Új Szó, 2010. július (63. évfolyam, 150-175. szám)

2010-07-17 / 163. szám, szombat

10 Szombati vendég

ÚJ SZÓ 2010. JÚLIUS 17. www.ujszo.com

Veiszer Alinda: „Valaki azt mondta nekem egyszer: én vagyok a mosolygós gyilkos - ezt vállalom, mert kifejezi, hogy az ember kulturáltan is lehet lényegre törő"

A riporter felkészültsége tisztesség kérdése

(Somogyi Tibor felvétele)

Veiszer Alinda negyedik éve vezeti a Magyar Televízióban a Zárórát. Késő éjszakai időpontban, show- elemekés médiasztárok nélkül - „csak” olyan érdekes emberekkel és olyan igazi érdeklődéssel, hogy lényegi változtatások nélkül már az ötszázötvenedik adáson is túl van.

VRABEC AAÁRIA

Amikor kezdte, sokan azt mondták, fiatal még ehhez a műsorhoz, egyórás komoly beszélgetéshez érett, tapasztalt személyiség kell. Azután fokozatosan megszerették a nézők, felfigyelt rá a szakma, és ma már megtiszteltetésnek számít, ha valaki meghívást kap tőle. Két éve Junior Prima-díjat kapott újságírói munkásságáért, és épp beszélgetésünk idején tudta meg, hogy idén Prima Primissima-díjra jelölték. Pedig még a harmincat sem töltötte be.

Azért ez nagyon komoly megtiszteltetés.

Kicsit meg is ijedtem tőle, de most nagyon örülök. Holnaptól meg biztos azon fogok gondolkozni, hogy az elismerés mellett komoly kötelezettség is egy ilyen kitüntetés.

Vagyis a további ötszáz vendégre éppúgy fel kell készülnöd, mint az előzőekre. Amikor ezt elkezdtétek, benne volt a négy év, a több száz interjúalany?

Dehogy. Azt gondoltuk, hogy ha bejön, akkor is maximum két év van benne. Szerencsére több lett, és még most sem unjuk.

És szerencsére nem is nagyon változott, nem akartátok mindenáron pergősebbé, színesebbé tenni.

Időnként próbálkozunk újdonságokkal, ilyen például az, hogy a vendég hoz egy számára kedves, emlékezetes tárgyat, de nagyon nem erőltetjük a változásokat. Volt olyan ötlet is, hogy egyszerre két vendéget hívunk, akik vagy személyesen, vagy a szakmájukon keresztül kötődnek egymáshoz, talán három ilyen adás született, de rájöttünk, hogy ez már inkább a vitaműsor kategóriája, nem pedig az őszinte beszélgetésé. Kívülről soha nem akartak ránk erőltetni semmilyen változást, inkább mi akarunk megújulni. Most, a nyár folyamán például huszonöt perces beszélgetések mennek adásba tehetséges fiatalokkal. De ősztől visszatér az eredeti forma - szerencsére, nem kell attól tartani, hogy elfogynak az érdekes emberek, mert rengetegen vannak.

Miközben ismert sztárokat szinte soha nem hívtok meg. Ezt előre eldöntötte a műsor stábja, vagy menet közben alakult így?

Azt mondtuk az elején, hogy itt ne azok legyenek, akik úgyis mindenhol ott vannak, és mindig ugyanazt mondják. Ha olyan ember a vendégem, aki sokat nyilatkozott már, akkor előre tudom, mit nem szeretnék tőle hallani, és ha észreveszem, hogy elkezdi mesélni a megszokott történeteit, akkor minden erőmmel azon vagyok, hogy valamiképp kizökkentsem ebből. Többet, mélyebbet akarok, mert annak nincs értelme, hogy

megismételjük a vele már elkészültinterjúkat.

Te hogy érzed, mennyit változtál az elmúlt négy év alatt?

Lecsillapodtam. Maradtam ugyanolyan kíváncsi, de az a megfontolatlan hév eltűnt, biztosabb vagyok magamban. Annyi mindent olvastam, tanultam, és annyi mindenről beszélgettem, hogy már van egy biztos alapom, amire lehet építkezni. Olyan ez, mint amikor a sok részletből egyszer csak összeáll a kép. Nagyon élvezem, hogy az a sokféle dolog, amivel foglalkozom, a tudomány, a művészetek, a kutatás, az irodalom mind-mind összefügg, és egészet alkot. Sok közéleti problémát meg lehet közelíteni a kultúra vagy akár a magánéleti mozzanatok felől is, és az a tapasztalatom, hogy így sokszor eredményesebb, el- gondolkodtatóbb párbeszédet lehet folytatni, mint az alanynak szegezett kérdésekkel.

