Új Szó, 2010. június (63. évfolyam, 124-149. szám)
2010-06-05 / 128. szám, szombat
Benyitott a szalonba, ahol a szobalánya a lábujjaimat simogatta, meg kell mondanom, elvtársak, hogy sajnos, ezt sem vettem rossz néven. JF.1.F.S ANDRÁS: SZENVEDÉSTÖRTÉNET SZALON Most megfogják egymás kezét, és elhagyják a szalont, ügyelve, hogy csak lábujjheggyel érintsék az ében padozatot. LA UTRÉAMONT: MALDOROR ÉNEKEI 2010. június 5., szombat 4. évfolyam, 21. szám Ha Trianon felelős valamiért, akkor azért, hogy még jelenleg is egyfajta szellemi provincializmusban tartja ezt a régiót és minden nemzetét A velünk élő Trianon Pozsony Trianon azért tragédia, mert még mindig olyanok uralják közéletünket, akik csak egyetlen érvényes igazságban tudnak gondolkodni (Kép: TASR/Ladislav Vallach) Trianon bűvös szó a magyar fül számára, olyan, amely pavlovi reflexként azonnal beindítja fantáziánkat, s nem mellékesen erős érzelmi reakciót vált ki belőlünk. Trianon olyan nekünk, mint a foci, hiszen mindenki beszél róla, mindenki ért hozzá, mindenkinek megvan a saját megfellebbezhetetlen igazsága vele kapcsolatban. SIMON ATTILA Ez a két nem éppen tudományos igényű megállapítás is jelzi azt a lehetetlen vállalkozást, ha valaki újat kíván leírni a témával kapcsolatban, hiszen Trianonról mindent és annak a fordítottját is leírták már. Például azt is, hogy Trianon nem más, mint a velünk élő történelem. Közhely, de tulajdonképpen igaz, hiszen szinte nincs olyan nap, amely valamilyen módon ne szembesítene bennünket kisebbségi helyzetünkkel. S persze azon kívül, hogy Trianon ott van a mindennapok diskurzusában, ott a politikában is, hiszen tájainkon nemigen akad olyan valamirevaló politikus, aki - ha pillanatnyi érdekei úgy kívánják - ne volna kapható arra, hogy kimondja a „nagy igazságot” Trianonról. Vissza azonban a politikától a történelemhez. Hogy is áll jelenleg Trianon a történetírásban? Vajon mindent tudunk már arról, amit ez a „bűvös” szó magába foglal? A gond ott van, hogy Trianon fogalma alatt rendkívül széles problémakörrel kell szembenéznie a történésznek - már-már az egyén lehetőségeit túlnövő problémával. Hiszen Trianon értelmezése nem képzelhető el a történeti Magyarország dualizmus kori viszonyainak és politikájának vizsgálata, a Magyarországon élő nemzetiségek törekvéseinek ismerete, de : egyben a korabeli szomszédos országok (Szerbia, Románia, Oroszország stb.) törekvéseinek figyelembevétele nélkül. S akkor még ott vannak a nagyhatalmi szempontok, az első világháború végén kialakult helyzet és a győztes hatalmak elképzelései, és magának a háborút lezáró békekonferenciának a működése. De a tudomány számára Trianonhoz ma már éppúgy hozzátartozik a békediktátum fogadtatásának, recepciójának, máig tartó értelmezésének a problémája is. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen komplexumból még mindig van mit kutatni és főleg a nyilvánosság elé tárni. Nem csoda, hogy a trianoni problémakörrel foglalkozó történeti irodalom már-már áttekinthetetlennek tűnik, bár az érdemi és a tudományos megismerés szempontjából mérföldkőnek számító munkák száma igencsak kevés. Ennek egyik oka a tudomány megkésett reakciója, hiszen a két háború közötti korszak irredentizmussal átfűtött időszaka sem Magyarországon, sem az utódállamokban nem kedvezett a tárgyilagos és tudományos igényű Trianonnal bármit el lehet adni: könyvet, autós matricát, hűtőmágnestés rockzenétis. Trianon siratására egy egész üzletág épül... megközelítéseknek, mint ahogy a második világháború és a sztálinista időszak diktatúrája sem. így a magyar történeti irodalomban csupán a hatvanas évek hozta meg az áttörést, amikor L. Nagy Zsuzsa tollából az első olyan munka (A párizsi békekonferencia