Új Szó, 2010. április (63. évfolyam, 76-99. szám)
2010-04-17 / 88. szám, szombat
14 Szalon ÚJ SZÓ 2010. ÁPRILIS 17. www.ujszo.com Faludy György Harminchat lövés Marokkóban SZABÓ G. LÁSZLÓ Pokolbeli víg napjaim című lenyűgöző önéletírásának afrikai fejezetében Faludy György tett már néhány finomabb utalást az ezeregyéjszaka országában megejtett „hímnemű” kalandjairól. Marokkó bőkezűen szórta ölébe forró ajándékait. „Amikor egy szűk sikátorban óvatosan lépkedtem a fal mellett, távoli gázlámpát figyelve, egy guggoló fiú, akit eddig nem vettem észre, hirtelen átölelt és arcához szorította csípőmet. Tört franciasággal utánam kiáltott: »Te buta, nem tudod, mit mulasztasz!« - tátja elénk régi emlékét. Pár oldallal odébb már egy tizenhat éves vizigót fiúval megélt kalandjáról mesél. - Kilépett a nadrágjából, gondosan ösz- szehajtotta, s a dzsellabával együtt letette párnának, közvetlenül a fejem mellé... A fiú arca szelíd volt... Ingét is kigombolta. Egy ideig öle előtt tartotta, mintha szégyellné magát. Aztán az ing csücskével meglegyintette homlokomat, és letette. Meztelenül állt előttem és lenézett rám... Bajor uszodákból emlékeztem ilyen testekre... Megrázta haját és elszaladt, valamerre a hátam mögé. Nem mertem utána fordulni, és arra sem emlékeztem, mi van ott. Nemsokára vízcsobogást hallottam... Visszajött, bebújt takarója alá. Rámosolyogtam, de ő nem mosolygott vissza. Szappan helyett füvekkel mosta magát... Száraz vadvirágok illatát éreztem... Olyan közeljött, hogy arcomon éreztem a leheletét. Sima mellét mellemhez szorította, két mellbimbója kemény volt és éles, mintha össze akarna karcolni velük. Egyik kaiját nyakam alá csúsztatta, másik kezével hajamat simogatta, és gyengéden megcsókolt. Ajka száraz volt, cserepes és édes.” Az Amárral megélt marokkói kalandját is árnyaltan megúja. „Ketten, mint máskor, felmentünk a lapos tetőre. Gyékényünk mellett kancsóban fodor- mentás tea várt, süvegcukor és egy pohár... Meztelenre vetkőztünk a meleg éjszakában, s hanyatt feküdtünk a gyékényre. Fölöttünk a félhold és megszámlálhatatlan csillag.” Faludy György születésének 100. évfordulója alkalmából az Alexandra Kiadó eddig ismeretlen verseit gyűjtötte össze. Verseket, amelyek eddig csak újságokban jelentek meg, kötetben soha, vagy ifjúkori kötetekből kerülnek most át ebbe az újba, a Tavaszi Könyvfesztiválon megjelenő Elfeledett versekbe. De lesz itt jó néhány olyan költemény is, amelyeket kilencvenha- todik évében bekövetkezett halála miatt már nem volt ideje kötetbe rendezni. Ez a tizenhárom vers időrendi sorrendben most egymást követi a könyvben. Köztük az, amelyet utolsó szerelméhez, Fannyhoz írt („Te a jövődet ajánlottad nekem, / én meg azt mondom, hogy tiéd a múltam. / Minden kincsünk a másik fordítottja. / Miért szeretjük egymást ilyen tébolyultan?”), a barátjának, Szőcs Gézának címzett Sötétedik („...hiába, nem vagyok többé dolgaim ura!”), a tanítványának, Orbán János Dénesnek címzett A Kairói Múzeum előtt („.. .lassan lemondunk minden kultúráról”), és az utolsó vers, az, ami kimarad („Sokasodnak földgolyónk kínjai”). Ä kötet legizgalmasabb, legmerészebb, ezzel együtt legnagyobb megdöbbenést kínáló versciklusa azonban várhatóan az lesz, amelyet a költőfejedelem Marokkóban írt. 1940 nyarán ugyanis, amikor a németek bevonultak Párizsba - Faludy, megijedve az őt fenyegető veszélytől -, Marokkóba menekült. A Kelet varázsa az ottani ifjak szépségével együtt igézte meg. Az Ali baba bandájáról szóló, homoero- tikával színezett harminchat vers akkor született, hiszen a Marokkóban töltött egy év alatt ismerkedett meg behatóan a régi arab népzenével is. „Én az utolsó igriceket hallgattam a marokkói sivatagban - nyilatkozta azokat pedig, akik a helyükre léptek, már nem tudtam élvezni.” Barátai segítségével 1941 júliusában szerzett vízumot és jegyet, hogy Afrikát elhagyva Amerikába utazhasson. Az Ah baba ciklust megelőzően Faludy nem egy szókimondó verset és prózát írt, izgalmas szexuális