Ehhez viszont az kell, hogy ne te akarj villogni, hanem hagyd beszélni a vendéget és fogadd el, ha az ő véleménye egészen más, mint a tiéd. Márpedig, mifelénk ez nemigen divat az újságírásban, azt tartják profinak, aki a földbe döngöli a beszélgető- partnerét.

Ez nem az a műfaj, ahol a riporternek az a feladata, hogy támadjon és számon kérjen, azt meghagyom a politikai újságíróknak. Vitatkozni, persze vitatkozunk, de kulturált hangnemben, és meglehet, hogy ezt már a néző észre sem veszi, mert nincs hozzászokva. Mindig minden interjúalanyommal éreztetem, ha nem értek egyet vele, de érdekel a véleménye, mert folyamatosan azt látom, hogy nálunk nincsenek kibeszélve a vitás kérdések. Mindenki fújja a magáét, jól odamondogatnak egymásnak az emberek, és a másikat meg sem hallják. Arról meg pláne nem gondolkoznak, vajon miért látja ő másként a dolgokat, ne adj isten nem lehetséges-e, hogy valamiben igaza van. A másik véglet pedig az álszent mellébeszélés, amikor mindenki tudja, hogy akik ott ülnek, legszívesebben egymásra borítanák az asztalt, de megpróbálnak viselkedni. Nem ez kell, hanem az a fajta nyitottság, amellyel az ember a saját véleményét felvállalja, de a másikétól sem zárkózik el. Én ezt próbálom csinálni, töb- bé-kevésbé úgy érzem, sikerül is. Valaki azt mondta nekem egyszer, hogy én vagyok a mosolygós gyilkos - ezt vállalom, mert kifejezi, hogy az ember kulturáltan is lehet lényegre törő.

Feltéve, hogy olyan felkészült, mint te.

Köszönöm, de ezt alapvető követelménynek tartom, mert ha már a kérdés is rossz, hogyan lehetne jó a válasz? Másrészt, a mögöttem lévő adások olyan értelemben is növelték az önbizalmamat, hogy már meg merem kérdezni, ha valamit nem értek. Sok mindent kell tudni ahhoz, hogy az ember felvállalja, hogy erről vagy arról még nem hallott. Én mostanra jutottam el oda, hogy elhiszem: annyi mindenről hallottam már, hogy ha valamiről mégsem, akkor talán a nézők többsége sem, és nem tűnök borzasztóan műveletlennek.

Ez nyilván sokkal könnyebb olyankor, amikor egy fizikussal,

vagy orvossal beszélgetsz, mint amikor egy író vagy komolyzenész ^ vendéged. Európában az irodalomban, zenében, képző- művészetben való jártasság még mindig alapműveltségi követelmény, pedig az oktatás már rég nem erről szól.

Tény, hogy még mindig létezik valamiféle ideál az általános műveltségről, miközben ennek már nagyon kevesen felelnek meg. Egy riporter számára az egyetlen megoldás, ha nagyon alaposan felkészül még abból is, mit és kiket hozhat szóba a beszélgetőtársa, de így is érheti meglepetés. Ilyenkor merül fel a kérdés, mikor meri azt mondani, hogy nem tudja kiről, miről van szó, és mikor látja a riportalany már a tekintetéből, hogy ez a rész bővebb magyarázatra szorul. Sokszor úgy érzem, hogy ez a legnehezebb a beszélgetésekben: úgy irányítani az egészet, hogy megmaradjon a szakmaisága, de közben a laikusok számára is érdekes legyen. Szerencsére, a legtöbben tudják, hogy a médiában picit le kell egyszerűsíteni a dolgokat, különösen a tudomány egyes területein, ahhoz, hogy mindenkiértse.

Ezzel együtt is, ma már presztízsnek számít a Zárórában szerepelni, sőt, sok olyan vendéged volt, aki máshová nem megy, nem menne el.

