Új Szó, 2010. június (63. évfolyam, 124-149. szám)

2010-06-08 / 130. szám, kedd

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2010. JÚNIUS 8. Vélemény És háttér 5 TALLÓZÓ POLITIKA A népirtással vádolt volt boszniai szerb katonai pa­rancsnok naplóiban nem talál­tak kulcsinformációkat az 1995. júliusi srebrenicai tö­megmészárlásról - írta a Poli­tika. A belgrádi napilap szerint Ratko Mladics februárban megtalált, 3500 oldalnyi fel­jegyzéseiben csak kilenc olda­lon ír a boszniai szerb csapatok által bevett Srebrenicáról. Az információk csupán a nemzet­közi képviselőkkel lezajlott ta­lálkozókról szólnak. A lap úgy véli, nem biztos, hogy Mladics nem foglalkozott bővebben az eseményekkel. Az eddig meg­talált naplók 200-400 oldala­sak voltak, érthetetlen, hogy Srebrenicára csak kilenc lap jutott. „Lehet, hogy a többit valaki eltüntette, vagy meg­semmisítette, vagy nem hoz­ták nyilvánosságra?” - kérde­­zianapilap. (mti)- Ez a grafikon a választások előtti preferenciákat ábrázolja. Az érthetőség kedvéért a mélypontot Titanic­­nak neveztem el. (Peter Gossányi rajza) A következő években aligha akad olyan kormány, amely legális módon el merné szállítatni Szvatoplukot Több mint kampányszobor Vasárnap este a köztévé élő adásában a három legfőbb közjogi méltóság leleplezte a legismertebb nagymorva fejedelem, Szvatopluk lo­vas szobrát, melynek felál­lításáról előtte ők maguk döntöttek. MÓZES SZABOLCS Mivel Szlovákiában vagyunk, itt senki sem kérdezi meg, ho­gyan kerülhet egyszerű pártér­dekek alapján egy nyolc méter magas műalkotás az ország egyik legkiemeltebb közterületé­re, a főváros szimbóluma elé. Vasárnap este kampányrendez­vényt tartottak a pozsonyi vár­ban, ami viszont túlmutatott a hagyományos választások előtti polgárbutító párthaknikon, s egyben nekünk, magyaroknak is üzent. A kampány természetesen a választások velejárója, ehhez minden pártnak joga van. A va­sárnapi szoboravatás viszont legalább két okból problemati­kusabb, mint egy szokásos kam­pánymegmozdulás. Egyrészt a tartóssága miatt - az óriásplaká­tokat, szórólapokat és politikusi ígéreteket elfújja a szél, pár év múlva már emlékezni sem fo­gunk rájuk. Ezzel szemben a kommunista normalizátor által készített bronzszobor optimista forgatókönyv megvalósulása esetén is legalább évtizedekig - hacsak nem örökké - ott fog ék­telenkedni a pozsonyi vár főbe­járata előtt. A következő évek­ben ugyanis aligha akad olyan kormány vagy más evilági, amely legális módon el merné onnan szállítatni. A szobor másik problémája, hogy bronzba öntve testesíti meg a történelemhamisítást, a legfőbb közjogi méltóságok ál­dása révén szinte legalizálja azt. Szvatopluk ugyanis annyira volt szlovák, mint amennyire cseh, s annyira volt király, mint én vagy a tisztelt olvasó. Ha egy-egy mélynemzeti történész állít ilyet, az még úgymond normán belül van. Ugyanez igaz a mélynemze­ti politikusokra is - hiszen, néz­zünk most őszintén a nagy ma­gyar tükörbe, nincs elég hun-magyar és szittya párhu­zamot kergető, Jézus Krisztust is ősmagyaroktól származtató el­me közöttünk? Amíg ez nem vá­lik az állam legfőbb vezetői által hirdetett tantétellé, nem testesül meg köztéri alkotások formájá­ban az állam legfontosabb tere­in, addig nem