Új Szó, 2010. június (63. évfolyam, 124-149. szám)

2010-06-29 / 148. szám, kedd

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2010. JÚNIUS 29. Kultúra 7 Négy híres párizsi kollégája után Gérard Depardieu, a francia film koronázatlan királya is meghódította a közönséget Trencsénteplicben, a Dicsőség hídján Hatvanon túl még mindig habzsolja az életet Megmaradt egyszerű, megközelíthető, hétköznapi embernek (Somogyi Tibor felvétele Annie Girardot, Isabelle Huppert, Catherine Deneuve és Jean-Paul Belmondo mel­lett ő az ötödik francia szí­nész, akinek névjegye felke­rült a trencsénteplici feszti­vál hídjára. De még mielőtt az ünnepélyes ceremóniára sor került volna, Gérard De­pardieu ráérősen beszélt önmagáról, a francia film­gyártásról és a világ film­terméséről. SZABÓ G. LÁSZLÓ Szerencsések vagyunk, állapí­totta meg szombaton délben Peter Nágel, a trencsénteplici Art Film fesztivál igazgatója: a francia légi­­forgalmi társaság sztrájkja tegnap estig tartott, így Gérard Depardi­eu ma reggel már repülhetett. És jött is boldogan. Nem azért, mert egyszer, jó pár évvel ezelőtt már járt Szlovákiában, hogy egy akko­ri, „kardos” politikus meghívását elfogadva autópályát avasson, hanem mert szereti, ha szeretik. Emberből van. Népszerűségének is ez a nyitja: bármekkora királya is a francia filmnek, koronáját még sosem illesztette a fejére, nem tetszelgett benne. Sőt! Meg­maradt egyszerű, megközelíthe­tő, az életet mindenestül élvező, hétköznapi embernek. Tapintat­ból és tiszteletből egyébként arról a bizonyos útavatóról senki sem kérdezte, és ő maga sem hozta fel a témát. Tévedését meggyónta már, nemrég megjelent könyvé­ben meg is írta. Felejtsük el, ha ő már elfelejtette. Depardieu életében vannak ennél sokkal fontosabb momen­tumok, elvégre Delon és Belmon­do mellett mégiscsak a francia mozi harmadik óriása. Mellesleg: valóban az. Testalkatát tekintve is. Száz fölött pedig már aligha szá­molja a kilóit. Arca rózsaszínben pompázik, fehér ingje egy reve­renda felső része is lehetne. Súlyos egyéniségét most éppen botra tá­maszkodva hozta, mivel bot nél­kül nehezére esett volna a járás. De ez már csak akkor derült ki, amikor Párizsban elindult a repü­lőtér felé. Előző nap ugyanis bu­kott a motorjával. Egy barom állat buktatta, hogy őt idézzem. Bele­hajtott egy taxis, miközben ő sze­líden robogott. Nagyobb baja sze­rencsére nem lett, csak meghúzó­dott a bokája, na jó, be is dagadt egy kicsit, de üsse kő, bár ütötte, a lényeg az, hogy talpra tudott állni, illetve vissza tudott ülni a járgány­ra. A taxis meg mehetett a búsba. Elhajtotta. Előtte persze sommás véleményt mondott róla, aztán ráparancsolt, hogy állítsa fel a mo­torját, és kérjen elnézést tőle. Au­togramot azért ne, mert küldi a fenébe. Rendőrt nem hívatott. Csúszott már nagyobbat is az élet­ben, nem kell ebből nagy ügyet csinálni, gondolta. Ez ő! Pontosabban: ez is ő. A nagy vagány, aki még tudja, hogy betyárbecsület is létezik a világon. Nem kell mindjárt zsaruért kiálta­ni. Intézzék el csendben, férfiasán, aztán adieu! Ennyit az aktualitásról. Arról, ami éppen történt vele. Hogy tíz filmhez köti szerződés, azt nem részletezi. Minek? A végeredmény úgyis látható lesz. Az egyik előbb, a másik utóbb, a harmadik meg... majd! Truffaut-t méltatta és a francia új hullámot. Rendezőket sorolt, akikkel szívesen dolgozott. Szere­peket, amelyeket ma is szeret. Bal­­zacot, Napóleont, Jean Valjeant, Monte Cristo grófját, de minde­­nekfölött: Cyranót, a szívének leg­kedvesebbet. Ez utóbbit egyéb­ként Budapesten játszotta, ott for­gatták a filmet, Depardieu oldalán az akkor még pályakezdő Vincent Perezzel. Legjobb barátja azonban nem lehetett mellette. Patrick De­­waere-rel a Tojástáncban reme­kelt, ott alkottak elválaszthatatlan párost. Akciódús film volt ez is, olyan, amilyet szeret. Mert nem egy nyugodt, megállapodott ter­mészet. Még most sem. Hatvankét évesen. Szőlőt termel, borászko­­dik, kedvtelésből utazik, könyvet ír, titkos levelekben vallja be eltit­kolt szerelmeit, röviden: habzsolja az életet. Szegény családban szü­letett, gazdag ember lett, mégsem a pompának, a luxusnak hódol, hanem a