Új Szó, 2010. március (63. évfolyam, 49-75. szám)
2010-03-13 / 60. szám, szombat
A rosszulléttől szédeleg. Áll a szalonban, tudja: rosszullétét a szellemek okozzák, kik benne harcot vívnak éppen. Menni valahová. SPIRÓ GYÖRGY: A JÖVEVÉNY A lipótvárosi nagy reneszánsz vaskapu tiszteletet parancsolt, és szalonstílust diktált. Még az utcai világítás is más volt, előkelő és zárkózott... MÓRICZ ZSIGMOND: RAB OROSZLÁN 2010. március 13., szombat 4. évfolyam, 11. szám Nekünk sem kellene beszélnünk a hazáról, nem kellene a hazafiasságot törvénybe iktatnunk, ha ez a haza egészséges volna, hiba-, előítélet- és traumamentes... Világ hazafiai, egyesüljetek! A történelem természetesen ismétli önmagát - klasszikust idézve másodjára általában nevetséges formában. RUDOLF CHMEL Az ismert szomorú vígjátékot a kormányzó veretes nemzeti és tőketeremtő csapat most néhány új jelenettel toldotta meg, s ezekben mindünknek szerepet osztottak. Merthogy ha a mi hazafiainknak játszani támad kedvük, a szórakozás kedvéért szükségük van önmaguk ellentétére is: árulókra, janicsárokra, renegátokra. Ezekből általában több szokott lenni, mint az igazhitűekből, akiknek a nemzetet vagy az államot jelképező személyek puszta látványától is könnybe lábad a szemük, akik a nemzeti szeplőtelenség bizonyítványának kiállítói, noha bizonyos listákon meg gyakorta éppen őket vezetik. Merthogy, erre nem elég elégszer figyelmeztetni, nem volt olyan könnyű 1992 után azonosulni azHa a mi hazafiainknak játszani támad kedvük, szükségük van önmaguk ellentétére is: árulókra, janicsárokra, renegátokra zal a hazával, amit épp akkor saj átí- tottak ki maguknak az új állam privatizálok mire az állampolgárok felocsúdtak s úgy-ahogy azonosultak vele, az udvari gondolkodók szellemileg teljesen kiürítették, deformálták, s némely válogatott és veretes nemzeti tőketeremtő egyén kisajátította, vagyis oly módon kiszipolyozta, hogy utánuk lényegében újra meg kellett alapítani. Akkor is bevált az osztályharc óta mifelénk annyira ismert alapelv: Aki nincs velünk, az ellenünk van. Ezúttal aki nincs velük, az nem igazi hazafi, hanem rossz, nemzetieden, sőt nemzetellenes. S labdába se rúg... Egy miniszteri bársonyszékben ülő tanult ember ráadásul épp ezért azt ajánlotta nekik, hogy inkább hagyják el hazájukat. Mivel pedig először is ki kellett szipolyozni azt a fiatal államot, sokáig föl se merült, hogy a keletkező vákuumot valamivel be kéne tömni, vagy legalább kárpótolni a maradék honpolgár tudatát valamilyen értelmes, ne adj’ isten szellemi vagy intellektuális tartalommal, mert akárhogy nézzük is, a Kia, a Hyundai vagy a Volkswagen összeszerelésére mégse lehetünk annyira büszkék, hogy közben sírva fakadjunk. Mivel ez nem igazán serkenti a hazafiasság ernyedt izmait. Nem segít a dopping sem, némely ritka sportsiker formájában (ennek egyébként is csak akkor van hatása, ha a csehek vagy a magyarok - mint egykoron az oroszok - vereségével jár együtt), már csak azért sem, mert nem is annyira a hazafiasság, hanem inkább a tömegpszichózis alkotóeleme, de ez hosszabb kifejtést igényelne. Igaz, az értékrendbeli zűrzavar, mellyel a szlovákiaiság húszéves azonosságtudatát sikerült megtölteni, nem csak ezért akadálya tartósan a mégoly fennkölt haza-fogalom bárminemű értelmes megítélésének. A 20. századi s máig tartó nem folyamatos fejlődés, a határ-, államalakulat- és rendszerváltozások, a multietnicitás kontra nacionalizmus, a nemzetébredés másfél évszázados hátrányának lefaragása - mindez és sok egyéb komplikál- ják a haza fogalmát, sőt magára a szóra való gondolást is. Némi szlovákiai hazafiságot ugyan megéltek nagyapáink és apáink a második világháborúban, a felkelés alatt, de már akkor belefoglaltak valami oroszt is („Sztálin idejében”), de meglehet, épp ez a fejezet tartozik leginkább a hazafiasság kategóriájába. Ezzel szemben nem vagyunk híján olyan igyekezeteknek, melyek ebbe a fogalomba bele akarják gyömöszölni az első önálló köztársaság megalakulását, Hitíer ajándékát. S itt van még 1948,1968 (a föderáció), 1989, 1993, 1998... Ezeket hogyan lehetne belegyömöszölni ebbe az országba, hogyan a hazafiasságba? S hogyan-miként Hlinkát, Tisót, Hodžát, Šrobárt, Lettrichet, Husákot, Clementist, Novomeskýt, Dubčeket, az újkori atyákról-alapítókról nem is beszélve? S akkor még mindig csak a politikánál tartunk - hol van a kultúra, a művészet, a művelődés, a