Új Szó, 2010. március (63. évfolyam, 49-75. szám)
2010-03-19 / 65. szám, péntek
8 Vélemény ÚJ SZÓ 2010. MÁRCIUS 19. www.ujszo.com (TASR-felvétel) (TASR-felvétel) SZEMSZÖG Hazafíságra nevelés - formális eszközökkel? A hozzám hasonló korúak - a 80 évnél idősebbek - számára már aligha kell magyarázni, mi a hazafias nevelés, s melyek az eszközei, hiszen már néhány államrendszer kipróbálta rajtunk az erre irányuló módszereit és célmegvalósító eszközeit. Az első Csehszlovák Köztársaság még elviselhető éveitől kezdve, a Horthy-Magyarország leventekiképzésével, majd a második Csehszlovák Köztársaság magyarellenes és szlovák iskolás (néhányunk számára országhatáron szökdöső) éveivel folytatva, a szocialista és kommunista diktatúra éveit is valahogyan átvészelve értük el a sokak által igazinak hitt 1989-es inkább megszabadulást, mintsem fel- szabadulást. Csakhamar kiderült azonban, hogy itt szó sincs rendszerváltásról, csupán rendszer- változásról, amelyhez - más lehetőségük nem lévén - a diktatúra vezéralakjai is csatlakoztak, sőt csakhamar ők lettek az új, demokratikusnak tervezett, sőt napjainkban is annak nevezett rendszer nem éppen demokratikus vezéralakjai is. (Elvégre a hatalomban szerzett gyakorlatot minden rendszer értékeli.) Majd amikor a demokratikusnak mondott Csehszlovák Köztársaság államrendszerét is „szétverték” - most szerencsére nem a magyarok, mint állítólag 1938-ban -, önálló államként vált ki belőle a Szlovák Köztársaság. A szlovákok méltán érezhették úgy, a második világháború után már másodszor születnek újra. (Először a második világháborút lezáró párizsi békekötés után érezhették ezt, amikor a Hitler oldalán való háborús részvételük bűnét megbocsátották a szlovák nemzeti felkelésben való aktív szerepük miatt, de főként avégett, hogy a valóban háborús áldozatnak tekinthető csehek kárpótlásáért visszaállíthassák a Csehszlovák Köztársaságot.) Az önállósult Szlovákiában, vagyis 1993-tól még sötétebb és átláthatatlanabb fátylat borítottak a múltra, mint a föderatív Cseh-Szlovák Köztársaságban. Az összefogás végett a nagy nemzeti összeborulásban a kommunista rendszer áldozatai megbocsátották a kommunista hajcsárok bűneit. Emlegetni emlegették és ma is emlegetik ugyan a demokrácia szót, de a demokratizmussal a gyakorlatban elég ritkán találkozunk. Ezért elsősorban a saját nemzeti érdekeikért harcoló, de a mások nemzeti érzelmeit semmibe vevő pártok a felelősek. A nemzeti kisebbségek érdekeiért küzdő pártoknak, mozgalmaknak nincs könnyű dolguk a Szlovák Köztársaságban. A Szlovák Nemzeti Párt gádásta- lansága és a kisebbségek - elsősorban a magyarok - érdekeinek érvényesítését akadályozó tevékenysége a kormány munkáját is gyakran befolyásolja. Minisztereik, a kormányhivatalokban ülő embereik fékezik a magyar kisebbségi érdekek érvényesülését mindenütt, ahol csak lehetőségük van rá. Vagyis a demokrácia alapelveit csak akkor alkalmazzák, ha a saját nemzeti érdekeik megvalósításáról van szó. De az SZNP-n kívül több szlovák pártra nézve is érvényes ez a magatartás. így születhetett meg a legújabb, a hazafíságra nevelés iskolai módszereiről és eszközeiről szóló törvény is. A régebbi iskolarendszerekben a hatóságok megelégedtek azzal, ha a tantermekben az állami címeren kívül az államfő képe, esetleg a himnusz szövege és kottája is a falon függ, de sem a nemzeti zászlóval, sem az alkotmány bevezető részével (preambulumával) nem kellett díszíteni a