Új Szó, 2010. június (63. évfolyam, 124-149. szám)

2010-06-10 / 132. szám, csütörtök

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2010. JÚNIUS 10. Vélemény És háttér 7 TALLÓZÓ HANDELSBLATT Magyarország meg akaija nyugtatni a piacokat - emelte ki tegnap a kormányzati akció­tervről beszámoló tudósításá­ban a Handelsblatt. A német­­országi üzleti körök egyik leg­befolyásosabb újságja részle­tes beszámolóban ismertette a kormányprogramot. A lap Ma­gyarországgal rendszeresen foglalkozó tudósítója, Stefan Menzel olyan takarékossági csomagról beszélt, amellyel a jobboldali konzervatív Fidesz­­kormány vissza akarja szerezni a nemzetközi beruházók bi­zalmát. A tudósító szerint azokról a beruházókról van szó, akik hátat fordítottak az országnak az államcsődtől va­ló félelmükben. (mti)- Nem halaszthatná el a büntetésemet a választások utánra? Akkor már lesz mentelmi jogom! (Peter Gossónyi rajza) A „palesztinbarát aktivistáknak" provokációikkal sikerült felkorbácsolniuk az Izrael ellenes érzelmeket Ki kit fenyeget? Május végén, két nappal a gázai segélyflottilla elleni iz­raeli akció előtt az atomso­­rompó-szerződést (NPT) alá­írt államok New York-i utó­konferenciáján elfogadtak egy záró nyilatkozatot, amely egyebek mellett a Közel-Ke­let atomfegyver-mentesíté­sét szorgalmazza. MAL1NÁK ISTVÁN A dokumentumot sajátos mó­don Irán és Catherine Ashton uni­ós külügyminiszter üdvözölte lel­kesen. Barack Obama kikelt elle­ne, a fehér házi tájékoztatás sze­rint az amerikai elnök „erőteljes egyet nem értését fejezte ki azzal, hogy a konferencia Izraelt állítot­ta pellengérre”. Ennek az ad különös jelentősé­get, hogy az utóbbi napokban az ún. palesztinbarát aktivistáknak provokációikkal sikerült felkorbá­csolniuk az Izrael ellenes érzel­meket, a BT pedig ma hajnalra várhatóan megszavazza az újabb szankciókat a perzsa állam ellen a folytatódó iráni atomprogram miatt. Mindez így együtt ismét jó alkalom arra, hogy az arab orszá­gok a zsidó államot atomfegyver­rel rendelkező agresszorként ál­­'lítsákbe. Tény, Izrael lebegteti a kérdést, sosem ismerte be, hogy van atom­fegyvere - egyes szakértők szerint 200 robbanófeje lehet, ami valószínűleg túlbecsült adat. En­nek a lebegtetésnek is köszönhe­tő, hogy a zsidókat még nem sike­rült a tengerbe szorítani - aho­gyan több arab/palesztin doku­mentum, meg például az iráni el­nök is fogalmaz. A francia kül­ügyminiszter szerint az NPT-utó­­konferencia dokumentumai „pon­tosabbak is lehettek volna az atomfegyverek elterjedése okozta válságokkal, különösen pedig az iráni válsággal kapcsolatban, amely a nemzetközi közösség ag­godalmainak középpotjában áll”. Azt, amit Bemard Kouchner pon­tatlanságnak nevezett, bátran minősíthetjük nemzetközileg szentesített antiszemitizmusnak. Az iráni diplomácia az NPT-do­­kumentumot álszent módon „az atomfegyvermentes világ megte­remtéséhez vezető lépésként” ér­tékelte, s már ez is jelzi, hogy itt valami bűzlik. Obamát az háborí­totta fel, hogy a szöveg az egyedü­li negatív példaként Izraelt említi. Nem nevezi meg Pakisztánt, Indi­át, Észak-Koreát, és Iránt sem em­líti. Azt az országot, amely évek óta akadályozza a NAÜ ellenőrei­nek munkáját, amelynek atom­programjával kapcsolatban több NAU-jelentés is állapított meg ka­tonai vonatkozásokat. A képmu­tatás teteje, hogy éppen Irán szólí­totta fel a