában. Lusta ribancnak nevezte, ütötte és rugdalta. A verés után elfogyasztotta a vacsorát...

A környéken mindenki tudott Kudlíkékról, s mind egyetértettek abban, hogy ez így szörnyű, de hát mit lehet tenni? Mások házasságába nem való beleütni az orrunkat. Szegény Kudlíkné, ha volna fia, az megoldaná a problémát. Egyszer megvárná az apját, s úgy összeverné, hogy egy életre megjegyezné, hogyan kell viselkedni, így azonban nincs, aki pártját fogná. Sajnos, ez van. Ilyen a sors. Szegényke, hát igen, szegényke.

S akkor egy pénteki napon, amely semmiben sem különbözött a többi száz meg száz péntektől, Kudlík néni nem főzött vacsorát, hanem felöltötte fekete ünneplőruháját, fekete kendőt vett fel hozzá s a rendőrségre ment. Megmutatta a testét borító véralá- futásokat és segítséget kért. Tegyenek valamit. Bírják jobb belátásra. Segítsenek.

A rendőrök álmélkodva nézegették. Többségük már mindent megélt, amit meg lehet élni, de ilyesmit bizony még soha. Egy asszony följelenti a saját férjét! Felvették a jegyzőkönyvet s utál- kozva hazaküldték. Atyaég, hogy micsoda egy világ van, az emberek már a saját fészkükbe piszkí- tanak!

A mi ünnepségünkön is mindenki a fejét ingatta. Hogyan tehetett ilyesmit? Az ég szerelmére: hogyan képes egy nő, egy anya beköpni a tulajdon férjét a zsaruknak? Akinek a testével kellene védenie az egész családot, épp az rúg bele? Na és most elégedett lesz, ha az egész világ előtt kiteregetik a szennyesét? Kudlík néni jobban megrázta a vüág alapjait, mint az államosítás. Mert azt tra- fálta telibe, ami a lehető legnagyobb hagyományt, a legszentebb dolgot jelenti számunkra. A családot. A bizonyosságot, hogy ami a családon belül történik, az ott is megy feledésbe; a bizonyosságot, hogy a család összetart és megvéd a külvilággal szemben, még ha százszor se volna igazad. Na jó, hát verte, édes istenem, de ezért már fel kell jelenteni?

Szegény Kudlíknéból egyszeriben szörnyeteg lett. Az alkoholista Rudiikból pedig áldozat. A szomszédjai vállon veregették, meghívták egy-egy pohár italra. Mikor azonban a felesége ment az utcán, az emberek áttértek a másik oldalra, s keményen összezárták a szájukat. És amikor esténként Kudlíkéktól kiszűrődött a verés zaja, az emberek összenéztek: na, ezt érte el a szerencsétlen!

Hát ez jut eszembe az utóbbi időkben, mióta megszaporodtak a hagyományos család szószólói. Akik ugyanakkora meggyőződéssel kardoskodnak szent igazuk mellett, mint azok ott, a Kudlíkék környezetében. Akik ma hajlandók szidalmazni és verni a homoszexuálisokat s leköpni a politikusokat, mihelyt akár csak szóba hozzák a regisztrált partnerséget. Kudlík néni jut eszembe, s egyre reménytelibb érzéseim vannak. Mert ha elég volt egyetlen nemzedék ahhoz, hogy ne úgy tekintsünk tettére, mint árulásra, hanem bátornak lássuk őt, talán egy újabb generációnyi elteltével a másságot is képesek leszünk elfogadni. Mondjuk, a fiunkat, aki férfival él. Vagy a lányunkat, aki nőt szeret. S befogadjuk őket a családunkba, mely már talán nem lesz ugyan hagyományos, de biztosan szeretni és védelmezni fog bennünket.

Kudlík néni, minden elismerésem!

(Cs. G.ford.)

Egy egészen átlagos nap. Kudlík néni péntekje

DANIELA KAPITÁNOVA

A hatvanas évek végén történt. Nagy családi ünnepséget tartottunk, beleértve az összes néniket és bácsikat, a nagynéniket és a nagybácsikat is. Nevettünk, et- tünk-ittunk. Jožo bácsi, aki később érkezett, levette kalapját, s azt mondta, nem fogjuk elhinni, mi történt. Kudlíkné följelentette az urát a rendőrségen.

Emlékszem, ahogy egy pillanat alatt megváltozott a vüág. Meglepetésében a társaság levegőt se vett. Az elégedett arcok kemé- nyedni kezdtek. Változni. Végül már csak ellenkezést, utálatot és ellenérzést fejeztek ki. Tüstént világos volt számomra, hogy Kudlíkné valami borzalmasat követett el. Valamit, ami kirekeszti őt a társadalomból. Valamit, amit az embernek sosem bocsátanak meg.

Kudlík néni pár utcával arrébb lakott, ötvenéves lehetett, lánya Ostravába ment férjhez, férje alkoholista volt. A csenevész férfi piszkos munkaruhában járt s folyton vakarózott. Ujjai feketék voltak a szénportól, ezt lapátolta a kazánházban mindennap. Reggelente kerékpáron ment munkába, esténként részegen botorkált haza, maga mellett tolva a kerékpárt. Minden este megverte a feleségét.

Nyáron az udvaron, télen a konyhában. Lusta ribancnak nevezte, ütötte és rugdalta. A verés után elfogyasztotta a vacsorát, amit az asszony főzött neki, s aludni tért. Vasárnap már délelőtt a kocsmába ment. Innen néha annyira részegen hozták haza, hogy csak rádöntötték a sezlonra. Ilyenkor Kudlík néninek jó napja volt - nem kapott verést.

(Kép: AP Photo/Lefteris Pitarakís)

Az előtérben: Ron Mueck: Maszk 2. London, British Museum