Új Szó, 2010. május (63. évfolyam, 100-123. szám)

2010-05-29 / 122. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2010. MÁJUS 29. Szalon 13 A Fehérvári Babaházban a látogató úgy érezi magát, mintha úri házak ablakán lesne be Pillanatok a babák életéből H Gyermeknapi programként elképzelni sem lehet jobbat, mint egy kirándulást a szé­kesfehérvári babaházba. VRABEC MÁRIA A kicsiknek felfedezésszerű él­mény a porcelánfejű, üvegszemű babák látványa, a nagyoknak nosz­talgiával vegyes emlékezés a saját gyerekkorukra, amikor még nem volt műanyag babaház és elemes robot, „csak” néhány emberlépté­kű, szerethető játék. Olyan, ami évekig a gyerekek társa lehetett, mert története és lelke volt. A mama gyűjteménye A Fehérvári Babaház Mos- kovszky Éva gyűjteményéből jött létre tíz évvel ezelőtt Székesfehé- vár Önkormányzatának támoga­tásával a Megyeház utca 17. szám alatt, és hétfő kivételével min­dennap 9-től 17 óráig váija a láto­gatókat. A tárlat elsősorban 19. századi, háziipari úton előállított fiú- és lányjátékokat, valamint a 20. század első harmadának já­tékszereit mutatja be - hét szobá­ban összesen hatvanhárom gon­dosan összeállított együttest. A legtöbb természetesen babaház, de van itt papír színház, bábszín­ház, ostromlott vár ólomkatonák­kal, óraműves kisvasút, szatócs­bolt, hintaló és sok-sok kirakójá­ték is. Igazi különlegességek a gyerekeknek szánt angol, francia, német és latin minikönyvek - köz­tük az a Magyarország története, amelyet Csinszka ajándékozott Fenyő Miksa lányának, Panniká­nak. A családi gyűjteményt Mos- kovszky Éva az édesanyjától, Auer Erzsébettől örökölte, aki évtize­deken át vásárolta és gondozta a régi játékszereket. Nem leltározó szenvedéllyel, hanem azzal a sze­retettel, amely a ritkaságnál és a pénzben kifejezhető értéknél fon­tosabbnak tartotta, hogy a talált baba, bútor vagy edényke neki magának tetszik-e. Még a legna­gyobb szükségben sem tudta vol­na elképzelni, hogy babát adjon el, lánya is ingyen adományozta a gyűjteményt a Fehérvári Baba­háznak, hogy minél többen lát­hassák. Hogy a számítógépek vi­lágában se felejtsük el, mekkora öröm kézbe venni egy míves, ked­ves tárgyat, belefeledkezni a já­tékba és átadni magunkat egy ki­talált történet varázsának. Nem volt ez mindig ilyen magá­tól értetődő, a játszás jogát egé­szen a 18. századig felnőtt kivált­ságnak tartották. A járni, beszélni tudó gyermekeket már felnőttként kezelték, és el is várták tőlük, hogy úgy viselkedjenek. A középkor kedvelt irányelve volt a laborare est orare, vagyis a dolgozni annyit tesz, mint imádkozni, ezért még a legkisebbeknek is ki kellett venni­ük a részüket a háztáji munkákból, az állatok ellátásából vagy a még kisebb testvéreik felügyeletéből. A tétlenség főbenjáró bűnnek számí­tott, mert más bűnöknek is teret engedett, hiszen köztudott volt, hogy „a tétlen kezet az ördög dolgoztatja”. Még az arisztokraták gyermekei sem lustálkodtak, el kellett sajátítaniuk a megfelelő vi­selkedés szabályait, ezért a fiúkat apródnak, a lányokat udvarhölgy­nek küldték más nemesi udvarok­ba. A mesteremberek gyermekei tanoncként szakmát tanultak, a legszegényebb családok szülöttei pedig már hat-hét éves koruktól dolgoztak - gyakran ők tartották el megrokkant, beteg szüleiket is. Kincsek az ócskásboltból Az, hogy játékokkal lepjék meg és játszva neveljék a gyermekeiket, a felnőtteknek sokáig eszébe sem jutott, hiszen akkoriban a gyerme­keknek nem volt külön világuk. Ugyanazt