mindennapi életnek. A fi­nom ízeknek, a zamatos nedűk­nek, a nagy találkozásoknak, a természet kínálta csodáknak. Nemrég Kazahsztánban járt, ahol élete legízesebb paradicsomát et­te, és nem az ország élenjáróival akarta tölteni az idejét, hanem a földművesekkel, akik között sok­kal jobban érzi magát, mint „fel­sőbb körökben”. Misszió? Nem lát ő semmiféle küldetést a színészi hivatásban, mondja. Szórakoztatást. Azt igen! Ezért is forgatott a művészfilmek mellett annyi habkönnyű vígjáté­kot. Mert az is kell. Add meg a népnek, amit kíván, és szeretni fog, véli a jószívű király. Ó pedig megadja. Méghozzá nívósán. Nagy komédiás. Mondhatni: vér­beli. Pedig nem az. Kovácsmű­helye volt a papának. Izzott a vas a kezében. Kalapált, formált, tehát a maga módján ő is alkotott. Ennyit a vér szaváról! Kezébe adom a könyvét. A pos­­tázatlan leveleket. Nézi a fülszö­veget. Pár sor magyarul. „December 27-én születtem. Ó nem akarta, hogy megszülessek. 1948 karácsonya iszonyú fájdalom volt Lilette-nek. Azt szokta mon­dani nekem: azzal, hogy a világra hozott, kicsit a halálba küzdte ön­magát. így jöttem a világra mint valami szörnyűséges karácsonyi ajándék...” A számokból látja, miről szól­nak a sorok. így volt, mondja, nem hazud­tam, én sosem hazudok. Kolár Péter, a kassai Thália Színház nyugdíjba vonuló igazgatója és Gál Tamás színművész is díjat kapott a Magyar Színházak XXII. Kisvárdai Fesztiválján Azok a felejthetetlen nagyidai cigányok Gál Tamás Kisvárda város különdíját veszi át A nagyidai cigányokért (Szkárossy Zsuzsa felvételei) JUHÁSZ DÓSA JÁNOS Kisvárda. Ezért az élményért érdemes volt leutazni, mondta Nánay István A nagyidai cigányok előadása után, amelyet az Epop­­teia Társulás Műhely mutatott be késő éjszaka a fesztivál második fe­lében. Bár ahogy az alkotók (Gál Tamás és Bodonyi András) maguk is elismerték, nagyon fáradtak vol­tak, apróbb hibák is becsúsztak, s többnyire ezt az előadást is diák­­közönség előtt játsszák, ezért nem volt egyszerű az átállás, a szinte szakmabeliekből álló nézősereg hatalmas tapssal és ovációval kö­szönte meg a nem mindennapi tel­jesítményt. S itt talán folytathatnánk is to­vább. Gál Tamásnak, bár előadása volt a díjkiosztó idején, mégis ma­radt, hogy személyesen vegye át az elismerést, Kisvárda város külön­díját, s ahogy Gál a köszöntőjében fogalmazott, tíz éve hivatásos szí­nész, de eddig csak két évadot ját­szott profi társulatban, s a Jó estét nyár, jó estét szerelem nagy sikerű előadása után, amikor szerepfor­málásáért megkapta a Páskándi­­díjat, csak az off programokban, s többnyire éjszaka tudta megmu­tatni magát. Nem félünk a farkas­tól, A helység kalapácsa, Hogyan ettem kutyát - emlékszem, két éve erről az előadásról Eszenyi Enikő is szuperlatívuszokban nyilatko­zott. S idézzük még Gabnai Kata­lint, aki szintén nem fukarkodott a dicsérettel: „Ami ezen az előadá­son történt, az rendkívüli valami. Gál Tamásból az a lebírhatatlan erő árad, amit eddigi életem során - s ezt ősz hajjal bírván, én már nyugodtan mondhatom - csak a legnagyobbakkal való nézői talál­kozások során voltam szerencsés megtapasztalni.” Felvidéki szempontból további örömteli pillanatai is voltak a Ma­gyar Színházak XXII. Kisvárdai Fesztiváljának. Több évtizedes ki­emelkedő színházvezetői munká­jáért életpálya-díjat adományoz­tak a nyáron nyugdíjba vonuló Ko­lár Péternek, a kassai Thália Szín­ház igazgatójának, aki kisebb, kényszerű megszakításokkal 1989 óta vezeti a kassai társulatot. S még egy díjat átvehetett Kolár, a Thália kapta a fesztivál közönség­díját a Valahol Európában c. elő­adásért (rendezte: Moravetz Le­vente), amely az egyedüli állótap­­sos előadás volt a fesztiválon. S itt említsük meg mégis a direktor egyetlen bánatát: ahogy már meg­szokhatták, a szervezők idén sem hívták meg a színház egyeden elő­adását sem a versenyprogramba, s ezért a szakmai értékelés (megbe­szélés) is elmaradt. Holott Kolár szerint az elmúlt két évadban több olyan előadásuk is volt, amely bát­ran állta volna a versenyt az erdé­lyi, vajdasági és kárpátaljai társu­latok előadásaival. A Komáromi Jókai Színház két előadással vett részt a fesztiválon, a Martin