különösebben ká­ros. Lököttek minden nemzet fi­ai között találhatók. A nagy avatás közben - még ha név szerint nem említett is meg minket - a kormányfő egy­ben nekünk, magyaroknak is üzent. Beszédében többször is utalt rá, hogy csak a szlovákok­hoz szól, őket hívja zarándoklat­ra a szoborhoz (persze minket hívhatna is...), emellett pedig igyekezett rámutatni, ők, már­mint a szlovákok, hamarabb itt voltak, mint a magyarok. Nem mulasztotta el hangsúlyozni, hogy Szvatopluk korábban élt, mint Szent István vagy Szent Vencel (abba most inkább ne menjünk bele, hogy mely állam­férfiak életműve volt tartósabb). Mondta ezt az a miniszterelnök, aki pár nappal ezelőtt, a kettős állampolgársági hisztéria csúcs­pontján minket, szlovákiai ma­gyarokat „sajnált” s egyben pró­bált meggyőzni, hogy az általa vezetett állam mennyire gondol ránk. Ebből a szempontból a tegnapelőtti szoboravatás nem volt más, mint a magyar állam­­polgárság kérvényezését támo­gató kétórás politikai hirdetés. A gazdaság csődközeli helyze­tét néhány éven belül kezelni le­het, az igazság-, egészség- vagy az oktatásügy reformálható - ezek több párt rövid vagy hosszabb távú programjában, elképzelései között szerepelnek. Mi lesz viszont a Ficóék után hátrahagyott „ószlovák” míto­szokkal, melyek a néhány kér­désben egyébként is ingatag lá­bakon álló szlovák történelem­felfogást és identitást mérgezik? Ki és mikor dönti le ezeket a legendákat/szobrokat? Ha akartam volna, beviszem azt a lovat Budapestre, de nem volt célom megsérteni egy más ország törvényeit A magyarok köszönik, jól vannak ALOJZ HLINA Június 4-én Budapesten vol­tam, hogy visszaadjam Orbán­nak a lovat. A lovat 20 kilomé­terre Budapesttől elvették tőlem, amire számítottam is, ezért más autóval mentem, előttem a bará­tom egy másik autóban vitte a lovat. Behajtottam Budapestre, a Kossuth téren sétáltam, és fele­lősségem teljes tudatában kije­lenthetem: a magyarok jól van­nak, pénteken épp úgy sietnek haza a munkából, mint mi. Háromkor már senki sem volt Orbán kormányhivatalában. Senki, aki angolul beszélt volna velem, a portán üggyel-bajjal nyögték ki, péntek van - három óra -, senki sincs már a hivatal­ban. Míg a lovamat több rendőr vizsgálta, hozzájuk tolmácsot is hívtak, a lóhoz állatorvost, én a Kossuth téren sétálgattam, az­tán beültem egy kávéra a Par­lament Caféba, utána betértem egy szűk utcácskába, ahol egy csoport gyülekezett. Különféle zászlókat lengettek, gondolom, a Trianon miatti gyász hozta őket a parlament elé. Akkor tu­datosítottam, hogy milyen ke­vés is elég. Elég lett volna kiál­tani valamit, és ők rám ronta­nak. Mivel a parlament előtt több volt a rendőr, mint a civü, valószínűleg kibírtam volna, amíg a rendőrök szétválaszta­nak bennünket. Milyen kevés elég ahhoz, hogy bajba keveredjünk. Ezért felelősségteljesnek kell len­nünk. A magyarok jól vannak, pénteken épp úgy sietnek haza, mint mi. Pénteken ugyan lát­tam néhány bakancsos férfit, sörhasű urakat kínai suhogó­ban, akik kendővel a nyakuk­ban lépkedtek a Kossuth téren. Nem volt egy nagy was is das. Pont úgy, mint nálunk: méreg­gel vegyes frusztráció minden és mindenki ellen és ragaszko­dás valami nagy dologhoz. Ma­gyarul nem tudok, de mint ren­des üzletemberhez illik, megta­nultam