játszották, mint a felnőt­tek, ugyanazokat a meséket hall­gatták, ott voltak a temetéseken, sőt a nyilvános kivégzéseken, és kivették részüket a felnőttek gyak­ran züllött szórakozásaiból is. Per­sze, a maguk szórakozási módjait így is megtalálták, játszottak az ut­cán, a réten, kergetőztek, bújócs- káztak. Mire a világ nagy nehezen eljutott odáig, hogy játszani is en­gedte a kicsiket, már ott tartunk, hogy lassan elfelejtik vagy meg sem tanulják ezt a foglalatosságot, mert túl sok a passzív szórakozási lehetőség. A Fehérvári Babaház kiállítása abból a világból nyújt ízelítőt, amikor a játékszer még ér­ték volt és akár generációkon át is öröklődött, szórakoztató, nevelő eszközből dísztárggyá nemesülve. A kiállítás alapítója, Moskovsz- ky Éva számára gyerekkorában a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy náluk annyi baba van, amennyit akkor a legtöbb kislány még játékboltban sem látott. Édesanyjával együtt járták a pesti ócskásboltokat, és kereskedők csodálkozó tekintetétől kísérve mindent megvásároltak, ami ak­kor senki másnak nem kellett. Por­celánbabákat, mohairmackókat, biedermeier és empire bababúto­rokat, icipici edénykéket, amikből otthon aztán harmonikus együtte­seket alakítottak ki. A sok limlom közül előkerült kincsek a budai vil­lában életet kezdtek: szórakoztat­tak, kitöltötték egy gyerekkorában sokat csalódott fiatalasszony nap­jait, és egy életre meghatározták a kislánya érdeklődését is. Amikor kinőtt a babázásból, Moskovszky Éva a játékok történetével kezdett foglalkozni, mintegy magyaráza­tot keresve arra, mi volt az az igény, ami ennyi bájos, kedves fi­gurát, ötletes szerkentyűt megte­remtett. A válasz egyszerű: a gyermekek, amióta világ a világ, a felnőttekre akartak hasonlítani, babát dajkálni, harcolni, vonatot vezetni, állatokat terelni. Mindez csak a játékok világában volt lehet­séges, ezért a szülők már a bronz­korban is készítettek apró állato­kat, agyagedényeket és bábukat a gyermekeiknek. Ezeknek a tár­gyaknak a játékfunkció mellett még bajelhárító mágikus szerepük is lehetett. A régi Perzsiából, Indi­ából kis kerekeken guruló, kőből és fémből készült állatfigurák ma­radtak ránk, ezeket a gyermekek kerekeken húzhatták maguk után. Rontást hozó és védő babák Hála a homok konzerváló ké­pességének, Egyiptomban több ezer éves fa-, terrakotta- és textiljá­tékok is megőrződtek, pl. tésztát gyúró emberke, tátogó krokodil és víziló, de előkerültek háncslabdák is, valamint több képes ábrázolás a korabeli labdajátékokról. írásos emlékekből tudjuk, hogy az egyip­tomiaknál valóságos gyerekkul­tusz volt, még egy elkényeztetett fiúcska apjához írt követelődző le­vele is fennmaradt. Nem minden bábut szántak játéknak, az usébtik például a halottakat kísérték utolsó útjukra, de a gyermeksírokból már előkerültek olyan szövött tunikát, kötött harisnyácskát viselő ember­alakok is, amelyek játék volta két­ségtelen. Ezek többnyire hölgyba­bák, a bébibaba nagyon kevés, és egyáltalán nem vplt minden kultú­rában természetes, hogy a leány- gyermekek játék babát ringatnak a karjukban. Néhány ázsiai ország­ban úgy tekintették, hogy a baba rontást hoz a gyermekre, a kínai kis­lányok például csak bábukkal játszhattak, emberarcú babákkal nem. Japánban viszont rengeteg baba készült, mert úgy hitték, ezek átveszik s évente a folyón leúsztat­va el is viszik magukkal a gyerme­keket fenyegető bajt, betegséget. A zsidó és iszlám kultúrákban a baba azért volt tilos, mert azt tartották, hogy