Új Szó, 2010. június (63. évfolyam, 124-149. szám)

2010-06-05 / 128. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2010. JÚNIUS 5. Szalon 17 DVD-EXTRÁK A SZALONBAN ®š®äíi ■ '-..‘.»■i'iíMí'- - .■easBWw.r . 'ív. , - v . -■ , Summer of Love H. NAGY PÉTER Napsütésben kezdődött, sár­­tengerré változott. Egy szimpla rockfesztiválnak indult, világra­szóló esemény lett belőle. Pár ezer fiatalra számítottak, több százezres tömeg gyűlt össze. Za­vargásoktól féltek, a béke szim­bólumává nőtte ki magát. Há­rom nap alatt. Ez volt Wood­­stock. 1969-ben járunk. Néhány fon­tosabb esemény elöljáróban. Prágában egy 20 éves egyete­mista, Jan Palach felgyújtja ma­gát a kommunista rendszer elle­ni tiltakozásul. Júliusban Neil Armstrong kilép a Hold felszíné­re. 10 éve tart a vietnami hábo­rú, 1969-re több mint félmillióra nő a Vietnamban állomásozó amerikaiak száma. Augusztus­ban kb. ugyanennyi fiatal érke­zik a New York állambeli Bethel városába, egy koncertre. Wood­­stock a hippimozgalom csúcs­pontja. (A Hain ekkor már javá­ban játsszák a Broadwayn, a hippi szubkultúra egyre nép­szerűbb.) Augusztus 15-től 18-ig az em­lített városka katasztrófa sújtot­ta területté változik. A fiatalok ömlenek az ország minden pont­járól, a rendezők egy idő után beengedik őket ingyen. Vihar előtti mozgolódás, ám a balhé elmarad. Győz a hippi ideológia, nincs nagyobb kihágás, minden­ki vigyáz a másikra, a tömeg a szeretet jegyében hömpölyög az utak mentén és a színpad előtt. Van, aki ott szül, vannak, akik ott házasodnak össze. A hangosbemondó folyamato­san ontja az információkat. Fel­hívja a figyelmet például egy rossz minőségű LSD-re, elmond­ja, hogy juthatnak élelemhez az éhezők, éljenez, amikor a kato­naság a tömeg segítségére siet, üdvözli az orvosokat, akik éjjel­­nappal ellátják a rászorulókat. És a sor holnapig folytatható. De ez mind semmi. A színpa­don olyan előadók lépnek fel, mint pl. Joan Baez, a Canned Heat, Joe Cocker, Country Joe McDonald, a Jefferson Airplane, Santana, a Ten Years After, a The Who és persze Janis Joplin, meg Jimi Hendrix. És még sokan mások. Az énekesek szinte kivé­tel nélkül csodálatuknak adnak hangot, vannak, akik alig hisz­nek a szemüknek, soha nem ját­szottak ekkora tömeg előtt, és nem is fognak. A közönség tán­col, tapsol, mindenkinek sikere van. Woodstock legendává vált. De milyen is volt valójában? Nos, erről készült egy fim, amely an­no 1971-ben elnyerte a legjobb dokumentumfilmnek járó Oscar­­díjat. A Woodstock: 3 nap béke és zene című produkció rendezői változata nemrég jelent meg DVD-n duplalemezes 40 éves ju­bileumi ldadás formájában. A filmek estében nem szoktam do­bálózni az olyan kifejezésekkel, mint „mestermű”, „kihagyhatat­lan alkotás” és ezekhez hasonlók (dokumentumfilmek esetében pedig pláne nem). De a Wood­­stock eme verziójára illenek ezek a szavak. Michael Wadleigh filmje 17 előadó koncertfelvételein ke­resztül, számos interjúval meg­tűzdelve, osztott, illetve szűkí­tett képmezővel, szaggatott rit­musban örökíti meg a zene ha­talmát, a fesztivál szenvedélyes­ségét és a résztvevők élményeit. Több mint 200 percen keresztül képes fenntartani a figyelmet, miközben folyamatosan hangsú­lyozza a képi világ által, hogy a dokumentumfilm is konstruálja a tárgyát. A dolog valószínűleg ott válik fokozhatatlanná, ami­kor a film utolsó előadójaként (alig egy éve van hátra) Jimi Hendrix egy elképesztő gitárszó­lóba belekomponálja az ameri­kai himnuszt. S ez az a pont, ahol a kommentárnak is el kell hallgatnia. 