Furcsa, de ez valóban így van. Szerintem annak köszönhetően, hogy a szerkesztőink odafigyelnek a vendégekre, a stábban mindenki udvarias, a stúdióasszisztenstől kezdve a rendezőig mindenki tudja, mivel foglalkoznak, így az első pillanattól érezhetik, hogy nekünk

ők valóban fontosak. Rendszeresen meghívunk olyan embereket, akik az ötvenes években disszidáltak Magyarországról, és külföldön komoly karriert futottak be, sokat nyilatkoztak Nyugat-Európában, de sokan érkeznek fenntartásokkal, negatív előítéletekkel, melyek a magyar médiának szólnak. A beszélgetés után pedig sokszor kapunk tőlük olyan leveleket, hogy mennyire jól érezték magukat, milyen felkészülten végezzük a munkánkat. Nagyon örülök ennek, de szánalmasnak tartom, hogy ez érdemnek számít, mert szerintem olyan természetes kell, hogy legyen, mint a színésznél a szövegtudás. Mi más lenne egy riporter feladata, mint hogy felkészüljön a riportalanyból, és megadja neki a tiszteletet? Ez a minimum, ne ezért ismerjék el, hanem mert jók a replikái, a humora, remekül tud kérdezni, vagy témát váltani - annyi szakmai fortély van, amelyekkel bizonyítani lehet, de a fel- készültség nem tehetség, hanem tisztesség kérdése.

Minden igyekezet és felkészülés ellenére előfordul, hogy egy beszélgetés nem indul be, mert a riportalany nem veszi a lapot, kötözködő vagy ellenséges. Ilyenkor mi a taktikád?

Egy ideig próbálkozom, témát váltok, másként közelítem meg, de ha látom, hogy semmi nem hat rá, akkor feladom. Ez talán kétszer fordult elő eddig, lapos kérdezz-fe- lelek lett az egészből, és ezt nagyon nem szeretem. A beszélgetés akkor jó, amikor mind a ketten egyformán benne vagyunk, de ha a másik annyira nem akaija, nem tehetek semmit.

Nagyon sok mindenről kell tudnod, sok mindenhez kell értened, hiszen az egyik nap agykutatóval beszélgetsz, a másik nap meg világutazóval. Közben érezni a kérdéseidből, hogy a szóban forgó könyvet elolvastad, a koncerten te is ott voltál, a tudományos publikációt ismered. Hogyan jut minderre időd?

Úgy, hogy folyamatosan ezzel foglalkozom. Munkaköri kötelességem színházba, előadásra, járni, folyamatosan olvasok és figyelek. Tulajdonképpen jó dolgom van, mert azt csinálom, ami másoknak kikapcsolódás, engem viszont ezért fizetnek, és még a javamra is válik. Ez az a fajta felkészülés, amihez nem elég egy óra, igaz, nem is előző nap szólnak, hogy ki lesz a vendégem. Általában egy hétre előre tudjuk, ki lesz a vendég, van idő ráhangolódni az interjúra, és elvből nem is hívunk fel valakit az utolsó pillanatban, mert az eredeti riportalany lemondta.

Ilyen odaadással biztos, hogy csak addig lehet valamit csinálni, amíg az ember élvezi. Szakmailag már bizonyítottál, megvolt mindenki, vagy majdnem mindenki, aki fontos, számodra mi a kihívás még ebben?

Hihetetlenül élvezem, hogy mindig új dolgokat fedezek fel. Teljesen lenyűgöztek például az agyban lejátszódó szimpatikus kapcsolatok, hogy azok olyanok, mint a kereszteződések, amelyeken jönnek-mennek az információk, és ott dől el, hogy miért jó nekem egy illat, ami másnak rossz, miért tetszik nekem egy hang vagy szín. Hol lett volna alkalmam ezeket megtudni, és ennyi csodálatosan érdekes emberrel találkozni, ha nem ez a munkám?

Te is szoktál ötleteket adni, kit hívjatok meg a műsorba?

Persze. De alapvetően a műsor szerkesztői, Bertha Lívia és Józsa Márta állítják össze a vendéglistát, igaz, időnként le szoktunk ülni „ötletelni”. Igyekszünk valamiféle egyensúlyt fenntartani a természettudományok, társadalomtudományok és művészetek között, hogy mindenféle területről érkezzenek emberek, a pártpolitikát pedig szándékosan kizártuk. Közvetetten megjelenik véleményekben, ágazati és közéleti kérdésekben, azt sem kerüljük ki, ami éppen nagyon benne van a levegőben, mert a vendégeink óhatatlanul utalnak rá, de kifejezetten politikai témákról nálunk nem esik szó. Ezért nem is hívunk meg politikusokat, mert azt a játékot, hogy másról beszéljünk velük, ne politikáról, gyávának, álságosnak és gagyinak tartom. Ha egy politikus ül ott, akkor nem lehet megkerülni a politikát, és onnan kezdve mindegyiknek teret kell adni. De ez már egy másik műsor lenne.