a faragott kép bálványozásra csábíthat, de a keresztények nem tiltották az emberalakkal való ját­szást. Már a görögöknél és a római­aknál is a legfontosabb játékszerek közé tartoztak a babák, a hellenisz­tikus korból egy előkelő babahölgy teljes ékszerkészlete is fennma­radt. Amikor a kislányok felserdül­tek, régi játékszereiket a templom­ba vitték és valamelyik istenségnek ajánlották. Szapphó egy epigram­mában is megörökítette ezt az ese­ményt: „Aphrodité, kegyesen nézz bíborfátylu babámra, / Én, Szap­phó hozom ezt áldozatul teneked.” A legtöbb baba rongyból és bőrből készült ezek el is pusztultak a föld­ben, de a kerámia-, fa- és elefánt- csont babákból jó néhány megma­radt. Némelyiknek már mozgatha­tó végtagjaik voltak, kaijukon kar- perecek, ujjaikon míves arany­gyűrűk. Majdnem kizárólag hölgy­babák, csecsemők csak elvétve akadnak köztük. Megható például egy 77 éves korában elhunyt Vesta- szűz szarkofágjában talált baba, amely nyilván egész életén át elkí­sérte a hölgyet. A legnagyobb, leg­értékesebb antik babaedénykészlet ezüst és üveg edénykékből szintén sírból került elő, egy korán elhunyt kislány mellé temettékRómában. Hölgybabák úri kisasszonyoknak Korabeli vázaképek tanúsága szerint a görög fiúcskák már az ókorban fakordékon húzták egy­mást, búgócsigákkal, pörgettyűk­kel, kerámia- és falovakkal játszot­tak, de nem vetették meg a vessző- paripát sem. Ebből a korból isme­rünk például egy vizes talajban megmaradt játék taligát, amely Pozsonyban került elő. A budavári ásatások során találták azokat a kö­zépkori cseréplovacskákat, ame­lyeket sokáig sakkfiguráknak hit­tek, de mint utóbb kiderült, sípok és vesszőparipák fejei voltak - a budai főurak gyermekeinek készültek. Igazi nürnbergi, augsburgi vagy párizsi porcelán hölgybabát is csak a főúri családok rendeltek - termé­szetesen babaházzal, kelengyével és bútorral együtt. Ezek nem is já­tékként szolgáltak, nagyobbacska kisasszonyok tanulták rajtuk a ház berendezését, a háztartás vezeté­sét, a bútorok és kelmék stílusának egyeztetését. Magyarországon alig maradtak fenn főúri babaházak, csupán a dúsgazdag Nádasdy csa­lád bababútorairól és az utolsó Grassalkovich herceg özvegyének, egy született Esterházy grófnőnek a hagyatékában fennmaradt hol­land ezüst babaedényekről tu­dunk. A17. században az egyik er­délyi Teleki-kastély leltárában mennyezetes faragott, festett ba­baágy szerepel „alakocskákkal és lelketlen állatokkal”, a havasalföl­di vajda pedig Erdélyből rendelt Apor Péteren keresztül kis hintót, babákat és edényeket a kislányai­nak. Mindenki számára akkor vál­tak hozzáférhetővé a játékok, ami­kor elkezdődött a tömeges terme­lésük. Az osztrák Alpokban, Türin- giában és az Érchegységben mező- gazdaságból nem tudtak megélni az emberek, a protestantizmus el­terjedésével a faragott szobrok iránt is csökkent a-kereslet, ezért fogtak neki a 18. század vége felé háziipari játékkészítésnek. A játék babák nagy korszaka a 19. századi ipari termeléssel Franciaország­ban és Németországban vette kez­detét, és a franciák már 1870 táján világelsőséget vívtak ki maguknak a kétszer égetett porcelánból ké­szült - biszkvitfejű - babákkal, mert az jobban hasonlított az em­beri bőrre. Utolérhetetlenek voltak a babaruhákban is: Párizs környé­kén manufaktúrák sora létesült, amelyekben ezeket a miniatűr toa­letteket varrták. Sokszor a keres­kedők is francia babatestet vettek ruhácskával és hozzá német baba­fejet, hogy olcsóbb legyen