Új Szó, 2010. június (63. évfolyam, 124-149. szám)
2010-06-19 / 140. szám, szombat
14 Szalon ÚJ SZÓ 2010. JÚNIUS 19. www.ujszo.com 1965. június 17-én, amikor a vízszint már elérte a 801 cm-t, bekövetkezett az, amitől az Alsó-Csallóköz lakossága leginkább rettegett... A nagy árvíz, negyvenöt esztendő távlatából Csallóközaranyos árvízzel elöntött egyik utcája (Kép: archívum) Ez az idei szélsőségesen esős időjárás már-már kísértetiesen hasonlít a 45 évvel ezelőttihez. VARGA ERNŐ Most is naponta olvashattuk a lapokban, figyelemmel kísérhetjük a rádió híradásaiban, a televíziós állomások híradóiban az árvízveszélyről és az árvizekről a borsodi tájak, a Tátra aljai, a Tőketerebes környéki erek, patakok, folyók, a Garam s az Ipoly menti falvak lakosainak a szinte emberi erőt meghaladó elemekkel vívott harcáról szóló tudósításokat. Az embernek akaratlanul is az eszébe ötlik, mi is történt a Komáromi járásban ’65-ben. „A mostam árvíznek nincs páija - mondta akkor Baross mérnök, a Duna-Vág Folyamigazgatósága komáromi kirendeltségének igazgatója. - A múlt század árvizeinek és az 1954-es rendkívül magas vízszintjének egy közös vonása van: a Duna vizének áradása és a belvizek szintjének a sok lehullott csapadék következtében történt hirtelen emelkedése. 1876 óta, amióta erről pontos adataink vannak, az 1954. év és az idei év kivételével, amikor a Duna vízállása Komáromnál elérte a 727 cm-t és a Vág vízállása Gutánál az 557 cm-t, ilyen magas vízállást soha nem mértek.” A Duna vízállásának szintje normális állapotban Komáromnál 300-310 cm. A vízszint emelkedése 1965. március 20-án kezdődött és április 2-án elérte az 582 cm-t. Az állandó erős esőzések következtében két hónap alatt, márciusban és áprilisban a Komáromi járásban másfélszer több csapadék hullott le, mint más években, és így ment ez a további napokban is, mígnem 1965. június 9-én a Duna vízállása ideiglenesen 688 cm-nél tetőzött. De ekkor az árvíz már másfelől is fenyegette a járást. A Duna már nem fogadta be a Vág, a Vág-Duna, a Zsitva és a Nyitra vizét, sót kezdte azokat visszafelé duzzasztani. Komáromban az Erzsébet-szigetről június elején már 28 családot kellett kimenteni. A Dunán leállt a hajóforgalom, a komáromi kikötő vasúti sínpályáit ellepte a víz, megkezdődött a hajógyár védelmében a Duna hajógyári ágán az ideiglenes gátak építése, úgyszintén elkezdődött a város védelmében a kikötő mentén a gátépítés. De akkor már az árvízvédelembe és az Erzsébet-szigeti lakosok kimentésébe bekapcsolódtak a komáromi helyőrség utász-hidász alakulatának katonái és gépei is. A Duna és a Vág, a Vág-Duna, a Nyitra és a Zsitva menti községek lakosai ádáz harcot vívtak a folyók veszélyeztetett szakaszain. Töltötték, rakták le a homokzsákokat, fékezték a buzgárokat, erősítették a folyók gátjait. Komárom lakosai, a kikötő, a hajógyár, a villanytelep, a nyugat-szlovákiai nyomda, az Agrostroj, a Doprastav és a többi üzemek dolgozói, valamint a környező falvak lakosai is éjt nappallá téve védték a gátakat, szivattyúzták el a már feltört talajvizet. Dunamocson a község lakosain kívül a szomszédos falvak lakosai is hősiesen segédkeztek, mert kb. 4 kilométerrel a falu alatt, a legveszélyesebb helyen, Karva irányában új gátat kellett építeni és őrizni, mert a helyzet szélsőségesen veszélyessé vált. Sajnos a félelem jogosnak bizonyult. A gátat védők minden hősies munkájának ellenére 1965. június 14-én a község alsó részén