zsidó államot: nyissa meg nukleáris létesítményeit a NAÜ-ellenőrök előtt. Az említett Obama-nyilatkozat szerint a leg­főbb fenyegetést az jelenti, hogy Irán nem hajlandó eleget tenni az NPT-ből rá háruló kötelezettsé­geknek. Mindezt az uniós külügymi­niszternek is rögtön kifogásolnia kellett volna. De nem tette, s ez azt jelzi, hogy baj van az uniós külpolitikával. Senkinek sem kell szeretnie a jelenlegi izraeli kor­mány politikáját, keményen bí­rálni is lehet - például a Gázai övezettel szembeni tarthatatlan blokádpolitikát -, az még nem antiszemitizmus. De a létében veszélyeztetett zsidó állam - az éppen aktuális kormányoktól független - biztonságpolitikájá­nak alapelvei nem kérdőjelezhe­­tők meg. Senki sem gondolhatja komolyan, hogy Izrael bármiféle nukleáris veszélyt jelent. A fe­nyegetést illetően tíz szakértőből kilenc az első helyen Iránt, Észak- Koreát, majd Pakisztánt említe­né. Joggal. JEGYZET Focidrukk MIKLÓSI PÉTER Amikor e sorokat írom, halálo­san türelmetlen vagyok, hiszen még két teljes nap péntek dél­utánig, a világbajnokság nyitó­meccséig. Pedig már vagy egy hete, hogy a kert végében na­ponta hosszú perceket töltök a szülői házból örökölt pádon, és a lábamnál ott ül régi sportbará­tom: Romy, a farkaskutyánk. Lelki szemeim előtt a magyar fociválogatott álomlátásszerűen megjelenő megannyi kudarca; csupán Romy vigasztal a ra­gaszkodásával, arcát a tenye­rembe fúrva. Most is megértő, bár aggódó pillantással mére­get: „Mi van, nem bírod már ki­várni az első sípszót, kedves gazdám? De a vébé 64 mérkőzé­se közben azért juthatna időd arra is, hogy kiszaladjunk a falu­széli szőlők és almaligetek közé kerítésen túli levegőt szívni!” Ő már tudja, mi is az, ha az embert elkapja a fociláz és ővele ilyen­kor bűnösen keveset foglalko­zik, hiszen az előző két világbaj­nokságot már együtt szenvedtük végig. Most is már előre érezhet valamit, mert fejét még jobban hozzám dörgöli, mintha tudná, hogy a gondolataim a régi foci­­vébék körül forognak, amikor még a magyar csapatnak helye volt a „kiváltságosok” között. Például az 1962-es chilei focifi­­eszta jut eszembe, a Rancaguá­­ban játszott csehszlovák-magyar... Tichy La­jos bődületes erejű lövésére gondolok, a párducként vetődő Schroiff kapusra, aki ugyan hoz­záért a labdához, a szemtanú Szepesi viszont a Csendes-óceán alatti zúgó kábelen szinte önkí­vületben azt kiabálta: „Bent volt, bent volt, mindenki látta! Senki se látja? Latisev bíró kifelé mutat.” Emlékszem, abban a percben már éreztem, Tichyék nem fognak kiegyenlíteni. Ezek a reménytelen rancaguai pilla­natok belefagytak az időbe eltö­­rölhetetlenül, és már mindig is így maradnak. Anyám kegyéből még szólt ugyan egy darabig a rádió, de a családot órák múltán is nyomott némaság uralta. Akárcsak 24 esztendővel ké­sőbb, a Mexikóban történtek után, amikor a szovjetek 6:0-ra felmosták a pályát a magyar ti­zeneggyel. De emlékszem én a „berni döntőre” is, pont a nyol­cadik szülinapomon játszották esőben azt a gyászos kimenetelű magyar-németet. Annak lefújá­sa után is hallgattunk a Tesla rá­dió mellett; emlékszem, csak másnap vágtuk fel a tiszteletem­re sütött puncstortát. „Legalább jobban összeértek benne az ízek” - mondta vigasztalóan anyám... Romy, fejével a tenyeremben, most egy, a kötődését igazoló mozdulattal figyelmeztet: ma­gyar szemmel mostanában