kalandjairól több helyen is említést tesz, ilyen bátran és nyíltan azonban ritkán vallott legbelsőbb érzelmeiről, megélt vágyairól, mint ezekben a versekben. Közreadásuk elmulasztása a versek elvesztésével is járhatott volna, ezért döntöttek a kötet szerkesztői a megjelentetésük mellett. Serdületlen vagy prűd olvasóknak azonban egyáltalán nem ajánlják e verseket, sőt egyenesen azt kérik tőlük: lapozzák tovább e ciklust. Hogy négy évvel a költő halála után honnan kerültek elő a versek? „Amikor harminckét éves voltam, Faludy felhívott, és arra kért, menjek át hozzá a Szent István körúti lakásába - meséli Vamus Xaver orgonaművész, akit hosszú évekig szoros barátság kötött az íróhoz. - Átmentem, és egy nagyon szép kötetet kaptam tőle, benne egy kisebb borítékkal. Az is a tiéd, mondta, ott az adományozó okirat, de a tartalmát ne mutasd meg senkinek, amíg élek. De végképp ne add ki! Ezt kérte tőlem. És mi van benne, kérdeztem. A marokkói sivatagban írt erotikus verseim kézirata, felelte. Hazavittem, kinyitottam a borítékot, és minden hajam szála az égnek állt. Részben a gyönyörűségtől, részben a rémülettől. Ezek ugyanis már nem is erotikus versek, hanem színtiszta pornográfia. És mert Faludy arra kért, el is dugtam őket rendesen. Hihetetlen jó a versfüzér, egy marokkói teaházban kezdődik, ahol Gyurka bácsi sivatagi rablókkal találkozott, majd velük élt egy évig. Voltak köztük fiatalabbak, idősebbek, és mindegyikükről írt jellemzést, vagyis egy-egy verset. Vannak köztük négysorosak, húsz sorosak, de vannak köztük olyanok, olyan mérhetetlenül kemények, hogy nem akartam hinni a szememnek, miközben lázasan olvastam őket. Egyszer aztán, amikor Matyi Dezső, az Alexandra könyvbirodalom tulajdonosa megvette a Faludy- versek kiadási jogát, egy nálam lévő kis vacsorán megjegyeztem, hogy Dezső, hiába szerezted meg az életművet, a legizgalmasabb része az én tulajdonom. De meg sem mutattam neki. Pár hónappal ezelőtt aztán felhívott a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatónője, hogy beszélni szeretne velem a kéziratról. Próbáltam tettetni a hülyét, hogy milyen kéziratról, mire azt válaszolta: Xaver, tudja nagyon jól, miről beszélek! Mondom, nézze, hölgyem, ha az a versfüzér megjelenik, Faludyról post humus veszik le a Kossuth-díjat. Mire ő: »Faludy ennél többet is ki fog bírni!« A végén, de egy hatalmas iszapbirkózás után kiadtam a kezemből a kéziratot, előtte azonban tettem vele egy tiszteletkört. Nádasdy Ádámnál jobb tollú, nagyszerűbb műfordító, világlátó, kozmopolita, ugyanakkor mélyen magyarul gondolkodó, kiváló értelmiségi kevés van a hazában, így őt hívtam fel, és beolvastam neki néhány verset. Nagy, dermedt csend a végén, egyszer csak megszólalt, hogy: »Ezeket ki kell adni, ez is a Faludy-életmű része.« És akkor arra gondoltam, ha Nádasdy Ádámnál nem olvasztotta ki a biztosítékokat, akkor ennek keresztül kell mennie. Lefénymásoltam a verseket, és átadtam az illetékeseknek. Az egész köteget. Azt hiszem, érvényes lesz rá, amit Faludy egyszer a Jó tanács kisfiúknak, nyárra című Verlaine-vers fordításának a végére írt, miután elmondja, mit kell a lányokkal csinálni. »Ha egyszer tetted, majd utánad fúrnak mrnd, / és repetáinak belőle. / De ezt meg ne gyónd a papnak, / mert ideges lesz tőle.« És felhevült, tenném hozzá.” Harminchat vers, szigorú szonett sorrendben. Amin baba és a hat rabló. Ahmed, akinek a testén viselt posztó festette kobaltkékre heréjét. Lárbi, aki minden gyűrűjét éji sétán szerezte, Ráfáel, a szőke rablófiú, Ábdállah, kinek vállig érő haja akár a hárfa, Jáhjá, a legszelídebb szeh'd, Táhír, kinek merev pupillájában mezítelen kamasz fiúk szeretkeznek, s élükön Ámín, a csempészkirály, a banda öreg vezére. Ahány vers, annyi érzéki kaland, annyi érzékletesen megrajzolt portré, annyi kis történet, a végén egy nagy, születésnapi pezsgőzéssel. Jáhjától Ráfáelig mindenki megszédült a romház nagy szobájában. De megszédül az is, ki olvassa. A kábulat pezsgő nélkül is garantálva.
