Új Szó, 2010. június (63. évfolyam, 124-149. szám)
2010-06-08 / 130. szám, kedd
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2010. JÚNIUS 8. Vélemény És háttér 5 TALLÓZÓ POLITIKA A népirtással vádolt volt boszniai szerb katonai parancsnok naplóiban nem találtak kulcsinformációkat az 1995. júliusi srebrenicai tömegmészárlásról - írta a Politika. A belgrádi napilap szerint Ratko Mladics februárban megtalált, 3500 oldalnyi feljegyzéseiben csak kilenc oldalon ír a boszniai szerb csapatok által bevett Srebrenicáról. Az információk csupán a nemzetközi képviselőkkel lezajlott találkozókról szólnak. A lap úgy véli, nem biztos, hogy Mladics nem foglalkozott bővebben az eseményekkel. Az eddig megtalált naplók 200-400 oldalasak voltak, érthetetlen, hogy Srebrenicára csak kilenc lap jutott. „Lehet, hogy a többit valaki eltüntette, vagy megsemmisítette, vagy nem hozták nyilvánosságra?” - kérdezianapilap. (mti)- Ez a grafikon a választások előtti preferenciákat ábrázolja. Az érthetőség kedvéért a mélypontot Titanicnak neveztem el. (Peter Gossányi rajza) A következő években aligha akad olyan kormány, amely legális módon el merné szállítatni Szvatoplukot Több mint kampányszobor Vasárnap este a köztévé élő adásában a három legfőbb közjogi méltóság leleplezte a legismertebb nagymorva fejedelem, Szvatopluk lovas szobrát, melynek felállításáról előtte ők maguk döntöttek. MÓZES SZABOLCS Mivel Szlovákiában vagyunk, itt senki sem kérdezi meg, hogyan kerülhet egyszerű pártérdekek alapján egy nyolc méter magas műalkotás az ország egyik legkiemeltebb közterületére, a főváros szimbóluma elé. Vasárnap este kampányrendezvényt tartottak a pozsonyi várban, ami viszont túlmutatott a hagyományos választások előtti polgárbutító párthaknikon, s egyben nekünk, magyaroknak is üzent. A kampány természetesen a választások velejárója, ehhez minden pártnak joga van. A vasárnapi szoboravatás viszont legalább két okból problematikusabb, mint egy szokásos kampánymegmozdulás. Egyrészt a tartóssága miatt - az óriásplakátokat, szórólapokat és politikusi ígéreteket elfújja a szél, pár év múlva már emlékezni sem fogunk rájuk. Ezzel szemben a kommunista normalizátor által készített bronzszobor optimista forgatókönyv megvalósulása esetén is legalább évtizedekig - hacsak nem örökké - ott fog éktelenkedni a pozsonyi vár főbejárata előtt. A következő években ugyanis aligha akad olyan kormány vagy más evilági, amely legális módon el merné onnan szállítatni. A szobor másik problémája, hogy bronzba öntve testesíti meg a történelemhamisítást, a legfőbb közjogi méltóságok áldása révén szinte legalizálja azt. Szvatopluk ugyanis annyira volt szlovák, mint amennyire cseh, s annyira volt király, mint én vagy a tisztelt olvasó. Ha egy-egy mélynemzeti történész állít ilyet, az még úgymond normán belül van. Ugyanez igaz a mélynemzeti politikusokra is - hiszen, nézzünk most őszintén a nagy magyar tükörbe, nincs elég hun-magyar és szittya párhuzamot kergető, Jézus Krisztust is ősmagyaroktól származtató elme közöttünk? Amíg ez nem válik az állam legfőbb vezetői által hirdetett tantétellé, nem testesül meg köztéri alkotások formájában az állam legfontosabb terein, addig nem különösebben káros. Lököttek minden nemzet fiai között találhatók. A nagy avatás közben - még ha név szerint nem említett is meg minket - a kormányfő egyben nekünk, magyaroknak is üzent. Beszédében többször is utalt rá, hogy csak a szlovákokhoz szól, őket hívja zarándoklatra a szoborhoz (persze minket hívhatna is...), emellett pedig igyekezett rámutatni, ők, mármint a szlovákok, hamarabb itt voltak, mint a magyarok. Nem mulasztotta el hangsúlyozni, hogy Szvatopluk korábban élt, mint Szent István vagy Szent Vencel (abba most inkább ne menjünk bele, hogy mely államférfiak életműve volt tartósabb). Mondta ezt az a miniszterelnök, aki pár nappal ezelőtt, a kettős állampolgársági hisztéria csúcspontján minket, szlovákiai magyarokat „sajnált” s egyben próbált meggyőzni, hogy az általa vezetett állam mennyire gondol ránk. Ebből a szempontból a tegnapelőtti szoboravatás nem volt más, mint a magyar állampolgárság kérvényezését támogató kétórás politikai hirdetés. A gazdaság csődközeli helyzetét néhány éven belül kezelni lehet, az igazság-, egészség- vagy