efféle végzet nem fenyeget, a focisor­sunk abszolút reális; a magyar csapat edzőpartnemek is har­matgyenge (külön bejáratú ma­gánvéleményem: a magyar válo­gatott játékosai azért gólképte­lenek, mert a futballpályán is a kiskaput keresik), így számunkra nincs berni eső, -Latisev, meg a gólba tartó labdába belekapó Schroiff, nincs a magyar focit Mexikóban gyászhuszárként te­mető válogatott. Viszont Dél-Af­­rikában most ott vannak azok, akik 2010-ben a világ örömtelibb népei, akik megérdemlik, akik mellé a selejtezők során odaállt az igazságos szerencse. A lelátó­kon elégedetten ott szurkolnak majd őrjítő hangú zuzuvelláikkal a hazaiak, a sörhasú németek, a harci színekkel ékesített elefánt­csont-partiak, a brazil szambaki­rálylányok, az angol stadionbri­gádok, a méltán dagadó keblű szlovákok; egyszóval a boldog harminckettek. Igaz, kocadruk­kerként, végtére a magyar ember is választhat magának csapatot ízlése szerint. De mégiscsak jobb lenne lenni, részt venni a bőr­labda körüli ügyekben. Azokban is. Mert nekünk, szlovákiai ma­gyaroknak - izgalmas szurkolás helyett - legalább a képviselő-vá­lasztási voksolás az, ami tétként megmarad. Legalábbis ezen a hétvégén. Ez sem semmi, hiszen aki a parlamentbe akarja juttatni „az övéit”, annak nincs más vá­lasztása, mint a választás. És mert a kocadrukker nemcsak fo­ciügyekben, hanem a politiká­ban szintén jó a háznál, azt taná­csolom: akinek tériszonya van, az a szavazóhelyiségek nyitásáig immáron kerülje a kampánygyűléseket. KOMMENTÁR Utolsó húzások KOCUR LÁSZLÓ Nyüatkozatban tett hitet az emberek millióinak életét romba dön­tő trianoni békeszerződés mellett, és ítélte el a Magyar Országgyűlés Nemzeti Összetartozás Napjáról szóló törvényét a szlovák kormány tegnapi, utolsó ülésén, a szavazóhelyiségek megnyitása előtt kevesebb mint 72 órával.. Ma pedig egy utolsó utáni utáni ülésre is összeül a parlament, hogy a kormánykoalíció az emberek tízezreinek életét romba döntve megváltoztató árvizeket használja fel propagandacélokra. Az idei - unalmas és negatív - választási kampányban - leg­alábbis a jelenlegi kormánykoalíciót alkotó pártok részéről - nem hangzottak el komoly fejtegetések arról, hogyan lehetne a válság és a kabinet esztelen pénzszórása nyomán térdre rogyó gazdaságot helyreállítani; hogyan lehetne megelőzni a nyugdíj­­rendszer összeomlását; mit kezdjünk a történelmi csúcsponton levő munkanélküliséggel stb. Az érdemi vita helyét színvonalta­lan demagógia vette át, melynek fő témája az utóbbi hónapok­ban - és tágabb értelemben az elmúlt négy évben - a magyar­kérdés, az utóbbi pár napban pedig az árvíz volt. A magyar tör­vényt elítélő kormányhatározat, melyet követően a miniszterel­nök békeszereződés-emlékművet avatott - nem mellesleg az erőszakos halált halt egyetemista, Daniel Tupý emlékműve kö­zelében, a fiatalember gyilkosai még mindig nincsenek elítélve -, és a rendkívüli parlamenti ülés tehát méltó lezárása Robert Fico magyar témájú rendkívüli kormány- és parlamenti ülések­ben gazdag, első országlásának. Hogy lesz-e folytatása, az a választókon múlik. Persze, e sorok írójának nincsenek illúziói, kevesen vannak azok a választópol­gárok, akik a pártprogramok tüzetes áttanulmányozása, vagy legalább pár tévévita megtekintése után hoznak döntést arról, kinek adják voksukat. Egy részük el se megy szavazni, őket