a Duna vize áttörte a gátat és mindent elsodorva ömlött a falu felé. El kellett kezdeni a lakosság kimenekítését, ami szervezetten meg is történt. A Duna vízszintje másnap elérte a 792 cm-t. 1965. június 15-én reggel 9 óra körül Pat és Zsitva tó között a gát nem bírta tovább tartani a hatalmas víztömeget és átszakadt. Rövid idő elteltével már Patot, Izsát, Marcelházát, Hetényt, Gyula-majort fenyegette az ár. Azonnal el kellett kezdeni e falvak kiürítését is. A víz már aznap a délelőtti órákban elérte Izsát, és másnap elöntötte a Komáromból Érsekújvárba vezető utat, a Komárom-Ógyalla közti útszakaszon le kellett állítani a vasúti forgalmat is. A páti gátszakadás következtében a Duna vizének szintje Komáromnál ideiglenesen, 1965. június 16-án 794 cm szinten megállapodott. De másnap, amikor a vízszint már elérte a 801 cm-t, bekövetkezett az, amitől az Alsó-Csallóköz lakossága leginkább rettegett. A Duna vize Kulcsod és Csicsó között kb. 160 méter hosszúságban átszakította az elázott gátat. A kb. 18méter mély szakítás néhány óra alatt kb. 250 méterre hosszabbodott. Azonnal mozgósítani kellett minden hozzáférhető emberi és gépi erőt. Biztosítani kellett az emberek kimenekítését, a gazdasági állatok mentését. Hozzá kellett látni a gát megjavításához. A Csicsó feletti és Pat alatti szakításon kb. 1,2 millió köbméter víz ömlött ki. Nehéz szavakat találni az emberek hősi magatartásának jellemzésére. A víz kiömlésének csökkentése végett mielőbb új gátszakaszt kellett létesíteni. De ezzel egy időben biztosítani kellett a mentési munkálatokat. Hatalmas erőfeszítést követelt nemcsak az emberek kimenekítése, hanem meggyőzése is, mert sokan nagyon nehezen, szinte az utolsó percekben hagyták csak el lakhelyüket. Könnyes szemmel vetettek még egy utolsó pillantást házukra, udvarukra, mielőtt beszálltak a rájuk sokszor órákig várakozó autóbuszokba. Biztosan az jutott az eszükbe, vajon visszatérünk-e még, látjuk-e újra életünk gürcölésének eredményét. Lehet, hogy nem egynek a negyvenes évek második felének elején zajló kitelepítések villantak fel emlékezetében, hogy vajon viszontlátják-e még hőn szeretett szülőfalujukat. A félelem s a remény percei voltak ezek. De nem volt más kiút, menni kellett. A kiáradt víz elöntötte a járás egész felső részét, Nagymegyer határától Komáromig, Gútánál, Keszegfalvánál nyaldosva a Vág és a Vág- Duna gátjait. Legnehezebb volt Gútán, ahol az emberek éjt nappallá téve építették falujuk körül az ideiglenes, ún. nyúlgátat és ahol az autóbuszok napokig vártak az emberekre s csakis a legutolsó percben, amikor a csicsói gátszakadásból kiömlő áradat átszakította az emberfeletti erővel épített nyúlgátjukat, szántákrá magukat amenekülésre. Lidicét 1942. június 10-én a németek megtorlásként felégették, lakosait kivégezték, a községet később felrobbantották, majd a földdel egyenlővé rombolták Egy falu és lakosságának likvidálása POSTA ÁKOS ISTVÁN Lidice. A második világháborút követően több ország is kiadott bélyegeket, megemlékezve a történtekről, sót néhány USA-beli város át is neveztette magát. Mivel azonban többen csak a kommunista propagandát vették észre, a rendszerváltást követően a név megkopott... A korabeli eseményeket Petra Sedláčkovával, a Lidicei Múzeum történészével elevenítjükfel. A gyanú Lidicébe vezetett Az 1942. május 28-i merényletet követően a nácik Reinhard Heydrich gyilkosa után kutattak: a protektorátus vezetőjét Angliában kiképzett cseh patrióták ölték meg. Őket sokáig nem találták. A gyanú Lidicébe vezetett, mert volt két Angliában kiképzett ejtőernyős, akik a háború előtt ebben a faluban éltek: Jozef Horák és Josef Stríbmý. 