az oktatásügy reformálható - ezek több párt rövid vagy hosszabb távú programjában, elképzelései között szerepelnek. Mi lesz viszont a Ficóék után hátrahagyott „ószlovák” mítoszokkal, melyek a néhány kérdésben egyébként is ingatag lábakon álló szlovák történelemfelfogást és identitást mérgezik? Ki és mikor dönti le ezeket a legendákat/szobrokat? Ha akartam volna, beviszem azt a lovat Budapestre, de nem volt célom megsérteni egy más ország törvényeit A magyarok köszönik, jól vannak ALOJZ HLINA Június 4-én Budapesten voltam, hogy visszaadjam Orbánnak a lovat. A lovat 20 kilométerre Budapesttől elvették tőlem, amire számítottam is, ezért más autóval mentem, előttem a barátom egy másik autóban vitte a lovat. Behajtottam Budapestre, a Kossuth téren sétáltam, és felelősségem teljes tudatában kijelenthetem: a magyarok jól vannak, pénteken épp úgy sietnek haza a munkából, mint mi. Háromkor már senki sem volt Orbán kormányhivatalában. Senki, aki angolul beszélt volna velem, a portán üggyel-bajjal nyögték ki, péntek van - három óra -, senki sincs már a hivatalban. Míg a lovamat több rendőr vizsgálta, hozzájuk tolmácsot is hívtak, a lóhoz állatorvost, én a Kossuth téren sétálgattam, aztán beültem egy kávéra a Parlament Caféba, utána betértem egy szűk utcácskába, ahol egy csoport gyülekezett. Különféle zászlókat lengettek, gondolom, a Trianon miatti gyász hozta őket a parlament elé. Akkor tudatosítottam, hogy milyen kevés is elég. Elég lett volna kiáltani valamit, és ők rám rontanak. Mivel a parlament előtt több volt a rendőr, mint a civü, valószínűleg kibírtam volna, amíg a rendőrök szétválasztanak bennünket. Milyen kevés elég ahhoz, hogy bajba keveredjünk. Ezért felelősségteljesnek kell lennünk. A magyarok jól vannak, pénteken épp úgy sietnek haza, mint mi. Pénteken ugyan láttam néhány bakancsos férfit, sörhasű urakat kínai suhogóban, akik kendővel a nyakukban lépkedtek a Kossuth téren. Nem volt egy nagy was is das. Pont úgy, mint nálunk: méreggel vegyes frusztráció minden és mindenki ellen és ragaszkodás valami nagy dologhoz. Magyarul nem tudok, de mint rendes üzletemberhez illik, megtanultam két szót: eladó és kiadó. Ezek a szavak jól láthatóak, ott lógnak a kirakatokban, az ablakokban, az épületeken. Ha sok van belőlük, minden elemző tudja, milyen állapotban van a gazdaság. Sok sikert és sok jó megoldást kívánok a magyaroknak. A magyar nemzet dolgos és szívós, ha jó kormánya lesz, az eladó és a kiadó szavak egyre ritkábbak lesznek és kevesebb lesz az utcákon a frusztrált ember. És ez bennünket, a magyarok szomszédait is megörvendeztet, mert nem lesz olyan fojtott a levegő. Ha valóban akartam volna, beviszem azt a lovat Budapestre, a kormányhivatal elé, de nem volt célom valakinek bebizonyítani valamit, győzni, egyúttal megsérteni egy idegen ország törvényeit, szabályait. Ha a magyarok nem akarták, tiszteletben tartom. Mellesleg, hallottam, hogy augusztusban lesz egy rendezvény Budapesten, amelyen a városban lovagolni lehet. Ha valaki meghívna, szívesen elmennék, sőt barátom, Miro H. (aki pénteken a lovat szállította) még a versenyt is megnyerné, olyan jó lovas. Ha nem hívnak meg, akkor sem történik semmi. A magyarok jól vannak. A szerző polgáijogi aktivista KOMMENTÁR A választások tétje GÁL ZSOLT Szombaton nem kevesebbről döntünk, mint arról, Szlovákia az Észak-Balkánhoz csatlakozik-e, vagy esélyt kap a visszatérésre Közép-Európába. Ha még négy évre megengedjük, hogy a Robert Fico vezette Smer szabja meg az irányt, akkor végérvényesen csődbejutunk, nemcsak gazdaságilag, hanem erkölcsileg is. Aki a jelenlegi kormánypártokra szavaz, az a mérhetetlen korrupcióra, a rohamosan növekvő (és csőddel vagy keménymegszorításokkal végződő) adósságtermelésre, ahazudozásra, az ellenségkeresésre mint állandó munkamódszerre, a hatalom arroganciájára, képviselőinek büntethetetlenségére és az állandó magyarellenes (és minden különbözőséget gyanúsnak tartóés gyűlölő) légkörre voksol. Aki nem járul az urnákhoz, az F icóra, Mečiarra és Slotára adja a szavazatát, mivel annyira közömbös neki az országa (települése, családja) és saját jövője, hogy öt percet is sajnál a drága idejéből arra, hogy éljen a lehetőséggel és piros lapot mutasson ezeknek az ámokfutóknak. Nemarrólvan