a baba, de ez nem jelentette azt, hogy ne tudta volna bárki megfizetni. A porcelánbabák is különböző minő­ségben és árban készültek, még a parasztcsaládokban is vettek a gyerekeknek, és az sem igaz, hogy csak a vitrinben nézegethették. Ä polgári házakban a babák játák kuckókban, polcokon ültek, eset­leg a komódfiókban pihentek, de a gyerekek elővették, dajkálták, öl­töztették és vetkőztették őket, pont úgy, mint ma. Afrancia babák tehát nem azért annyira drágák, mert ré­gen is becses kincsnekszámítottak, hanem azért, mert könnyen törtek és a két világháborút, sajnos, elég kevés vészelte át. Csendéletek a boldog békeidőből Az első játékkereskedések Eu­rópában a 19. század elején nyíl­tak, és az elmés, ügyes mesterem­berek hamar rájöttek, hogy a baba keze kitörik, szeme kiesik, haja ki­szakad, ezt pedig mind pótolni, javítani kell. így jöttek létre az el­ső babaklinikák, ahol meggyógyí­tották a viharvert kis kedvence­ket, és új gazdát is találtak az el­hagyottaknak - két év után ugyan­is minden ottfelejtett baba eladó volt. Pesten A svájci családhoz és Az arany csillaghoz nevet viselte a két legismertebb játékbolt, való­színű, hogy a Fehérvári Babaház­ban bemutatott játékok nagy ré­szét is itt vásárolták annak idején. A bútorok egy része nem is gyer­mekjátéknak készült, asztalos- mesterek vásárokban kiállított mintamodellje, vagy asztalosle­gények vizsgadarabja lehetett, de a babaházakba remekül illett. Az évtizedeken át megőrzött példá­nyok a házak padlásáról az ócs- káshoz, majd ahogy telt az idő és nőtt az értékük, a régiségkereske­dőkhöz, sőt egyenesen múzeumi aukciókra kerültek. Moskovszky- né Auer Erzsébet szerencsére még akkor vásárolta össze a több mint háromszáz darabból álló gyűj­teményét, amikor a régi babák, az ezüst- és rézedénykék, a meisseni és karlsbadi porcelánból készült babaszervizek szinte senkit nem érdekeltek, ezért nem is voltak drágák. Otthon aztán a babáknak új ruhát varrt, a bútorokból szo­bákat rendezett be, mit sem tö­rődve azzal, hogy a tonett hinta­szék mellé biedermeier fiókos szekrény és Mária Terézia korabe­li ágyacska jutott. Az volt a véle­ménye, hogy a jót a jóval nyugod­tan lehet keverni, és az eredményt látva igazat kell adnunk neki. Aki ma ellátogat a Fehérvári Baba­házba, az egy pillanatig sem fogja múzeumban érezni magát, sokkal inkább egy sosem látott mesevi­lágban. Idilli csendéleteket lát, a századforduló világának képeit, akárha valamelyik főúri ház abla­kán lesett volna be anno, a boldog békeidőkben. Egészen ritka kü­lönlegesség az a babaszoba, ahol a kismamababa az ágyban fek­szik, pólyás csecsemőjével a kar­jában, egy zenés szerkezet pedig altatódalt muzsikál. A legrégebbi, bőrből és vászonból készült baba még Napóleon korabeli, lehet, hogy a szakértők szemszögéből ez a legértékesebb, de a látogatók nem így nézik a babákat. Minden­ki megtalálja a maga kedvencét, és mire végigmegy a szobákon, mindenki meg is ért valamit abból a régi világból. A fiatalabbak nem csak azt látják, mivel játszottak annak idején a nagyszüleik, ha­nem azt is, mi volt az a csikó­tűzhely, almárium, vasszíves va­saló, lekvárfőző üst vagy porcelán mosdótál. Az idősebbek pedig if­júságuk kellékeit látják viszont, tárgyakat, képeket, emlékeket a múltból - talán egy egész életet egy kicsi babaházban. SZALON Szerkeszti: Csanda Gábor. Levélcím: Szalon, Új Szó, Lazaretská 12, 811 08 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com

Next

/
Oldalképek
Tartalom