tudomány: a hazafiasság (vagyis az identitás) alapjai. Nálunk a hazafiasságot az állam privatizálói sajátították ki maguknak, s mivel mindennel tisztában voltak s vannak, a nemzetet és a hazát ületően meg pláne, úgy döntöttek, hogy a mi csupa kétely fejünkben majd ők gyújtanak vüágossá- got. Meg is tették az internacionalista baloldaliak segédletével, mert ezek a nyelvtörvény mólóján már sikerrel bemutatták nemzeti izmaikat. Valahogy közben elkerülte a figyelmüket, hogy ebben a hazában a szlovákokon kívül magyarok is élnek, meg ruszinok, ukránok, csehek, romák és mások, akik így, mind együtt egyenjogú és egyenrangú polgárok, hogy egyik a másikat nem zárja ki, hogy a hazát minden itt élő ember, állampolgár alkotja. A mečiarizmus bukása után rövid ideig úgy tűnt, hogy Szlovákia A mečiarizmus bukása után rövid ideig úgy tűnt, hogy a hazába mind beletartoznak, mert a hazának szüksége van rájuk minden állampolgárának a hazája lesz, hogy ebbe a hazába mind beletartoznak, mert ennek a hazának szüksége van rájuk. A valóságban azonban mégsem ez a helyzet, hanem hogy a jó meg a rossz állampolgárok bevált sztereotípiája megbízhatóan működik tovább, nem mellékesen azért is, mert Szlovákiában kisebbségek is élnek, melyektől a többség elvitatja az államalkotó szerepüket, tehát hogy részük volna a hazában és a hazafiasságban is, arról már nem is beszélve, hogy sok olyan szlovák és nem szlovák él itt, akik multinacionális gének, több nemzet és kultúra szellemiségénekhordozói. A legbonyolultabb kétségtelenül annak a félmüliós kisebbségnek a hazatudata, melynek felmenői a Monarchia széthullása után nem hagyták el hazájukat, s maradtak a mai szlovákiai területeken, így kénytelenek voltak a kezdetektől egyenlőtlen szerepű nemzeti kisebbséggé válni. A szlovákiai - és csehszlovákiai - magyar csak kivételesen lehetett hiteles hazafi, s nemcsak azért, mert Csehszlovákia és Magyarország Trianon után kölcsönösen polemikusán, egymással szemben határozta meg magát, miközben nem a nyelvről volt szó, hanem - sőt mindenekelőtt - a területről. Ha viszont figyelembe vesszük, hogy a haza (az identitás) teremtése nem csak határokhoz köthető, hanem - sőt mindenekelőtt - irodalom, művészet, kultúra és művelődés által, akkor természetes, hogy hazáját a szlovákiai magyar másutt is támogatta. Az anyaországában. Mindaddig, amíg a szlovákiai magyarok el nem érik azt az ideális állapotot, amely nekik is - vagy mindenekelőtt nekik - és a szlovákoknak is megfelel (akikkel már több mint kilencven éve kisebbségi státusúként élnek együtt), nem egyszerű kihívásoknak kell megfelelniük. Az irredenta vagy a kommunista válasz nem volt eredményes. A polgári, demokratikus válasz még, úgy tűnik, sok kívánnivalót hagy maga után, noha abból az előfeltevésből kellene kiindulnia, hogy a hatalom által nem gyengített és nem deformált jogállam megbízható garancia a kisebbségi lét számára is. Annak a kisebbségnek a számára is, mellyel alkotmányos kötelezettségéből kifolyólag az anyanemzete is törődik. Hogy milyen mértékben hazája Szlovákia az állampolgárainak, csak találgathatjuk, de egy biztos: hazát nem lehet alapítani erőszakkal, fölülről, politikai pártok által, sőt még kormánnyal vagy parlamenttel sem, vagy ne adj’ isten szavazással. Sem a hazát, sem a hazafiasságot nem lehet a többségnek, sem a kisebbségnek, legkevésbé pedig az egyénnek előírni, s azt már végképp nem lehet nekik megszabni, hogy mi az ő hazájuk. A hazával is az a helyzet, mint azt G. B. Shaw egykoron megfogalmazta: az egészséges ember nem beszél a csontjairól, sőt, nem is érzi őket. Nekünk sem kellene beszélnünk a hazáról, nem kellene a hazafiasságot törvénybe iktatnunk, ha ez a haza egészséges volna, hiba-, előítélet- és traumamentes. Ezeket a problémákat azonban egyesek szellemi adottságaik miatt nem képesek feldolgozni, ezért kényszerítik rá komplexusaikat a környezetükre. Mindezek ellenére, a himnusz, a lobogó, a címer stb. ellenére haza alatt eztán is ki-ki azt fogja képzelni, amit hozott bele, s legfőképpen amit hozzáadott. Az iránta érzett felelősség állhatna az első helyen. S rögtön mellette egy figyelmeztetés, amit számos törvényhozó vizsgatárgyként vehetne fel leckekönyvébe: Nehozzukszégyenbe! (Cs. G. fordítása) Á himnusz, a lobogó, a címer stb. ellenére haza alatt eztán is ki-ki azt fogja képzelni, amit hozott bele, amit hozzáadott... (Kép: TASR)