Huba rendezte Három nővér a verseny­programba is bekerült, míg a Vár­színpadon a Lévay Adina rendezte Anconai szerelmesek című vigjá­­tékot mutatták be fergeteges siker­rel. Mivel a válogató Szűcs Katalin Ágnes a szatmárnémetiek Három nővérét is beválogatta, összeha­sonlításra is lehetőség nyílott, s bár díjat a szatmárnémetiek kaptak (a zsűrit valószínűleg „meghatotta” a társulat sanyarú helyzete), a ko­máromiak nem jöttek ki rosszul ebből a furcsa párbajból. Érdekes módon mindkét előadás megpró­bált külsőségeket ráaggatni az előadásra, de amíg a komáromi előadás s a parádés színészi játék ledobta magáról a Huba által el­képzelt, működésképtelen játékot (kár, hogy Huba nem tudta az ere­deti elképzelését megvalósítani, s egy igazi próbafolyamatot levezé­nyelni, ahogy tervezte), a szat­márnémetiek előadását megfojtja Keresztes Attila és Khell Zsolt lát­ványvilága, s a belső csehovi han­gok helyett a rendező modorossá­ga lesz úrrá az előadáson, többnyi­re számottevő színészi teljesít­mény nélkül. Huszonkét éve a találkozás igé­nye hívta életre ezt a fesztivált, s nyugodtan leírhatjuk, a magyar Kolár Péter életpálya-díjat kapott színházi szakma felfedezte a hatá­ron túli színházakat, amire nagyon jó példa az 1998 óta működő Ven­dégségben Budapesten című soro­zat a Thália Színházban, de az utóbbi időben a magyar színházi szakma jelentős része is a POSZT- ról (Pécsi Országos Színházi Ta­lálkozó) átvonul Kisvárdára, s alig van olyan jelentősebb kritikus, aki ne töltene el itt pár napot. S van miért. A határon túli társulatok zöme ugyanis szorosan beágyazó­dik a többségi nemzet színházkul­túrájába, az erdélyi és vajdasági társulatoknál rendszeresen dol­goznak szerb és román rendezők, s nagyon izgalmas előadás jöhet lét­re például akkor, ha egy szerb vagy román rendező magyar klasszikus vagy akár kortárs darabbal pró­bálkozik. Ez történt a csíkszereda­­iak Lilioma esetében, amelyet a méltán nemzetközi hírű Vlad Mu­­gur álmodott színpadra, vagy Új­vidéken, ahol Az ember tragédiá­ját Kokan Mladenovič értelmezte újra. S jó látni, hogy mind Erdély­ben, mind Vajdaságban működik színművészeti akadémia is, az Új­vidéki Akadémia által elhozott Le­ánynéző a fesztivál egyik legkel­lemesebb meglepetése volt szá­momra. Rendkívüli vállalkozás volt a marosvásárhelyi Yorick Stú­dió által bemutatott 20/20 című dokumentumdráma, amely román és magyar nyelven, román és ma­gyar színészek közreműködésével próbálta megidézni az 1990. már­cius 19-i marosvásárhelyi véres eseményeket. Nem akármilyen vá­rakozás előzte meg a két évvel ez­előtti Záróra sikere után a szabad­kaiak új, „saját készítésű” előadá­sát, a Safe house-t, s bár ez nem ha­tott akkora elemi erővel, mint a már említett első közös produkció­juk, jó volt látni a sok tehetséges fi­atalt, akik egy angol bűnügyi tör­ténetbe ágyazva próbáltak önma­gukról, a mindennapjaikról be­szélni. Idén nem lógtak ki a sorból a nagyközönségnek szánt könnye­debb produkciók sem, akár a már említett kassai és komáromi elő­adás, de a temesváriak Ájláyjú c. musicalje vagy a sepsiszentgyör­­gyiek hosszú bohóctréfaként meg­csinált Figaro házassága méltán aratott vastapsos sikert. Több előadás a megfelelő szín­padi tér hiánya miatt idén sem tu­dott eljutni Kisvárdára, s ahogy Nyakó Béla igazgatótól megtud­tuk, remény sincs arra, hogy Bán Ferenc évekkel ezelőtt megálmo­dott színházépülete a közeljövő­ben elkészüljön. Sőt, a szervezők már elégedettek lehetnek azzal, ha a támogatás legalább ezen a szin­ten megmarad. Bár a díjkiosztó gá­lán felszólaló Szőcs Géza kulturá­lis államtitkár szerint az új kor­mány mindent megtesz azért, hogy évente meghatározott összeg jusson a határon túli magyar szín­játszásra, s szeptemberre össze­hívta a határon túli magyar szín­házigazgatók kerékasztalát is. S hogy a végére ismét Nánay Ist­vánt idézzük, aki a kezdetektől része (se) a fesztiválnak, idén a művészi átlagszínvonal és a válo­gatás is megfelelőnek mutatko­zott, volt egy-két kiemelkedő elő­adás, amely más külföldi fesztivá­lokon is megállná a helyét. Tegyük hozzá, idén a felvidéki társulatok is jelesre vizsgáztak.

Next

/
Oldalképek
Tartalom