és Magyarország) napvilágot látott, amely a levéltári forrásokra alapozva ábrázolta a trianoni kérdéskört. A következő meghatározó munka ismét csak egy hölgy, Ormos Mária nevéhez köthető, aki Pádovától Trianonig címmel jelentette meg 1983-ban azt a Trianon-könyvet, amely a főleg francia diplomáciai forrásokat felsorakoztató újdonsága miatt hosszú időre alapmunkává vált a magyar történetírásban. A rendszerváltás tájékán aztán megszaporodtak a témával foglalkozó munkák, amelyek közül Raffai Ernő Erdély-könyve, Romsics Ignác A trianoni békeszerződés című munkája, Ádám Magda forrásközlése és a Zeidler Miklós által szerkesztett „nagy” Trianonkönyv minden szempontból kiemelkedik. Persze Trianonon még ma is van mit kutatni, s a kitűnő magyar történész, Ablonczy Balázs egy a témával foglalkozó írásában meg is nevezte azokat a területeket (pl. az orosz levéltárakat), ahol még új, eddig nem vizsgált források tárhatók fel. A Trianon-kutatás fő csapását azonban a következő években minden bizonnyal Trianon emlékezetének, recepciójának a feltárása és vizsgálata fogja jelenteni. A nagy számok törvénye alapján ugyanakkor a könyvesboltokban és a ponyván árult munkák között megíehetősen sok a szenzációvadász, ám csupán minimális tudományos értékű kiadvány is. Hiszen Trianonnal bármit el lehet adni, könyvet, autós matricákat, hűtőmágnest és rockzenét is, mint azt a Kárpátia által kitaposott ösvényen egyre nagyobb számban tolakodó, s a zenét a nacionalista propagandával, a jobboldaliságot a rasszizmussal gyakran összetévesztő zenekarok sora bizonyítja. Ma Trianon siratására egy egész üzletág épül, hiszen az erre a hívószóra szerveződő rendezvényeken Apponyi Albert három nyelven beszélő orrszőrétől, a szétszakított országot a hangjával újból összeforrasztó sámándobig mindent meg lehet vásárolni. Trianonról számos narratíva él a magyar köztudatban és a történészi szakmán belül is. Ezek közül alapvetően két fősodorról lehet beszélni. Az egyik szorosan összekapcsolja Trianont az azt megelőző évtizedek magyar politikájával, és azt hangsúlyozza, hogy a történeti Magyarország szétesése egy szerves fejlődés szinte kikerülhetetlen következménye volt, amely megállapítás a dualizmus kori Magyarország (nem csupán nemzetiségi) politikájának kemény bírálatát is magában foglalja. A másik tábor viszont azt állítja, hogy sem a magyarországi nemzetiségek szeparatista törekvései, sem a háború végén beálló nemzetközi hatalmi konstellációk nem vezettek volna erre az eredményre, ha nincs az a belülről folyó „nemzetellenes aknamunka,” amely megfosztotta a magyarságot a „védekezés természetes ösztönétől”. Ez utóbbi, a történelemtudományt a mártirológiával összekeverő munkák veszélye elsősorban abban rejlik, hogy könnyen emészthetőségük és szenzációhajhász értékrendjükkel azt a felfogást erősítik a közvéleményben, hogy saját hibáinkat elfeledve, kizárólag másokban vagy másoknak beállítottakban (szabadkőművesekben, zsidókban, más nemzetiségűekben) keressük a bűnöst. Pedig Trianon minden igazságtalansága sem szabad, hogy elfeledtesse velünk azt a felelősséget, amelyet a dualizmus korának magyar politikája és magyar nacionalizmusa a történeti Magyarország csődjéért visel. Mert másként, mint csődnek, nem nevezhetjük azt, hogy - Pritz Pál szavaival élve - a hazai nemzetiségeket nem tudtuk itthon marasztalni. Az a fajta öntelt és a magyarság Kárpát-medencei felsőbbrendűségét hirdető gondolkodásmód, amelynek szomorú példájaként Tisza István miniszterelnök még 1918 szeptemberében is butaságnak nevezte a nemzeti önrendelkezés jogát, még akkor is felelős Trianonért, ha tudjuk, hogy a békekonferencia a magyar nemzetiségi politikával egyáltalán nem foglalkozott, s volt