Új Szó, 2010. február (63. évfolyam, 25-48. szám)

2010-02-06 / 30. szám, szombat

10 Szombati vendég

ÚJ SZÓ 2010. FEBRUÁR 6. www.ujszo.com

A hetvenéves Milan Lasicát csak mint külső szemlélődőt érdekli a politika, egyre kevésbé bántják azok a dolgok, amelyeket nem tud befolyásolni

Az igazi tekintélyhez egy élet kell, összes döntésével

„Keserűség nincs bennem, inkább a szkepszis lesz időnként úrrá rajtam..." (ČTK-felvétel)

Milan Lasica a szlovákiai színházi világ arisztokratája. Utánozhatatlan eleganciájának, finom humorának a kor csak jót tett - hetvenévesen talán még vonzóbb, mint valaha. Hogy bölcsebb, az kétségtelen, bár eddig is minden megnyilvánulására a mértéktartás volt jellemző. Ilyen egy igazi úriember, aki mindig tudja mennyi az annyi - egyetlen poénnal, egy gesztussal sem több, de nem is kevesebb. Nem véletlen, hogy nemzedékek csodálják a művészetét, és ami ennél is több, emberként is tisztelik, szeretik.

VRABEC MÁRIA

Jelent önnek valamit ez a hetvenedik születésnap, vagy csak legyint felette?

Leginkább annak örülök, hogy megéltem, mert ha visszagondolok az elhunyt barátaimra, ez nem is annyira természetes. Közben meg nem győzök csodálkozni, hogy ilyen hamar elszaladt az idő, mert nem érzem magam annyinak, amennyi a személyazonossá- gim szerint vagyok.

Nem is él úgy, mint egy nyugdíjas, hiszen folyton dolgozik. Játszik, vagy énekel, emellett színházat vezet, könyveket, újságcikkeket ír.

Nem is tudom magam elképzelni olyan városnéző, utazgató nyugdíjasként, mint a japánok, akiket naponta látok Pozsonyban - de nehezen is engedhetném meg magamnak a nyugdíjamból. Szerencsére mindig megtalál a munka, hát dolgozom. Saját színházat akartam, most törődnöm kell vele. Ha egy felkérés megtetszik, és meggondolatlanul elvállalom, mint például a glosszaírást a .týždeň hetilapba, köt a határidő. Azt szoktam mondani, hogy merő lustaságból foglalkozom ennyi mindennel, mert a sokszínűség pihentet és regenerál, a kényszer pedig, hogy el kell készülnöm a munkával, motivál. A feleségem szerint jól is van így, mert testileg-lelkileg elsatnyulnék. Én ugyanis hajlamos vagyok a semmittevésre, szeretek csak úgy bambul- ni a tévé előtt vagy kávéházakban ücsörögni.

Egy színházi ember, aki tévét néz?

Na, azért nem szappanoperákat nézek, régi amerikai filmeket vásárolok DVD-n. Az egész életemet színházban töltöm, s őszintén bevallom, esténként semmi kedvem nézőként visszamenni. Fiatal koromban mindent láttam, amit lehetett, jót is, rosszat is, kevés dolog tud kíváncsivá tenni. Olyan furcsa figura vagyok, aki a színházat játszani szereti, nem nézni, a filmet pedig inkább nézem, mint játszom. Mindig nagy filmrajongó voltam, tizenévesen naponta háromszor jártam moziba, de filmezést csak ritkán, barátok felkérésére vállalok. Borzasztó hosszadalmas dolog, rengeteg üresjárattal, és az ember sosem tudja, mi lesz belőle a végén. Régi vágású színészként ma is azt vallom, a közvetlen kontaktus a nézővel pótolhatatlan.

Mindig színész akart lenni?

Tizenkét éves korom óta. Később már jobban vonzott a rendezés, de nem volt bátorságom az érettségi után, tizenhét évesen rendező szakra jelentkezni. Végül dramaturgia szakra felvételiztem Pozsonyba, és ez több szempontból is nagyon jó döntésnek bizonyult. Először is, mert akkoriban olyan patetikus színészi előadásmódot tanítottak, ami nekem nagyon nem ült volna, másodszor, mert így jobb rálátásom van az egész színházi világra, harmadszor pedig a dramaturgia szakon találkoztam Julo Satinskýval. Akkor kezdődött a mi négy évtizedig tartó közös utunk, amelynek csak Julo halála vetett véget.

Amikor Jaro Filip után Július Satinský is meghalt, azt nyilatkozta, önből is meghalt velük valami. Még ma is így érzi?

Igen, amikor ők elmentek, végérvényesen lezárult az életemnek egy szakasza, mert az igazán rendkívüli emberek mindig pótolhatatlanok. Csak a szürke átlag mondja azt, hogy mindenki pótolható. Julo és Jaro most is velem vannak, szinte nincs olyan nap, amikor ne jutna eszembe egy találó megjegyzésük. Próbálom úgy nézni a dolgot, hogy ez még nem végleges elválás, hogy valahol valamikor még biztos találkozunk. Jutóval máig is naponta kommunikálok, és attól az apróságtól eltekintve, hogy már nem lépünk fel együtt, a mi kapcsolatunkban semmi nem változott.