1969 rendkívüli év volt. Woodstock akkorát szólt, hogy most is visszhangzik. Ahogy a hippik mondták: Meghalt a ha­lál. Bulizzunk! FOLYÓIRAT-AJÁNLÓ__________ Partitúra TALLÓS ISTVÁN Az ötödik évfolyamát író, Be­­nyovszky Krisztián főszerkesztésé­ben megjelenő irodalomtudomá­nyi folyóiratnak alighanem a mos­tani, idei első száma az, amely min­den eddiginél nagyobb teret szen­tel a (cseh)szlovákiai magyar iro­dalomnak. Magát a lapotAzeltorzí­­tott Shelley című Paul de Man-ta­­nulmány vezeti be (Kulcsár-Szabó Zoltán fordításában), ehhez társí­tották Bónus Tibor tanulmány értékű kritikáját Kulcsár-Szabó Zoltán Tetten érhetetlen szavak (Nyelv és történelem Paul de Man­nái) című kötetéről. A lap világiro­dalmi keretét (a lap végén közölt) Szilágyi Barnabás-tanulmány adja meg: Tudományos ésművészetime­­taforák Thomas Pynchon A 49-es tétel kiáltása címűregényében. Alap gerincét kitevő összeállítás a Hagyomány és jelen a szlovákiai magyar irodalomban c. konferen­cia (Nyitra, Konstantin Filozófus Egyetem, 2009) előadásai szolgál­ják, hat tanulmány. Ebben elsőként Keserű József teoretikus kérdései (válaszai) olvashatók Kisebbségi irodalom? címmel, szorosan ehhez kötődik Bárczi Zsófia fejtegetése (A szlovákiai magyar irodalom fo­galmi problémái), s egy tágabb kontextusé írás, Mizser Attila„Tér­­erő” (Kánon és kulturális idegenség) című dolgozata. Németh Zoltán ta­nulmánya (A szlovákiai magyar irodalom „önreprezentációja”), a kérdésnek már egy speciális vetü­­letét vizsgálja. Polgár Anikó egy ki­emelkedő életmű egy konkrét da­rabjának (TőzsérA polai amfiteát­rumban című verséről van szó) po­étikai elemzését nyújtja, Csehy Zol­tán pedig egy korszak irodalmi-po­étikai, retorikai-ideológiai elemzé­sével szolgál: „Szívünk vigyázzban áll. "Asztálinista diszkurzus retori­kája acsehszlovákiaimagyariroda­­lomban. SZALONspi« ®Wi®íÍ®SSSISSBSSi Kánoncsinálók - Pósa Lajos és utódai aktualitása KÖVES Dl KÁROLY Minap némi optimizmusnak mertem hangot adni gyermek­­irodalmunk ürügyén. A birtokos rag az anyaországi literatúra művelői mellett miránk, szlová­kiai toliforgatókra vonatkozva ér­tendő. Az apropót a Pósa-évfor­­duló szolgáltatta és az az örven­detes tény, hogy „Pósikának” kö­szönhetően, immár egy évszáza­da, szinte a semmiből feltámadt a magyar gyermekirodalom. Ezt persze csak az tudja értékelni, aki Pósa Lajost nem Shakespeare­­hez vagy T. S. Eliothoz hasonlítja, hanem beleolvas a korabeli fordí­tásirodalomba, abba az iszonyat­ba, amivel az akkori gyerekeket „táplálták” gyermekirodalom cí­mén. Mert igaz, hogy a gyermek­­irodalom hellyel-közzel őelőtte is létezett (elsősorban Petőfi és Arany inkább alkalmi versei ré­vén), de a nemesradnóti szüle­tésű Pósa Lajos volt az, aki felis­merte: a gyatra, idegen nyelvből magyartalanított kvázimese és kvázivers inkább ferdíti, mint jó irányba tereli a gyermeki értel­met, és fel kell cserélni magyar poézissel az ízlésrombolást. Pósa - eleinte Benedek Elek segítségé­vel - az Én Újságom szerkeszté­sével a kor szinte minden íróját képes volt maga mellé állítani, negyed századon keresztül moz­gósítani és lelkesíteni, Herman Ottótól kezdve Móra Ferencig, Mikszáth Kálmántól Krúdy Gyu­láig. S azóta sem akad magyar meseíró, aki magának Pósa La­josnak a hatását kikerülhetné. A lista és a példák sokasága olyan bőséges, hogy jobbnak látom mellőzni. Optimizmusomat pedig az él­teti, hogy van nekünk Simkó Ti­borunk és Kulcsár Ferencünk, Bettes Istvánunk és Dénes Györ­gyünk, Kovács Magdánk és Re­szeli Ferencünk, Zs. Nagy Lajo­sunk és Roncsol Lászlónk, hogy ne soroljam az egész társaságot. A szlovákiai magyar gyermek­vers- és meseirodalom mind a rendszerváltás előtt, mind az utóbbi húsz évben igen szép eredményeket mutatott föl, és nívóját tekintve ott a helye - az erdélyi Kányádi Sándorral, Szilá­gyi Domokossal vagy a vajdasági Gion Nándorral együtt - a kicsik­nek írt egyetemes magyar iroda­lom legmagasabb polcain. Ez eddig talán rendben is vol­na, ha az olvasói gyakorlat és a könyvpiaci realitás nem tömé le az ember optimizmusát, mint a bűi fülét. Olvasom az egyik napi­lapban, hogy véget ért a Tíz év öt­ven gyermekkönyve