Új Szó, 2010. február (63. évfolyam, 25-48. szám)
2010-02-13 / 36. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2010. FEBRUÁR 13. Szalon 15 Egy kiállítás a kultúra szorításáról, a talajvesztettségről, képi sablonokról és rejtélyes álarcokról Danica Dakic művészien félreszabott szereposztásai Autoportrait, 1999. Filmkocka. © Danica Dakic & VBK, Wien A ruhátlan, finom vonásaiban finom hölgy (Autoportrait) akár egy merészebb fajta kozmetikumreklám felvezető kockája is lehetne, de ugyanolyan erővel szerepelhetne egy bizarr sci-fijelentben. Homloka közepén egy második szájnyílás: elrejti tekintetét, és ahelyett, hogy portréhoz illően kifelé pillantgatna a képsíkból, történeteket mesél - egyszerre kettőt. CSANDA MÁTÉ Felváltva jönnek a suttogásszerű hangok, amelyek egy másik pillanatban már inkább egymásba fonódnak. Mindkét szájnyílás valami népmeseféleséget mond, a felső ajkak németül, az alsók szerbül. A művésznő két „anyanyelve”. Danica Dakic ugyanis Szarajevóban született és ott is végzett mint festőművész, hogy aztán Düsseldorfban a hues Nam June Paik- műhelyben a videoművészet felé forduljon. Bár rendszeresen hazalátogat, azóta is Németországban él. Nyilván nagyon is érzi, mit jelenthet egy elköltözés, egynyelv- és kultúraváltás, mivel jár, ha az ember hirtelen elszakad - bárminemű - gyökereitől („az ember olyan, mint egy alakulófélben levő építkezés”, nyilatkozta egyszer, vagyis bármikor képes változni és fejlődni). Videomunkáiban is folyton szomorúan ismerős problémák kerülnek elő, általában társadalmi patológiák, félbemaradt álmok, gyógyulófélben levő hegek, a háború, a kényszerű migráció, a kirekesztettséglenyomatai. A képsoroknak gyakran doku- mentumfilm-ízük van, aztán hirtelen belezavar és kifeslik egy másik szál, amely rögtön groteszkebbé, vagy legalábbis összetettebbé teszi a jelenetet. Hírműsorokba illő bevágások, inteijúfoszlányok váltakoznak különös képi metaforákkal, ironikusan ható, a „tutit” megmondani akaró narratívákkal. Mint például a Role-Taking, Ro- le-Making című filmben is. Egy boszniai roma falu lakosai szólalnak meg, általában csak egy-két mondat erejéig. Nyilvánvaló, hogy a kamera előtt álló fiatalok és idősebbek többszörösen kirekesztettek, egy szegény ország legszegényebb iakosai. Most éppen szerepelnek. Egy jó kiállású fiatalember a kihalt mező közepén dobol, a rozsdás vasúti sínek, ahogy perspektivikusan rövidülnek, mintha egymás közé szorítanák a szomorú arcot. Munkanélküli, a zenélésen kívül esélye sincs megmutatkozni. A monoton pörgésű dallam a film összekötő eleme is, merthogy megszólal még a naiv festőmester, becsülettel megfestett Mona Lisáit és Marilyn Monroe-it mutatgatva, aztán a helybeli jósnó, a falu elöljárója, aztán megint dobszó és fiatal lányok táncolnak egy fájdalmas látványt nyújtó, alaposan szétbombázott homlokzat előtt, ami minden más kontextusban talán remek kis díszlet, igazi pittoreszk „háttér” lenne. És Danica Dakic rátesz még .egy lapáttal, merthogy magával hozza Hubert Robert híres festményének óriásposzter-változatát, így a „romakompozíció” egy másik képkockán már a Louvre fiktív romjai előtt, egy klasszicizáló utópia előtt állva pózolgat. Pár másodperccel később egy jelmezes hölgy feltűnően meghalni készül, de mielőtt bármiféle tőrdöfés is lenne, megszólal egy mobiltelefon, és innentől világos, hogy színházi próbán vagyunk: egy-két snittben az anyagi csődbe jutott Pralipe társulat (talán) utolsó összejövetelét láthatjuk. A skopjei csoport hosszú ideig Európa egyetlen hivatásos roma társulata volt. Időnként felvillan egy dús fekete hajú hölgy, aki komoly hangon, sötétzöld bársonytapéta előtt pózolva kérdez és válaszol, mélyenszán- tó témákról, elvont fogalmakat, általános problémákat boncolgatva. Valójában pszichológus, de itt akár egy késő esti betelefonálós műsor eszet osztogató jósnője is lehetne. Talán azt jelenti ez az alak, hogy mennyire fontos nevén nevezni a jelenségeket és rákérdezni a dolgokra, ugyanakkor milyen nevetségesek, felszínesek is tudunk lenni mi, kérdezők. A boldogságkeresésről és az életbe való belenövésről (vagy éppen beleszületettségről) szól az El Dorado című videó is. A sejtelmes félhomály meg a labirintusszerű folyosók a kasseli tapétamúzeum belsejébe vezetnek. Annak is fő büszkeségéhez, egy pazar szövésű, méreteiben is impozáns, 19. századi falikárpit felé, amely az ideális világot mutatja, Európa, Ázsia, Afrika és Amerika allegorikus képét fonja össze egy nagy „ígéret földjévé”. Danica Dakic videójában az álmos kis iparművészeti múzeum egyszerre nyomasztó mellékízt kap: belső tereit anyátlan-apátlan menekültstátuszú gyermekek veszik birtokukba, akik ugyanabban a Kasselben, egy speciális nevelőintézetben élnek. Mindegyikük választhat magának egy termet, és a • filigrán mintájú tapéták meg az il- luzionisztikus tájszeletek előtt, hirtelen filmszereplőkké válva, a saját életükről vallanak. Aki a vetítés közepén toppan be, akár azt is hihet- né, hogy az afroamerikai fiú egy menő sportszermárka reklámarca, mert elszántan, őszintén néz a kamerába, és arról beszél, hogy keményen edzeni fog, hogy elérje célját. De rögtön utána hozzáteszi, hogy „mert most nagyon egyedül vagyok”. Szomorúnak hat a többi „bennlakó” is, mindegyik a maga kis megrendezetlen produkcióját csinálhatja, valamelyikük csak táncol, egy kislány pedig némán, mutatóujjával követi az aranyszövésű végtelen virágmintákat. Mintha teljesen rabja volna a faltól falig érő, folyondárszerű vonalrengetegnek. 0 is és a többiek is a helyüket, talán a kiutat keresik ebben az egyre szomorúbb és egyre mesebelibb panoptikumban. Talán most még ők sem értik teljesen, hogy hasonlóan kötöttek ki Nyugat-Euró- pában, mint ahogy annak idején a nincstelen telepesek érkeztek Dél- Amerikába, egy titokzatos színarany ország, egy jobbfajta újrakezdés reményében. A legenigmatikusabb darab mindenképpen az Isola Bella c. produkció. Egy sajátos kis esztrádműsorba csöppenünk bele, a vetítővásznon csupa álarcos szereplő fogad. Persze más az egész, ha tudjuk, hogy a színészek egy testi és szellemi fogyatékosoknak fenntartott otthon lakói. Paza- riéban, egy bosnyák viszonylatokban is eldugott helyen élnek, amelyet csodával határos módon elkerült minden ostrom és bombázás. Vagyis egy önmagának való sziget (isoía), lakói pedig a legkülönfélébb sorsok és történetek hordozói. Egytől-egyig viktoriánus papír álarcot viselnek, amely többszörösen védi őket a műélvező tekintete elől, távolságot teremt, mitologizál, álmokat teljesít, tükröz és forgat ki - a szájat viszont szabadon hagyja. A háttérben itt is egy mesés szigetet ábrázoló falikárpit (ugyanabból a manufaktúrából, mint a kasseli - egy hasonló példány lóg a Fehér Házban is), a szereplők moziszékeken, sorokba rendezve ülnek, vagyis amit látunk, a nézőtér kifordított, áttükrözött mása is lehetne. Talán csak a szürkésszöld linóleumpadló utal a terem intézményjellegére. És ekkor megszólalnak a maszkok, a római császár, a pajeszos katona, a gésa, a filozófus, avasutas, abohóc, a grófkisasszony és a sportoló - gyerekkorukról, tanoncéveikről, szüleik, munkájuk elvesztéséről beszélnek. Aztán álmaikra, terveikre térnek ki, arra, hogy vajon mikor jön Süvester Stallone Paza- ricba, arra, hogy mennyi a rokkantnyugdíj, vagy éppen mit szeretnek szabadidejükben csinálni. Érezhető, hogy ha nem improvizálnak is, mindenképpen a maguk kis történeteit mesélik - a művésznő mint rendező és producer ezúttal is láthatatlan marad. Közben a duplamaszkos játékmester nem túl profi, de annál szív- szorítóbb dallamot pötyögtet a terem sarkában álló pianínón. Majd miután kivonulnak a mesebeli figurák, ő is zárja le az előadást, vödörrel és partvissal, ahogy felmossa a linóleumpadlót, könnyed, táncos mozdulatokkal. Lehet, hogy egy utolsó filmes metafora, de valószínűbb, hogy ez a kedves névtelen napirendbeli feladata. Picit azért szégyelljük magunkat, mert végső soron mégiscsak ilyen megrendezett, összevágott nyomorúságjeleneteken csiszol- gatjuk szépérzékünket. Még ha ilyen szépek és méltóságteljesek is. A galérialátogató kényelmes és tét nélküli pozíciójából fogalmazga- tunk kultúráról, másságról, humanizmusról. Amúgy ez a három történet csak egy-egy kiragadott példa, van még bőven anyag a művésznő tarsolyában, fotó, videó, installáció, a fentiekhez hasonló feltárások, utánajárások és dokumentumanyagok (a legújabb, amely kitűnően rímel á boszniai képsorokra, éppenséggel Dél-Amerikából). Jean Dubuffet, az art brut nagymestere, amúgy meg kiváló teoretikus, azt mondja Positions anticul- turelles című írásában, hogy „kultúránk olyan ruhadarab, amely nem illik ránk” .Mintha valami ilyet próbálna lépten-nyomon sejtetni Danica Dakic is, mintha azt szeretné megmutatni, hogy a fontos dolgoknál milyen gyakran csődöt mondanak a szavak, mert hogy a legjobb sajtószövegek is csak olyan fogalmakkal tudnak operálni, mint „identitás”, „szerepvállalás”, „haza” meg „hagyomány”. Eközben egy-egy ilyen videó kitűnően érzékelteti a mindennapjainkban, az észlelésünkben megjelenő szakadásokat, törésvonalakat, a félre- varrott, foszladozó ruhaszálakat. Akárcsak egy „túlrendezett” jelenet, egy-két fura vágás, képi csavar vagy patetikus gesztus felhasználásával. Vagy úgy, hogy becsúsztat a nézőtérbe egy rokokó falikárpitot, és onnantól már egyszerre minden nagyon másnak látszik. (Danica Dakic: Role-Taking, Role-Making; Generali Foundation, Bécs, 2010. május 16-ig) Isola Bella, 2007/2008. Filmkocka. © Danica Dakic & VBK, Wien SZALON Szerkeszti: Csanda Gábor. Levélcím: Szalon, Új Szó, Lazaretská 12, 811 08 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com