országunk feldarabolásáról nagyhatalmi érdekek és kisnemzeti imperializmusok döntöttek. SZALON-KORKÉP Szemelvények kortárs szlovák és magyar történészek vélekedéseiből Milan Zemko A magyarok ráfizettek arra, hogy békeidőkben nem voltak képesek meghallani a nemzetiségek követeléseit... (Peter Procházka felvétele) Trianon a Duna másik oldaláról Mivel a magyar művelt emlékezetű és a történelem iránt fogékony nemzet, a magyar történettudomány nem vonhatta s nem is vonhatja ki magát sem a Trianontéma szakkutatásából, sem ilyenolyan aktualizációjából. Nagyon leegyszerűsítve két csoportra oszthatók a magyar történészek. Az első, gyakran az idősebb csoport alapjaiban tagadja a Magyar Királyság felbomlásának okait, szerintük ugyanis az ország természetes geográfiai és gazdasági egységet alkotott, melyben senkinek, még a kisebbségeknek sem volt okuk alapvetően elégedetlenségre, mivelhogy az esetleges magyarosítás is „természetes”, spontán módon zajlott. A Magyar Királyság felosztása vagy „megcsonkítása” tehát a győztes nagyhatalmak (főként Franciaország) nem elégséges tájékoztatásának vagy elfogultságának volt a következménye, meg az utódállamok képviselői általi csúsztatásoknak a háború előtti állam etnikai és politikai viszonyairól. A magyar történészek egy másik, elsősorban a második világháború utáni nemzedék csoportja elismeri, hogy a történelmi Magyarország nem magyar nemzeteinek és nemzetiségeinek nem volt kielégítő a helyzetük, s elismeri az - első világháború utáni - önrendelkezéshez való jogukat, rámutatva az új határok kijelölésének igazságtalanságára, hiszen e határok mögé magyarok által sűrűn lakott összefüggő területek kerültek. Az önrendelkezés joga (a nem magyaroknak is odakívánt jog) tehát a magyarok számára sem adatott meg kielégítő mértékben. Ebbe a másik csoportba tartozik a 20. századi magyar történelem ismert kutatója, Romsics Ignác is. Romsics Ignác Abban bízom, hogy a történetírásban el lehet jutni addig, hogy ha ugyanazokat a forrásokat tanulmányozzuk, akkor nagyjából egyforma következtetésekre jutunk... (Peter Procházka felvétele) Tapasztalható-e valamiféle változás a Trianonról való gondolkodásban? Az érdeklődés irányából látszik-e, hogy az embereknek bővülnek az ismereteik, vagy maradnak a sztereotípiák? Sokféle tapasztalat van, de nem tudom, hogy ezek mennyiben reprezentatívak. Ebben tehát nagyon nehéz általánosítani. Biztos, hogy a magyarországi emberek többsége elutasító Trianonnal szemben abban az értelemben, hogy ezt igazságtalan döntésnek tartja. Viszont ennél sokkal kisebb azoknak az aránya, akik ebből olyan aktuálpolitikai következtetést is levonnak, hogy a magyar politikának határrevíziós lépéseket kellene tennie. Persze, vannak ilyenfajta marginális törekvések is - a fiatalok körében és a politikai életben egyaránt. Ezekre az érzelmekre nagyon könnyű rájátszani, az embereket nagyon könnyű rászedni. Ugyanakkor az okosabbja, a tehetségesebbje és a tájékozottabbja nem gondolja azt, hogy határrevízióval kellene megoldani Trianont. Ha elégedetlen vele, és okkal az, akkor a rendezést az európai uniós kisebbségvédelem mentén próbálja keresni és megoldani. Tapasztalataim szerint ez utóbbiak képviselik a többséget. De akkor már nem csak Trianonról van itt szó, ugye? Hát persze, a Trianonnal összefüggő nagyon-nagyon sok más kérdésről is. Szlovák-magyar viszonylatban nem lehet csak Trianonra korlátozni azt, ami foglalkoztatja az embereket. Itt van az 1945 utáni lakosságcsere meg a kitelepítés ügye, amely szintén elválaszthatatlanul kapcsolódik Trianonhoz. Vagy itt vannak napjaink vitatott eseményei, egy-egy verekedés vagy felelőtlen kijelentés például, melyeket a sajtó és a televízió napokig tárgyal.