két szót: eladó és kiadó. Ezek a szavak jól láthatóak, ott lógnak a kirakatokban, az abla­kokban, az épületeken. Ha sok van belőlük, minden elemző tudja, milyen állapotban van a gazdaság. Sok sikert és sok jó megoldást kívánok a magya­roknak. A magyar nemzet dol­gos és szívós, ha jó kormánya lesz, az eladó és a kiadó szavak egyre ritkábbak lesznek és ke­vesebb lesz az utcákon a fruszt­rált ember. És ez bennünket, a magyarok szomszédait is meg­örvendeztet, mert nem lesz olyan fojtott a levegő. Ha valóban akartam volna, beviszem azt a lovat Budapest­re, a kormányhivatal elé, de nem volt célom valakinek bebi­zonyítani valamit, győzni, egy­úttal megsérteni egy idegen or­szág törvényeit, szabályait. Ha a magyarok nem akarták, tiszte­letben tartom. Mellesleg, hal­lottam, hogy augusztusban lesz egy rendezvény Budapesten, amelyen a városban lovagolni lehet. Ha valaki meghívna, szí­vesen elmennék, sőt barátom, Miro H. (aki pénteken a lovat szállította) még a versenyt is megnyerné, olyan jó lovas. Ha nem hívnak meg, akkor sem történik semmi. A magyarok jól vannak. A szerző polgáijogi aktivista KOMMENTÁR A választások tétje GÁL ZSOLT Szombaton nem kevesebbről döntünk, mint arról, Szlovákia az Észak-Balkánhoz csatlakozik-e, vagy esélyt kap a visszatérésre Kö­­zép-Európába. Ha még négy évre megengedjük, hogy a Robert Fico vezette Smer szabja meg az irányt, akkor végérvényesen csődbeju­tunk, nemcsak gazdaságilag, hanem erkölcsileg is. Aki a jelenlegi kormánypártokra szavaz, az a mérhetetlen korrupció­ra, a rohamosan növekvő (és csőddel vagy keménymegszorításokkal végződő) adósságtermelésre, ahazudozásra, az ellenségkeresésre mint állandó munkamódszerre, a hatalom arroganciájára, képviselő­inek büntethetetlenségére és az állandó magyarellenes (és minden különbözőséget gyanúsnak tartóés gyűlölő) légkörre voksol. Aki nem járul az urnákhoz, az F icóra, Mečiarra és Slotára adja a szavaza­tát, mivel annyira közömbös neki az országa (települése, családja) és saját jövője, hogy öt percet is sajnál a drága idejéből arra, hogy éljen a lehetőséggel és piros lapot mutasson ezeknek az ámokfutóknak. Nemarrólvan szó,hogy az ellenzéki pártoksoraiban csupa angyal ülne, akik kizárólag a közjó gyarapításán dolgoztak és csak ezt tennék a jövőben is. De szakértelemben, őszinteségben, jó szándékban meg a múltban elvégzett munka alapján is akkora a különbség a kormány és ellenzéke között, hogy túlnő a Tátra legmagasabb csúcsán. Ezért a részvétel elmulasztását nem lehet olyan olcsó alibizmussal elintézni, hogy „egyformák ezekmind, lopnak, hahatalomrakerülnek”. Nem egyformák, s nem mindegy, hogy valaki 1 milliót lop, más meg 1 mil­­liárdot, hogy a korrupciót megpróbálja visszaszorítani, vagy maga intézményesíti a közszféra minden szintjén, hogy kormányzása alatt az ország hosszú távú felzárkózása és fenntartható fejlődése szem­pontjából előre vagy hátra megyünk-e. Az előttünk álló parlamenti választások arról is szólnak, hogyatöbb­­ség végre képes lesz-e ellenállni a mindenből többet és jobbat, és a mindent ingyen ígérő (hazudó) politikusoknak/pártoknak, és so­­kadszorra végre tanul-e a saját és mások hibájából, megpróbál-e jó­zan ésszel és felelősséggel mérlegelni. Például úgy, ahogy nemrég a