Új Szó, 2010. február (63. évfolyam, 25-48. szám)
2010-02-08 / 31. szám, hétfő
16 Sportvilág ÚJ SZÓ 2010. FEBRUÁR 8. www.ujszo.com Regőczy Krisztina 1980-ban Sallay Andrással az oldalán olimpiai ezüst- és világbajnoki aranyérmet szerzett, Vancouverbe sportvezetőként utazik „Mind a mai napig rengeteg szeretetet kapunk” Regőczy Krisztina és Sallay András az 1976-os innsbrucki olimpián az 5. helyen végzett. Négy évvel később Lake Placidben életük legjobb teljesítményä nyújtották, ám az aranyérmet mégis a szovjet Linicsuk, Karpo- noszov kettős kapta, Regőczyéknek csak az ezüst jutott... (Képarchívum) Az 1980-as Lake Placid-i olimpia jégtáncversenyét a magyar Regőczy, Sallay párnak kellett volna nyernie - ezt az is tudja, aki 1980-ban még nem is élt. Regőczy Krisztina számára édeskeserű az ezüstérem emléke, de pályafutása minden percére szívesen gondol vissza. BŐDTITAN1LLAHarminc év távlatából hogyan emlékszik a Lake Placid-i olimpiára? Nagyon gyorsan elrepült ez az idő, felfoghatatlan, hogy ilyen hirtelen elszaladt három évtized. Nekünk a 80-as már a második olimpiánk volt, hiszen négy évvel korábban ott voltunk Innsbruckban is, ahol először szerepelt a műsorban a jégtánc. Lake Piacid örökre megmarad édeskeserű emléknek. Egy olimpián részt venni fantasztikus élmény. Összejön a világ fiatalsága, és egy célért küzd, óriási mennyiségű pozitív energia halmozódik fel. Csodálatos ezt megélni, ott lenni, képviselni Magyarországot. Ráadásul 1980-ban mi ketten voltunk Sallay Bandival a teljes magyar csapat, úgyhogy ez még különlegesebbé tette számunkra az élményt. Ez volt a pozitív része. S mi volt a kevésbé pozitív? Ahol ennyi ember van összezárva, óhatatlanul beindul valami vírus. Ezt én pont olyan időzítésben kaptam el, hogy 39 fokos lázzal versenyeztem. Nagyon nehéz volt, mert pont abban az időben indultak a nagyon komoly doppingvizsgálatok, így egy C vitaminon kívül az égvilágon semmit nem vehettem be. S természetesen titkolni kellett az egész betegséget, mert ha valakiről elterjed, hogy beteg, azt egy kézlegyintéssel azonnal leírják. De a betegségnél még rosszabb volt, hogy minden valamirevaló sportoló érzi, mit nyújt, és mi úgy éreztük, életünk legjobbját korcsolyáztuk. így másodiknak lenni, a szovjetek árnyékában, politikai okokból - ezt nagyon nehéz volt lelkileg feldolgozni. Milyen visszajelzéseket kaptak a többiektől? Mindenki igazságtalannak érezte az eredményt. Ezeket a visszajelzéseket egyébként nemcsak akkor kaptuk, hanem azóta is, folyamatosan, szakmabeliektől, újságíróktól, civil emberektől. Már-már azt gondolom, ha megnyertük volna az olimpiát, talán nem maradtunk volna meg ennyire az emberek emlékezetében. Azáltal viszont, hogy ekkora igazságtalanság ért bennünket, mindenki emlékszik a mai napig, hogy azt az olimpiát nekünk kellett volna megnyernünk, és ezt hangoztatják is. Akkoriban Lord Killanin volt a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke, ő az olimpia botrányának nevezte a második helyünket. Mennyi időnek kellett eltelnie, hogy úgy-ahogy megbékéljenek ezzel az égbekiáltó igazságtalansággal? Miután két és fél hét múlva volt a világbajnokság, előttünk volt a következő cél, amiért dolgozni kellett. Az ember fegyelmezett sportolóként megrázta magát és ment-tovább. Ezért volt jó a mi kis csapatunk: édesanyámmal, Bandival és a balettmesterünkkel kézenfogva nekiindultunk a következő feladatnak. Viszont rajtunk volt az a nyomás, hogy nem akartuk csak kárpótlásképp megkapni a világ- bajnoki címet. Szerettük volna méltón kiérdemelni. Ezért nagyon sokat dolgoztunk; nekem is gyorsan meg kellett gyógyulnom, és visszamenni a jégre. Elégtételt jelentett a világ- bajnoki cím? Tudta enyhíteni az olimpiai csalódást? Maga a vb-cím tulajdonképpen nagyobb rang, de mivel olimpia csak négy évente van, a mítosz ba-. talmassá teszi az olimpiai érmek jelentőségét. Nagyon szép dolog volt világbajnokként zárni a pályafutásunkat. Mi már úgy kezdtük a szezont, hogy lesz, ami lesz, ez lesz az utolsó. Szép volt, jó volt, a vilábajnoki győzelem pedig nagyon szép befejezése volt a 13 éves munkának. De ott is ért minket egy óriási csalódás: elrontották a himnuszunkat. Mi történt? Egy sportoló egész életében arról álmodik, hogy egyszer ott állhat a dobogó tetején, és neki játsszák el a himnuszt. Kimondatlanul is minden szilveszterkor, minden alkalommal, amikor a magyar himnusz felzendült, csak összenéztünk, és a szemünkben volt: jaj, de jó lenne, de szép lenne, hogyha egyszer ezt nekünk és Magyarországnak játszanék el. A vb-n aztán ott álltunk a dobogón, jött a nagy pillanat, a jégre pedig kivezényeltek egy hatalmas katonazenekart, amely