termet. Ami pedig a himnusz hét eleji kötelező meghallgatását illeti, az a netovábbja mindennek. Azok, akik megszavazták ezt a kétes értékű törvényt, valószínűleg nem tudták, mit tesznek, csak engedelmeskedtek nemzeti ösztöneiknek. (Azok viszont, akik ezt megszavaztatták velük, talán nagyon is jól tudták, miért tették.) S már az is jelez valamit, hogy azok közül is sokan tiltakoznak e törvény ellen, akik annak idején a szavaztatókat és a szavazókat képviselővé választották. De most már esetleg csak tüntethetnek a megszavazott törvény érvényességi szintre emelkedése ellen, reménykedve abban, hogy a köztársasági elnök nem írja alá a törvényt. Csakhogy a jól megszervezett „állami masinéria” általában keresztülviszi, amit eltervezett a koalíció. S a köztársasági elnök a tapasztalatok szerint „hűséges vazallusa” a koalíciónak, hiszen kéz kezet mos, és a köztársasági elnöki javadalmazás mégiscsak nagyobb a köztársasági elnöki nyugdíjnál - a funkció társadalmi jelentőségéről nem is szólva. S mi, egykori választói sem olyan emberként szavaztunk rá köz- társasági elnökké választásakor, mint akitől a kormánykoalícióval szembeni fellépés és kiállás elvárható vagy remélhető lenne, hanem csupán a helyzet adta kényszerből: két alkalmadan jelölt közül ő volt a kevésbé alkalmatlan. (Most bebizonyíthatja, hogy tévedtünk a megítélésében.) Egyébként mint pedagógus hadd ajánljam figyelmébe neki is, másoknak is azt a tényt, hogy az állami himnuszokat nem csupán tartalmuk teszi ünnepélyessé, hanem az a tény is, hogy állami vagy nemzeti ünnepek alkalmával éneklik vagy hallgatják őket. Ha éneklésük vagy hallgatásuk gyakorivá válik, elvesztik ünnepélyességüket: közömbössé válnak. Ha pedig kötelezővé teszik az éneldésüket vagy hallgatásukat, akkor az állampolgárok ezt egy bizonyos idő elteltével unalmasnak, sőt nyűgnek fogják érezni. Szinte érthetetlen, hogy a fiatal Szlovákia himnuszának éppen ezt a sorsot szánták a törvény előterjesztői, s mindezt a jó szándékukat és az állami szimbólumok tiszteletének fontosságát hangsúlyozva tették. Azt már csupán megemlítem- de nem mellékes körülményként -, hogy ennek a törvénynek a végrehajtásával nemcsak a himnuszt járatják le, hanem a rendszeres hallgatására kény- szerített diákoknak a demokratikus jogait is megsértik. S ha az egyénre kötelességszerűen hárulnak értelmetlennek tartott feladatok, biztos, hogy elutasítóan reagál rá. Nemzeti zászló, címer, alkotmányelőszó, himnuszszöveg (esetleg kottával) a falon, a köztársasági elnök képe, ráadásként a hét eleji kötelező himnuszhallgatás - mindez csupán formális eszköze a haza- fiságra nevelésnek, önmagában csupa holt dolog, s eredmény sem várható tőlük. Ezek csak kulisszák, amelyek környezetet teremtenek ugyan a nevelő munkához, de önmagukban nem elegendők. Az eredmény elérésének biztosítéka elsősorban az ember: a megfelelő felkészültségű pedagógus, aki dajkamesékkel való szórakoztatásuk helyett reális képet igyekszik kialakítani tanítványaiban nemzete és népe történelméről- természetesen megfelelő tankönyvek segítségével, amelyek reális tantervek alapján készültek. A fiatalok érzékenyek az igazságra és az igazságosságra, s általában azt is meg tudják ítélni, mi szolgálja javukat, s mi jelent számukra felesleges terhet. Ajánlatos lenne tehát, ha a politikusok mindezt figyelembe vennék, mielőtt beleavatkoznának nevelésükbe. Jakab István A rovatban közölt írások nem teltétlenül a szerkesztőség