szó,hogy az ellenzéki pártoksoraiban csupa angyal ülne, akik kizárólag a közjó gyarapításán dolgoztak és csak ezt tennék a jövőben is. De szakértelemben, őszinteségben, jó szándékban meg a múltban elvégzett munka alapján is akkora a különbség a kormány és ellenzéke között, hogy túlnő a Tátra legmagasabb csúcsán. Ezért a részvétel elmulasztását nem lehet olyan olcsó alibizmussal elintézni, hogy „egyformák ezekmind, lopnak, hahatalomrakerülnek”. Nem egyformák, s nem mindegy, hogy valaki 1 milliót lop, más meg 1 milliárdot, hogy a korrupciót megpróbálja visszaszorítani, vagy maga intézményesíti a közszféra minden szintjén, hogy kormányzása alatt az ország hosszú távú felzárkózása és fenntartható fejlődése szempontjából előre vagy hátra megyünk-e. Az előttünk álló parlamenti választások arról is szólnak, hogyatöbbség végre képes lesz-e ellenállni a mindenből többet és jobbat, és a mindent ingyen ígérő (hazudó) politikusoknak/pártoknak, és sokadszorra végre tanul-e a saját és mások hibájából, megpróbál-e józan ésszel és felelősséggel mérlegelni. Például úgy, ahogy nemrég a cseh választók többsége bölcsen nemet mondott a nagyotmondó, de megalapozatlan ígéretekre, és politikai nyugdíjba küldte Fico elvbarátját, aki pedig az illuzionizmus művészetében egy cseppet sem maradt el mögötte. A másik út a hibák megismétlése: a többség újra birkacsorda módjára özönlik a populista hordószónokok táborába, akik szemfényvesztő módjára ígérikmegmindenkinekazt, amithallani akar. Ahogy annak idején Mečiar és Fico táborába özönlöttek, ahogy Magyarországon felültek a tizenharmadik meg tizennegyedik nyugdíjak (ésbérek) ígéretének. Ésfőlegahogyelhitték,hogya jóléthez nem kell többletteljesítmény, elég a kormányjóságos akarata, mert létezik politikusi kegyből osztogatott ingyenebéd, aminek nincs böjtje, büntetlenül be lehet rúgni, és a végén nem lesz fájdalmas a kijózanodás. Most már tudjuk, hogy az lett, méghozzá súlyos elvonási tünetekkel. Kérdés, felfogta-e ezt a szlovákiai választók többsége. Vasárnapra megtudjuk a választ. JEGYZET ...az a legszegényebb NAGY ILDIKÓ Húst vásároltam a napokban az egyikhentesnél. Nem írhatomle a nevét, mert az reklámnak minősülne, pedig megérdemelné. Mindig szép, friss az áruj a, viszonylag gyakran árusítja ki olcsóbban termékeit (nem a többnapos maradékot, hanem az aznapit is), és az eladók illedelmesekavevőkkel. Mivel ez tájainkon nem magától értetődő, az ember azonnal felfigyel rá, és jóleső érzéssel nyugtázza, hogy lám, mégnincs veszve minden. Nézegettem a szépen porciózott húsokat, és azon gondolkodtam, mit vegyek, mit főzzek az elkövetkező napokban, mertszeretekpár napra előre tervezni. Közben az eladó kínálgatott eztazt, én meg győztem szabadkozni, hogy köszönöm, demégnem döntöttem. És akkor megállt mellettem egyjól öltözött, hatvanas úr. Öltönyben volt, nyakkendőt viselt, lábán tisztára pucolt cipő, fején kalap. Mindezt, bevallom, ldssé rá sandítva figyeltem meg, amikor hallottam, mitkér. Egycsirkehátatvett. Az eladó szemrebbenés nélkül kiválasztotta, lemérte a csontot, majd mondta az árát: 5 cent. Miután az úr fizetett, az eladó megköszönte a vásárlást, én megnem bírtam megszólalni. A döbbenettől meg a felismeréstől, hogy a szegénység hányféleképpen van jelen mindennapjainkban, s képesek vagyunk-e meglátni? Szeretnék leülni beszélgetni azzal az ismeretlen úrral sorsáról, erejéről és tartásáról, a világról alkotottvéleményéről. Meg arról, nincsenek-e felnőtt gyerekei, akiksegíthetnék. S miközbene sorokat írom, eszembe jut egy másik, hasonló történet: pár évvel ezelőtt az egyik budapesti alulj áróban kéregetett egy rendes, tiszta öltözetű, jó ötvenes férfi. Szégyenlősen gyűrögette svájcisapkáját, amibe az adományokatvárta. Nemtudtammegállni, hogy megne kérdezzem, miért koldul ilyen fiatalon és látszatra egészségesen. A felesége gyógyszereit nem tudj a havi keresetéből megfizetni, mondta szemlesütve. Látszott rajta, hogy nem hazudik. Adtam neki párszáz forintot, de sokáig nem tudtam megszabadulni a kínzó érzéstől, vajon milyen szegénység kényszerítheti az embert üyen helyzetbe. Ugyanezt éreztem a pozsonyi hentesnél is. S most azon gondolkodom, hogyan lehet és miért kell ezt a szegénységet akár felemelt fejjel, akár szemlesütve elviselni.