cseh választók többsége bölcsen nemet mondott a nagyotmondó, de megalapozatlan ígéretekre, és politikai nyugdíjba küldte Fico elvba­rátját, aki pedig az illuzionizmus művészetében egy cseppet sem ma­radt el mögötte. A másik út a hibák megismétlése: a többség újra bir­kacsorda módjára özönlik a populista hordószónokok táborába, akik szemfényvesztő módjára ígérikmegmindenkinekazt, amithallani akar. Ahogy annak idején Mečiar és Fico táborába özönlöttek, ahogy Magyarországon felültek a tizenharmadik meg tizennegyedik nyugdíjak (ésbérek) ígéretének. Ésfőlegahogyelhitték,hogya jó­léthez nem kell többletteljesítmény, elég a kormányjóságos akara­ta, mert létezik politikusi kegyből osztogatott ingyenebéd, aminek nincs böjtje, büntetlenül be lehet rúgni, és a végén nem lesz fájdal­mas a kijózanodás. Most már tudjuk, hogy az lett, méghozzá súlyos elvonási tünetekkel. Kérdés, felfogta-e ezt a szlovákiai választók többsége. Vasárnapra megtudjuk a választ. JEGYZET ...az a legszegényebb NAGY ILDIKÓ Húst vásároltam a napokban az egyikhentesnél. Nem írhatomle a nevét, mert az reklámnak mi­nősülne, pedig megérdemelné. Mindig szép, friss az áruj a, vi­szonylag gyakran árusítja ki ol­csóbban termékeit (nem a több­napos maradékot, hanem az az­napit is), és az eladók illedelme­­sekavevőkkel. Mivel ez tájain­kon nem magától értetődő, az ember azonnal felfigyel rá, és jóleső érzéssel nyugtázza, hogy lám, mégnincs veszve minden. Nézegettem a szépen porciózott húsokat, és azon gondolkodtam, mit vegyek, mit főzzek az elkö­vetkező napokban, mertszere­­tekpár napra előre tervezni. Közben az eladó kínálgatott ezt­­azt, én meg győztem szabadkoz­ni, hogy köszönöm, demégnem döntöttem. És akkor megállt mellettem egyjól öltözött, hat­vanas úr. Öltönyben volt, nyak­kendőt viselt, lábán tisztára pu­colt cipő, fején kalap. Mindezt, bevallom, ldssé rá sandítva fi­gyeltem meg, amikor hallottam, mitkér. Egycsirkehátatvett. Az eladó szemrebbenés nélkül kivá­lasztotta, lemérte a csontot, majd mondta az árát: 5 cent. Mi­után az úr fizetett, az eladó meg­köszönte a vásárlást, én megnem bírtam megszólalni. A döbbenet­től meg a felismeréstől, hogy a szegénység hányféleképpen van jelen mindennapjainkban, s ké­pesek vagyunk-e meglátni? Sze­retnék leülni beszélgetni azzal az ismeretlen úrral sorsáról, erejé­ről és tartásáról, a világról alko­tottvéleményéről. Meg arról, nincsenek-e felnőtt gyerekei, akiksegíthetnék. S miközbene sorokat írom, eszembe jut egy másik, hasonló történet: pár év­vel ezelőtt az egyik budapesti alulj áróban kéregetett egy ren­des, tiszta öltözetű, jó ötvenes férfi. Szégyenlősen gyűrögette svájcisapkáját, amibe az adomá­­nyokatvárta. Nemtudtammeg­­állni, hogy megne kérdezzem, miért koldul ilyen fiatalon és lát­szatra egészségesen. A felesége gyógyszereit nem tudj a havi ke­resetéből megfizetni, mondta szemlesütve. Látszott rajta, hogy nem hazudik. Adtam neki pár­száz forintot, de sokáig nem tud­tam megszabadulni a kínzó ér­zéstől, vajon milyen szegénység kényszerítheti az embert üyen helyzetbe. Ugyanezt éreztem a pozsonyi hentesnél is. S most azon gondolkodom, hogyan le­het és miért kell ezt a szegénysé­get akár felemelt fejjel, akár szemlesütve elviselni.

Next

/
Oldalképek
Tartalom