véleményét tükrözik. SZEMPONT Mi a baj az MKP-val? Kihívás előtt a Magyar Koalíció Pártja. Erre a tényre az utóbbi időben már számos elemző rámutatott. Bár pozíciói továbbra is erősek, mostantól sok dolgot másként kell tennie, mint ez idáig. A vita tárgya lehet, hogy a felvidéki magyarságnak mennyit használ új magyar párt (ok) alakulása, de az MKP számára ez mindenképpen új helyzetet teremt. A párt a szlovák politikai életben mindig is a legdemokratikusabbak közé tartozott. Hogy Szlovákia beléphetett a NATO-ba és az Európai Unióba, illetve hogy létre jöhetett a „szlovák gazdasági csoda”, abban nagy része volt a magyar pártnak is. Belső viszonyait tekintve azonban inkább már elmaradottnak mondható. Provincializmus, belterjesség, az önreflexió hiánya a leggyakoribb kritikai észrevétel vele szemben. Bizonyos sikertelenségek esetében sokszor csak külső okokat keresnek. Ezek közé tartozik például az előző települési önkormányzati választások eredményeinek számbavétele. Több parlamenti képviselőnek sem sikerült polgármesteri széket szereznie. A vesztesek szlovák összefogást meg suttogó propagandát emlegettek. Máig hiányzik ezeknek a kudarcoknak az értékelése, holott nemsokára újabb önkormányzati választások lesznek. Hasonló a helyzet a megyei választásokkal is. Be kell vallani, hogy a Nyitrai kerületben 2006-ban részben azért nem sikerült megismételni a 2002-es kiváló eredményeket, mert a képviselők egy része kiskirályként használta az ölébe hullott hatalmat. Az akkori pozíciókat viszont egyre nehezebb visszaszerezni. Szinte törvényszerűen alakult meg a megyei közgyűlésben a szlovák nagykoalíció, amely most igen előnytelen választási rendszert vezet be. Nagy probléma továbbá a bra- tyizás. Ez természetesen általános más pártokban, más intézményekben is. Ez azonban nem menti fel az MKP-beli viszonyokat. A párt központi struktúrájába csak ismeretséggel lehet bejutni, ha „hívnak”. Ilyenkor viszont nem számít, már csak az aktuális nyelvmizéria miatt is megemlítve, hogy ki járt magyar iskolába vagy mennyire fontos számára a magyar nyelv. Bizony van olyan képviselő, akinek a magyarság csak az után lett fontos, hogy MKP-tag lett. Előéletében erre semmi sem utalt. De arra is van példa, hogy a magyar iskolába való beiratkozás propagálója bár magyar, de magyarországi iskolába járatja gyermekét, csökkentve így az itteni magyar iskolai kapacitásokat és a magyar pedagógusok elhelyezkedési lehetőségét. A szavak és a tettek, a jelszavak és a reális helyzetet hatékonyan javító cselekedetek között sajnos nemegyszer nagy különbségek vannak. Hogy ki lépett be és került be a központi vezetésbe, a magyarságért való tenni- akarás szándékával vagy csak karrierizmusból, sok kívülálló számára látható. Ezek az állapotok egyáltalán nem csak a jelenlegi vezetés hibáiból adódnak. A fentebb felsorolt tények közül több érvényes az MKP-ból kivált és Híd pártot megalakító politikusokra is. A hátrányokat viszont a megjelenő konkurencia teszi jobban láthatóvá. Míg az új párt(ok) számára adatik bizonyos türelmi idő, az MKP imi- dzse bepókhálósodott. Ami eddig választóit az urnákhoz vitte, hogy a magyarok túlnyomó többsége magyarokra szavaz, továbbra is igaz, de ezután már lesznek más magyarok is a pártpalettán. Hosszú távon mindig csak a hitelesség számít. Ahogy most sokan mondják, megtisztulás ment végbe a pártba, jó lenne ezt előbb- utóbb szó szerint is megtörténne. Horbulák Zsolt