El tudod képzelni, hogy hasonló lelkesedéssel egészen másfajta műsort vezess, vagy valami egészen mást csinálj?

Nagyon sok tervem van, de mind szakmán belüli. Nagyon izgatnak a közéleti, szociológiai vonatkozású témák, és el tudnék képzelni olyan műsort, amelyben szakértők és érintettek bevonásával ezeket lehetne boncolgatni. Olyan tervünk is van, hogy külföldön készítünk interjúkat olyan emberekkel, akik nem tudnak eljönni a Zárórába, vagy nem tudnak magyarul. Mondokegy példát: van egy Olga Grushin nevű alig negyven éves hölgy, aki szovjet emigráns családból származik, és nagyon sokfelé élt a világban, aztán Amerikába települt, és Carter elnökszemélyes tolmácsa volt. Most írt egy nagyon érdekes regényt arról, hogyan torzította el a szocializmus az emberek személyiségét - nagyon tetszett, és szívesen elbeszélgetnék vele, de ahhoz ki kellene menni Washingtonba. Remélem, ilyesmikre is lesz majd lehetőség a Magyar T elevízióban.

Mostanra komoly kapcsolati háló alakulhatott ki körülötted. Lehet, vagy egyáltalán akarod-e ezeket a kapcsolatokat ápolni?

Lehet és akarom is. Alapvetően humán közegben érzem otthon magam, és ezekből a körökből kerülnek ki azok a volt interjúalanyok is, akikkel néha összefutok, telefonálunk, találkozgatunk. Soha nem élnék vissza senki bizalmával, erre nagyon vigyázok, de azért sokszor tapasztalom, milyen jó, hogy ennyi embert ismerek. Megtörtént már, hogy valakit szerettünk volna meghívni, és nagyon ódzkodott, ezért megkértem egy közös ismerősünket, próbálja őt meggyőzni, hogy ez nem lesz olyan rossz. Legutóbb a Pécsi Országos Színházi Találkozóról tudósítottunk Galambbal, és eszünkbe jutott, hogy a résztvevőkkel készítünk egy videót az Igazából szerelem című film mintájára a találkozások öröméről. Sok színészt nekem is meg kellett kérnem, hogy öleljék meg egymást, és lehet, hogy nem tették volna meg, ha nem csinálom a Zárórát, és nem bíznak abban, hogy nem verem át őket, nem lesz belőle valami gagyi. Azóta a youtube, com-on elég sokan megnézték a filmecskét, sikeres lett.

Egy éve férjhez mentél. Ha a közeljövőre gondolsz, interjúalanyok, műsortervek vagy a gyerekvállalás jut inkább eszedbe?

Ez is, az is, felváltva. Nem akarom a karriernek beáldozni a családot, de azt hiszem, nem leszek az az évekig otthon ülő anyuka. Nem is olyan a munkám, hogy teljesen ki kellene zárni, de úgyis a gyerek döntené el, mire jut még idő mellette, mert természetes, hogy ha lesz, akkor ő lesz a legfontosabb.

Valahol azt olvastam, hogy Kambodzsában és Vietnamban voltatok nászúton. Elég kalandos vállalkozásnak tűnik.

Nagyon jó volt hátizsákkal vé- gigbuszozni az országon, az olimpia idején Kínában is így jártunk. Sokat láttunk, tapasztaltunk, és hihetetlenül szabadok voltunk, mert minden itthoni gondunk eltörpült. Időnként nagyon hasznos elmenni jó messzire, mert ilyenkor az ember más távlatból látja a saját dolgait, és rájön, hogy vannak, akik sokkal nehezebben, sokkal nagyobb napi küzdelmek árán élnek, mint mi.

Ha magadat nézed négy év távlatából, neked mit adott a Záróra?

A hitelességet. Tudom, hogy úgy kell rá vigyáznom, mint hímes tojásra, de nem görcsölök ezen, mert úgy érzem, nem is tehetek többet érte, mint hogy rendesen végzem a dolgom.