egy indulót varázsolt a mi csodálatos szent himnuszunkból. Ez mentett meg engem a zokogástól, mert ez akkora csalódást okozott, hogy azt ä el sem lehet mondani. A németek szerettek volna megtisztelni bennünket, hogy élőben játsszák el a himnuszt, de hát nem jól sült el a dolog. A világbajnoki arany megszerzése után nem fordult meg a fejükben, hogy mégis folytatják az amatőr pályafutásukat? Nem, már megérett bennünk az elhatározás, hogy befejezzük. Eljön egy pillanat, amikor azt mondja az ember: ennyi, elég volt. Van egy másik éíet is a sport után. Mi tisztességgel, becsülettel végigdolgoztuk azt a tizenhárom évet, nagyon sokat harcoltunk az első helyért. Nagyon sok mindent feladtunk, ám sokat kaptunk is a sporttól, annak az idénynek viszont úgy indultunk neki, hogy ez lesz az utolsó versenyszezonunk. De Sallay Andrással mind a mai napig megünneplik az első közös táncuk évfordulóját. Ez így van. 1967. február 17-én korcsolyáztunk először közösen, s ezt a dátumot azóta is ünnepeljük. Rögtön nyilvánvaló volt, hogy sikeres párt alkothatnak? Ez az első pillanattól kezdve evidens volt, nemcsak nekünk, hanem a külső szemlélőknek is. Melyik az a pillanat a pályafutásában, amelyre a legszívesebben emlékszik? Húha... Nem tudom... Mindegyik! Az egész pályafutásom gyönyörűszép emlék. Amikor befejeztük a versenyzést, nagymamám megkérdezte: „Na, ha most lenne lehetőségetek, újrakezdenétek?”, s mind a ketten gondolkodás nélkül rávágtuk, hogy igen. Nagyon szerettük, amit csináltunk, nagyon szerettük a napi edzések sikerélményét, a kis kudarcok után azt, hogy legyőztük önmagunkat. Élveztünk minden percet, szerettünk együtt dolgozni. Nagyszerű volt, hogy anyukám volt az edzőnk, szerencsések voltunk, hogy együtt nőttünk, együtt fejlődtünk, hogy volt egy Callaway házaspár, amely besegített anyukám munkájába, s hogy a balettmesterünk, Nagy Zoltán szintén ott állt mellettünk az utolsó pár évben. Minden összejött. Később edzőként magam is rádöbbentem, hogy a tehetségen kívül számtalan dolognak össze kell állnia ahhoz, hogy egy pár sikeres legyen. Csodálatos élmény volt, hogy egy egész ország egyként szurkolt értünk, várta a győzelmünket. Mind a mai napig rengeteg szeretetet kapunk az emberektől. Hogyan látja a jégtánc jelenlegi helyzetét? Borzasztó hatalmas léptekkel fejlődik, ez a leggyorsabban fejlődő szakág a műkorcsolyában, mind technikailag, mind az előadás tekintetében, kicsit el is ment a show világa felé. A Nemzetközi Korcsolyázó-szövetségnél, amelynek a jégtáncbizottságában dolgozom, most épp azon igyekszünk, hogy ebből a forrongásból visszatereljük a tánc, a sport irányába. Úgy érezzük, hogy az legutóbbi néhány szezonban túl művésziesek akartak lenni az edzők, és olykor elfelejtik, hogy ez mégiscsak sport. Igazságosabb az új pontozásos rendszer, mint a régi volt? Az új rendszer megfoghatóbbá teszi a dolgokat. Azáltal, hogy megvannak az előírt elemek, a programok picit egy kaptafára készülnek, de azért a jó párok, a jó koreográfiák most is mindig kitűnnek. S miután az új rendszer építkező rendszer, nagyon jó visszajelzést ad a versenyzőknek, hogy melyik területen kell még fejlődniük. Az olimpián is induló magyar jégtánckettősnek, Hoffmann Nórának és Maxim Zavozinnak csárdás az idei originál tánca. Annak idején önök tették híressé a csárdást a jégen, mit szólt Hoffmannék választásához? Nagyon örültem neki. Hosszú idő telt el addig, amíg valaki megpróbálta a csárdást a jégen, mert tisztelték a mi utunkat, amit bejártunk ezzel. Én talán egy picit jobban rátettem volna a zenére a programjukat, de örültem, hogy felvállalták ezt a táncot, és sikerük volt vele. Mi kell ahhoz, hogy a jövőben is legyen megfelelő utánpótlás a magyar műkorcsolyasportban? Tömegbázist kellene létrehozni. Tehetségek vannak, az akarat is talán meglenne, de nehéz csodát tenni, amikor egy dobogót sem lehet megtölteni, annyira kevés a gyerek. Kevés a jégpálya, alig van állami támogatás. így is kinő egy-egy jónevű, ügyes pár vagy egyéniző, de jó lenne, ha sokkal több lenne belőlük. A magyar jégtáncospámak az egész ország egy emberként drukkolt (Képarchívum) A MOB előkészítő bizottságának vezetőjeként utazik Vancouverbe. Mit vár a magyar versenyzőktől? Ha sportolóink kihozzák magukból a maximumot, és elégedettek a saját teljesítményükkel, akkor méltán lehetünk büszkék rájuk. Minden versenyző érzi, hogy mit produkál. Én csak azt kívánom, hogy ne legyen sérülés, ne legyen betegség, és sikerüljön mindenkinek a versenyzés úgy, ahogy szeretné. Regőczy Krisztina ma a Nemzetközi Korcsolyázó-szövetség jégtáncbizottságában dolgozik (Képarchívum) Vancouver 2010 meg 4 nap