il­lethetjük a könnyelmű vagy a felelőtlen jelzővel, de a szabad választásba ez is belefér. Kérdéses tehát, hogy a harsány, ma­gyarellenes lózungok elegendőek lesznek-e a győzelemhez. Mert van egy réteg, amely ennyivel is beéri. „A Szlovák Köztár­saság kormánya tiszteli szomszédait, és továbbra is támogatni fogja az egyetértés, az együttműködés és valamennyi nemzet és állam békés együttélésének politikáját az európai térségben” - zárul a kampányszagú kormánynyilatkozat. Most azonban Szlovákiának olyan kormányra lenne szüksége, amely ezt ko­molyan is gondolja. Igyunk rá! NAGYANDRÁS Orbán Viktor magyar miniszterelnök kedden végre előállt a farbával, 2002 óta először derült ki, mit is tervez tenni az or­szág gazdaságával a Fidesz. Azon túl, hogy a házi pálinkafő­zést jövedéki adó nélkül engedélyezni kívánják minden tisz­tességes magyar embernek, a legnagyobb változásokat az adórendszerben ígérte meg Orbán huszonkilenc pontos be­szédében. A Fidesz legszűkebb vezetőségében profi politikusok ülnek, akiknek többsége az elmúlt húsz évet végigpolitizálta már or­szágos, vagy regionális szinten. Éppen ezért az elmúlt egy hó­nap döntéseit, a kisebb magyar parlamentről, a kettős állam­­polgárságról, sőt, még a trianoni emléknapról is egy nagy kommunikációs terv részeként kell tekinteni. Míg ezekkel a szimbolikus döntésekkel sikeresen tematizálta a Fidesz a ma­gyarországi közéletet, közel egy hónapon keresztül nem kér­dezte meg senki, vajon mit is kíván tenni majd a kabinet a gazdasággal. Annyira fontos lehetett a Fidesz számára ez az egy hónapos csend és nyugalom, amire a program kidolgozá­sa, átszámolása miatt szükség lehetett, hogy ezért cserébe si­mán feláldozták a szlovák-magyar viszonyt, azzal számolva, hogy majd az új szlovák kormánnyal, legyen az bármilyen összetételű, új alapokról kezdik a tárgyalást. A politikában és a gazdaságban egy kicsit is jártas ember tudja, hogy a Fidesz kommunikációja évek óta tudatos. Vajon komolýan elhiszi azt valaki, hogy a párt, mely évek óta a legtökéletesebben kom­munikál Magyarországon, akkora baklövést követett el, hogy a második embere, majd a miniszterelnök szóvivője is csak úgy olyat állíthat, ami milliárdos veszteséget okoz az állam­nak, a szavahihetőséget pedig csökkenti? Nem. Kosa Lajos és Szíjjártó Péter is tudatosan beszélt államcsődről, hogy előké­szítsék Orbán beszédét. Kedden az Orbán-beszédből kiderült, mégsem lesz kolbászból a kerítés, és a beígért adócsökkentéssel szemben valahonnan a kieső bevételeket be kell szedni, vagy nem lehet egyszerre adót csökkenteni és szociális jólétet növelni. Látom, ahogy a gazda­sági program készítésekor valaki felveti, a sok személytelen számokkal játszó döntés mellett kell egy olyan szimbolikus lépés, mely pártszimpátiától függetlenül minden magyar állampolgár vágyálma, egyetlen szomszédot sem zavar, nem rengeti meg a nemzetközi piacokat, tradicionális, és közben - valljuk be - csök­kenti az éberséget. Ekkor kiálthatott fel valaki, hogy minden ma­gyar legnagyobb álma a szabad pálinkafőzés. Ehhez én is csak gratulálni tudok, a kommunikációs terv sikerült. Úgy tűnik, a magyar polgárok simán elfogadták, hogy egy olyan gazdasági programot valósít majd meg a magyar kormány, melyről koráb­ban nem beszélt. Most viszont jó irányba indulhat el az ország.

Next

/
Oldalképek
Tartalom