akció, mely­nek keretében húsz szakmai szervezet, valamint az olvasókö­zönség kereste az elmúlt tíz év­ben megjelent magyar gyermek­könyvek legjobbjait. Természete­sen Magyarországon. A szerve­zők szerint a Tíz év ötven gyer­mekkönyve figyelemfelkeltő ak­cióval az értéket hordozó magyar gyermekkönyvekre kívánta és kí­vánja felhívni a figyelmet a Gyermekkönyvszerzők és Illuszt­rátorok Egyesülete, egy gyer­mekkulturális honlap szerkesztő­sége és egy gyermekirodalmi fo­lyóirat szerkesztősége. A figye­lemfelkeltés formája egy repre­zentatív ajánlati lista összeállítá­sa volt, amelyben húsz, a gyer­mekirodalom és a gyermekköny­vek világában jártas, a gyerme­kek kulturális nevelése iránt el­kötelezett szakmai szervezet, in­tézmény és szerkesztőség mű­ködött együtt. Összesen 210 kö­tet, illetve kötetsorozat került fel a listára, amelyről a közönség is kiválaszthatta a maga kedvencét. S itt ért a döbbenet. E lista sze­rint az utóbbi egy évtizedben nem akadt egyetlen szlovákiai magyar verskötet, meséskönyv, amelyet a szervezők méltán ajánlhattak volna a legkisebb ol­vasóknak. A szakmai zsűri mel­lett a közönség is zsűrizett, s a két lista eredményéből állították össze az „abszolút” listát. „Az ak­ció sikerét jelzi - olvasom a saj­tóhírben -, hogy az interneten húszezer látogató kereste fel az ajánlati listát, és ott 65 000 oldalt tekintett meg. A végeredmény ismeretében tudományos igényű kérdések vetődtek fel a konferen­cián, melyek elemzéseket, kuta­tásokat generálnak, a közönség pedig örömmel fedezett fel olyan köteteket, melyeknek a híre el­eddig méltatlanul háttérbe szorult.” Mit lehet erre mondani? Ismét bizonyítást nyert többszörös hát­rányunk, állampolgári és kulturá­lis értelemben vett másodren­­dűségünk. Szegény Pósa Lajos, aki a Felvidék szülötte volt, a fen­tiek ismeretében valószínűleg fo­rog a sírjában. Nemcsak azért, mert őt magát továbbra is sikere­sen mellőzik a „kánoncsinálók”, hanem mert földijei is kimarad­nak nem hogy a kötelező, de az ajánlott, az olvasandó, az esetleg fellapozandó kategóriákból is. A „futottak még” terminus techni­­cust csak azért nem használom, mert méltatlannak tartom szerző­inkhez, akiknek nincs szükségük futkározni senki szekere után. Hanem a magyarországi könyv­terjesztésnek, rang- és biznisz­­csinálóknak bizony nagy szüksé­gük volna egy másik, nagyobb látószögű (legalább 359 fokot be­fogó) szemüvegre, hogy bizonyos klikkérdekeken túl is észreve­­gyenek ezt-azt. Persze ludasak honi kiadóink is, ám a magyaror­szági terjesztői árrés ismeretében csak egy kicsit. Mindenesetre botrányos dolog, hogy a kétszáz­tíz könyv között egyetlen szlová­kiai magyar költő és kiadó köte­tét sem tudjuk fellelni. A szervezők szerint „a tapasz­talatok azt mutatják, hogy az igényes, kortárs gyermekkönyvek választékának olykor a híre is alig jut el az érintetthez: a szülőhöz, a pedagógushoz s elsősorban a gyermekekhez. A szervezők egy­úttal egyfajta ajánlást is szeret­nének adni ezzel a gyermekekért felelősséget érző szülőknek, pe­dagógusoknak: mi az, ami a régi klasszikusok mellől nem hiá­nyozhat az óvoda, az iskola, a gyerekszoba polcairól.” így igaz: olykor a híre sem jut el. Átbön­gészve a teljes listát, és kétségbe nem vonva a szervezők jó szán­dékát - de látva az ötletgyár ter­mékeit -, élhetünk a gyanúval, hogy a célt helyenként alaposan elvétő „egyfajta ajánlást” kaptak a „felelősséget érző szülők és pedagógusok”. Ha valaki naivan azt hinné, hogy legalább a gyer­mekirodalomban nincsenek ká­noncsinálók, alaposan téved. Ezt sem lehet elég korán kezdeni. (A szerző több gyermekkönyv szerzője. Az oldalt kiemelkedő szlo­vákiai magyar gyermekkönyvekkel illusztráltuk-a szerk. megj.) SZALON Szerkeszti: Csanda Gábor Levélcím: Szalon, Új Szó, Lazaretská 12, 811 08 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom