Új Szó, 2010. február (63. évfolyam, 25-48. szám)
2010-02-10 / 33. szám, szerda
22 Sport ÚJ SZÓ 2010. FEBRUÁR 10. www.ujszo.com Váratlan csalódások és meglepetésaranyak Vannak kiváló sportolók, akik sosem nyertek olimpiát, s akadnak kevésbé kiválóak, akik semmi mást nem nyertek, csak olimpiát... Öt emlékezetes ötkarikás történet. Karl Schranz, akit kizártak az olimpia előestéjén A XX. század hatvanas és hetvenes éveiben Karl Schranz számított az osztrákok legjobb alpesi síelőjének. Pazar éremgyűjteményéből - háromszoros világbajnokként és ötszörös összetett Világkupa-győztesként vonult vissza - csak a legfényesebb ötkarikás medál hiányzik. Schranz a téli olimpiák egyik legpechesebb versenyzőjének számít. A 1964-es innsbrucki játékokon óriás-műlesiklásban minimális különbséggel szorult a 2. helyre. Négy évvel később Grenoble-ban a műlesiklásban verhetetlennek tűnt, fantasztikusan is siklott a pályán. Még úgy is gyorsabb volt a kirobbanó formában levő francia Jean-Claude Killynél, hogy verseny közben egy pályára kószáló rendőr miatt fékezett, és visszament a starthelyre, ahonnan újra kellett indulnia. De öröme nem tartott sokáig, mert a rendezők „kiderítették”, hogy állítólag már az incidens előtt kihagyott egy kaput, ezért törölték az eredményét, így a házigazdák kedvence, Killy triplázni tudott. Schrariz 34 évesen rendkívül elszántan érkezett Szapporóba, aztán az 1972-es olimpia előestéjén Avery Brundage elnök javaslatára a NOB profivád miatt kizárta a játékokról. A vaskalapos amerikai sportvezető, aki milliomosként a kimondott amatőr eszme híve volt, régóta rossz szemmel nézte, hogy a síelők kisebb juttatásokat kapnak a szponzoraiktól, s bosszút forralt ellenük. Állítólag 54 versenyzőt akart diszkvalifikálni, ám végül csak egyet sikerült. Brundage bizonyítottnak látta, hogy Karl Schranz egy sígyártó cégtől pénzt vett fel, valamint egy bécsi újságban kávét reklámozott, így profinak minősült. Az osztrák vezetés méltánytalannak érezte a döntést, s a teljes olimpiai csapatát vissza akarta rendelni. Az osztrákok csak Schranz rábeszélésének köszönhetően indultak el mégis a játékokon. A megkoroná- zatlan síkirályt odahaza hősként fogadták, de az elúszott olimpiai aranyért semmi sem kárpótolta. Wayne Gretzky, aki kapitányként vigasztalódhatott Wayne Gretzkyt méltán tartják minden idők legnagyobb hokisának, ám olimpiát játékosként nem tudott nyerni. Igaz, csak egyszer próbálkozhatott, az észak-amerikai profi jégkorongliga ugyanis csak az 1998-as játékok óta engedi el játékosait az olimpiára. Gretzky természetesen nem hiányozhatott a naganói csapatból, de meglepetésre nem ő (s még csak nem is Yzerman vagy Ray Borque) lett a csapatkapitány, hanem a jóval fiatalabb Eric Lindros. A kanadaiak nem titkoltan aranyért mentek az olimpiára, ám az elődöntőben rávezetésekkel kikaptak a csehektől. A kanadai szakvezetőt később sokan kritizálták amiatt, hogy Gretzkyt kihagyta a rávezetésekből... A juharlevelesek ezután a bronzmeccset is elvesztették, ám az óriási csalódás ellenére Gretzky volt az, aki rábeszélte csapattársait, vegyenek részt a záróünnepségen. A kiváló hokis négy év múlva szövetségi kapitányként vigasztalódhatott: a Salt Lake City-i játékokon Kanada 1 győzelemmel, 1 döntetlennel és 1 vereséggel kezdett, ám később már nem hibázott, és 50 év után megszerezte a hőn áhított aranyérmet. Michelle Kwan, aki a kommentátorokat is megríkatta Michelle Kwan - kilencszeres amerikai bajnok, ötszörös világbajnok és sokak szerint minden idők egyik legjobb női műkorcsolyázója - három olimpiára is esélyesként utazott, ám végül csak egy ezüstöt és egy bronzot nyert. 1998-ban Naganóban vezetett a rövidprogram után, de hiába futott hibátlan kűrt, honfitársa, Tara Lipinski nála is tökéletesebben korcsolyázott, így Kwan csak második lett. Négy évvel később Salt Lake Cityben a címvédő világbajnok Kwant a papírforma szerint esetleg csak az orosz Irina Szluckaja előzhette volna meg, ám az amerikai korcsolyázó hiába vezetett a rövidprogram után, a kűrben elesett, s végül a harmadik helyen végzett. Az aranyat meglepetésre a szintén amerikai Sarah Hughes nyerte, aki élete legjobbját nyújtotta akkor este. Kwan a gálán aranyszínű ruhában a „Fields of Gold” (Aranymezők) című számra korcsolyázott, előadását még a tévékommentátorok is megkönnyezték, de aranyérmet nem adhattak neki. Három évvel később Kwan csípősérülést szenvedett, ősszel nem versenyezhetett. Az amerikai szövetség kivételének köszönhetően mégis bekerült a torinói olimpiára utazó keretbe, ám az első edzés után visszalépett, mivel sérülése még mindig hátráltatta. „Ez életem legnehezebb döntése, de úgy érzem, hogy helyesen cselekszem. Tisztelem annyira az olimpiái eszmét, hogy ne induljak, ha nem vagyok tökéletes állapotban. Versenyezzen helyettem az, aki a maximumot tudja nyújtani - nyilatkozta fátyolos szemmel. - Mindig arról álmodtam, hogy megnyerem az olimpiát. De az évek során rájöttem, nem az arany számít, hanem a sport, az olimpiai eszme. Nem bántam meg semmit, csodálatos karrierem volt, szerencsés vagyok.” Steven Bradbury, aki előtt mindenki elesett Az ausztrál rövidpályás gyors- korcsolyázó a 2002-es Salt Lake City-i játékokra úgy érkezett, hogy volt már egy olimpiai bronzérme (Lülehammerben a váltó tagjaként lett harmadik), s egy világbajnoki aranya is (ezt 1991-ben szintén a váltóval, hazai pályán, Sydneyben szerezte), ám az egyéni verseny 1000 méteres távján már annak is örült, hogy bekerült az öttagú döntőbe. A negyeddöntőben ugyanis csak a harmadik helyen végzett a hazai favorit Ohno és a kanadai Gagnon mögött, a kanadait viszont később ellenfelei akadályozása miatt kizárták, így Bradbury mégis elődöntős lett. Az ausztrál versenyző tisztában volt azzal, hogy jóval lassúbb vetélytársainál, így a „lassan, de biztosan” elvét követve hátramaradt, abban reménykedve, hogy a favoritok elöl összeütköznek. „Huszonnyolc évemmel én voltam a mezőny egyik legidősebb tagja. Jól tudtam, hogy egy nap négyszer nem vehetem fel a versenyt a legjobbakkal, ahhoz nem vagyok elég gyors. Felesleges lett volna belemenni a lökdösődésbe, mikor úgyis utolsó lettem volna. Arra gondoltam, jobb a könyöklésekből kimaradni, hátha valaki bukik, s akkor nekem is lehet esélyem” - nyilatkozta már a verseny után. A taktika be is jött: Bradbury elődöntőjében hárman elestek, így az ausztrál a 2. helyről döntőbejutott. Stratégiája ott is tökéletesen működött: ötven méterrel a cél előtt az élen fej fej mellett haladó négy versenyző ütközött egymással. Bradbury a tömegkarambolt biztos távolságból nézte, majd senkitől sem zavartatva bekorcsolyázott a célba - Ausztrália (és a déli félteke) első téli olimpiai aranyérmét szerezve. Bradbury az olimpia után azonnal visszavonult, ám hazájában azóta is nemzeti hősként tisztelik. Wojciech Fortuna, akit aranyéremig fújt a szél Óriási meglepetésre Wojciech Fortuna nyerte az 1972-es szap- porói olimpián a nagysáncon rendezett síugrást. Sikere még honfitársait is meglepte, mert az akkor tizenkilenc esztendős lengyel sportolót a varsói sajtó nyomására csak utólag, elsősorban tapasztalatszerzés céljából nevezték az ötkarikás játékokra. A szerencse istenasszonya a legjobbkor állt a nevét viselő síugró mellé. Fortuna nem kiváló formaidőzítésének, hanem a kiszámíthatatlan időjárási viszonyoknak köszönheti az aranyérmét. Erős, másodpercenként változó szélben került sor a viadalra, amelyben nem a tudás, hanem a szerencse, illetve a pech játszotta a legnagyobb szerepet. Az első sorozatban az esélyesek legfeljebb 98 méterig jutottak. Erre jött az esélytelen Fortuna, aki a sáncon uralkodó viszonyokhoz képest a lehető legjobbkor rugaszkodott el, és viharos szél segítségével élete legfontosabb ugrását hajtotta végre, s 111 méterre repült. A tévé képernyőjén látszott, ahogy a gyakorlat zárószakaszában szinte felkapja Fortunát az orkánerejű szél. Ä második fordulóra valamelyest normalizálódtak a körülmények, a fölényesen vezető fiatal síugró ekkor már hozta a papírformát: s csupán 87,7 méternél fogott talajt. Középsáncon ez nem is számított volna rossz teljesítménynek... Hiába ugrott 103 métert az egész idényben remeklő svájci Walter Steiner, végül 1 tizedponttal lemaradva csak második lett. A keletnémet Rainer Schmidt is csak 6 tizeddel maradt el Fortunától. Ennél szorosabb verseny máig nem volt az olimpiák történetében. Hamarosan bebizonyosodott, hogy a lengyel síugró szapporói aranyérme teljesen a véletlennek volt köszönhető, mert az ötkarikás játékokat követő viadalokon rendre a mezőny végén, jó esetben a közepén végzett. A sorozatos kudarcok hatására 1976-ban, huszonnégy esztendősen befejezte pályafutását Wojciech Fortuna, az egyik legszerencsésebb olimpiai bajnok. Összeállította: Bőd Titanilla és Szabó Zoltán