1939-ben elhagyták a települést, és a merénylet időpontjában is éppen Nagy-Britanniában tartózkodtak. Később kiderült, hogy ez a két ejtőernyős tudta, kik a valódi gyilkosok, maguk azonban a merényletben nem vettek részt. Á másik ide vezető gyanú pedig az volt, hogy egy házas férfi, áld házasságon kívüli kapcsolatban állt egy lidicei nővel, a szakítást közlő levelében, amelyet a nő munkahelyére címzett, leírta, hogy fontossá akaija magát tenni az ellenállásban. A nő aznap nem volt a munkahelyén, amikor megérkezett a levél, s a főnöke kibontotta a levelet, majd továbbította a Gestapónak. Ezt a szerelmespárt is meggyilkolták nem sokkal később... A Gestapo június 4-én letartóztatta Horák és Stríbmý családtagjait. A faluban lényegében véve Horák és Stríbmý kivételével senki sem volt ellenálló, mindannyian ártatlan civilek voltak. Június kilencedikén a rendőrök a falu lakosait összegyűjtötték, és körbevették a falut. Este 11-kor mindenkit felébresztettek és - mint később a szovjetek a málenkij robot esetében is - háromnapi élelem, valamint értéktárgyaik magukkal hozatalára parancsolták az összeterelt lakosokat. A férfiakat Horákék farmjára gyűjtötték össze, s reggelig kellett A gyermekek emlékműve az emlékparkban ott maradniuk. A nők pedig a gyermekeikkel a helyi elemi iskola épületében maradhattak. Reggel a férfiakat meggyilkolták, a nőket és a gyerekeket pedig Kladnóba, az ottani középiskola épületébe szállították. Itt néhány gyereket kiválasztottak germanizációra, a többit pedig a Lódzban lévő gettóba vitték. Az egy évnél fiatalabb gyerekek egy prágai bölcsödébe kerültek. 173 férfit gyilkoltak meg Lidicében, akiket pedig nem találtak aznap otthon, a településen hivatalosan bejelentett lakosok listája alapján később felkeresték, és Prágában gyilkolták meg őket, mintegy 11 főt. Horák és Stríbmý túlélték az eseményeket, mivel nem voltak Csehországban, és volt még egy férfi, aki túlélte: ó akkor szintén nem tartózkodott Lidicében, mert a fia meggyilkolásáért börtönben ült. A nők közül 143 élte túl a 203-ból, a gyerekek közül mindössze 17a 105-ből. Lidice mint mementó A kommunista rezsim kiemelt településként kezelte a falut a háború után, és műiden túlélő a lehető leghamarabb házat kapott a faluban, Horák és Stríbmý viszont nem, mivel a sok női túlélő jóformán mindegyike gyűlölte őket. Az új Lidicét 1947-benkezdtékel építeni. A háború után rögtön elhatározták, hogy az eseményeknek emléket állítanak. Először csak a tömegsír volt látható, majd a 60-as években épült fel a múzeum és az emlékpark. A kommunisták Lidicét saját propagandacéljaikra használták. Emiatt a bársonyos forradalom után népszerűden lett, mivel sokan csak a kommunista propagandát látták benne. Az emlékhelyet 2000-ben renoválták, és iskolai csoportokat is hoznak ide, emellett jelentősebb turistaforgalmat is lebonyolít, a Prágából távolsági busszal közvetlenül megközelíthető műemlékegyütteshez az emlékparkon kívül tartozik egy, az eseményeket megindítóan feldolgozó múzeum és egy galéria is. Ez utóbbi az emlékparktól pár percnyi sétával érhető el, s gyakran állítanak ki a hivatásos képzőművészek alkotásai mellett gyerekrajzokatis. A felégetett Lidice (Képek: archívum és wikipedia)