Olyan gazdag pályát, annyi fontos alkotótársat tudhat maga mögött, hogy néha óhatatlanul azt kell éreznie, a legjobb, legszebb dolgok már rég megtörténtek önnel. Hogyan tud mégis lelkesen tervezni, örömmel várni az új lehetőségekre?

Magamtól nem lennék lelkes, de mindig jön valaki, aki valami jó dolgot talál ki nekem. A hatvanas évek elejét leszámítva szakmai szempontból most élem a leggazdagabb időszakomat - ez is azt jelenti, hogy az embert bármikor érhetik még kellemes meglepetések.

Csehországban máig gyakran szerepel színházban és filmen

is. Ez csak kevés szlovák színésznek sikerült, sok pályatársát elfelejtették a szétválás után.

Szerencsére az a filmes és színházi világ, amelyben én mozgok, megmaradt csehszlováknak. Több filmet is forgattam Csehországban, és örülök, hogy nem csak a szakmabeliek, de a nézők sem felejtettek el. A kölcsönösség jegyében a színházamba, az L+S stúdióba rendszeresen hívok cseh vendégművészeket, fontosnak tartom ezt a kapcsolatot.

Fiatal kora óta írt dalszövegeket, köztük olyan örökzöldeket is, mint a Tizenegyen voltunk (Bolo nás jedenásť), de sokan nem is tudják, hogy ezeknek ön a szerzője. Ön pedig általában nem asaját, hanem régi szerzők dalait adja elő. Mi vonzza ezekben az édesbús slágerekben?

Valóban csak régi dalokat szoktam énekelni, mert ezek egy számomra nagyon kedves világot képviselnek, annak eleganciájával, humorával, a kicsit mesterkélt, mégis őszinte érzéseivel. Még a gyerekkoromból emlékszem František Krištof Veselý dalaira, mert nálunk otthon állandóan ezek szóltak. A Bratislava Hot Se- renaders zenekar eredeti hangszerelésben játssza ezeket a dalokat, ők szólítottak meg, hogy lenne-e kedvem velük énekelni. Azóta már két lemezünk jelent meg, de azért énekeltem én előttük is. Sőt, mindig úgy gondoltam, hogy a dal és a színház összetartoznak, ezért sok a zenés előadásunk.

Azok a régi tangók egy olyan világot idéznek, amelyben még fontos volt a stílus és az elegancia. Nagyot tévedek, ha azt gondolom, hogy ön ebben a világban nagyon jól érezte volna magát?

Nem téved, tényleg vonzó számomra az a világ, mert titokzatos. Ott van benne a szenvedély, de leplezetten, fojtottam Ez sokkal izgalmasabb, mintha mindent kimondunk, nyilvánvalóvá teszünk.

Önnek mi a titka? Minek tulajdonítja, hogy annyian tisztelik, elismerik, sőt, ideális köz- társasági elnöknek tartanák?

Nem tudom. Megtisztelő ez az elismerés, de tényleg nem érdemeltem ki semmivel, ezért nem is veszem komolyan. Nem szeretnék abba a hibába esni, hogy meghatódom a saját nagyszerűségemtől. Elvonatkoztatva a személyemtől pedig úgy gondolom, hogy a tekintély nem megrendelésre születik, törvénnyel sem lehet létrehozni, de még a politikai marketing szakemberei sem képesek autoritást kreálni. Az igazi tekintélyhez egy élet kell, a maga összes döntésével. Szlovákiában azért nehéz igazi autoritásokat találni, mert túl kevesen vagyunk, túlságosan ismerjük egymást, és olyan gyakran változnak a politikai kurzusok, hogy már szinte mindenkinek volt lehetősége kompromittálódni.

Soha nem játszott el a gondolattal, hogy politikai szerepet vállal?

Egy családban elég egy politikus. A feleségem jól csinálja, hittel és energikusan, de én nem lennék rá alkalmas. Nem gondolom, hogy politikusnak lenni alávaló dolog, nagyon is fontos tevékenységnek tartom, de épp ezért olyan embereknek kellene művelniük, akiknek a képességeik is megvannak hozzá. Nem mintha csak olyanok művelnék, de az oda nem valók sorait nem kell szaporítanom. A véleményemet nem titkolom, Iveta Radičová kampányát például támogattam, választani is mindig elmegyek, de ezt polgári jogomnak tartom, nem politikacsinálásnak. Engem mindig csak mint külső szemlélődőt érdekel a politika, még a humorban sem szeretem, mert szerintem lehúzza, megalázza. Jutóval sem voltunk ellenzékiek, csak valahogy nem tudtunk előre berezelni attól, hogy mi lesz, ha ezt vagy azt kimondjuk. Direkt soha nem bíráltuk a rendszert, mégis voltak, akik veszélyesnek tartották már azt is, hogy szabadon gondolkozunk.

Megélt elhallgattatásokat, letiltásokat, de hangos sikereket is. Volt olyan időszaka az életének, amikor elszaladt önnel a ló, már-már felfuvalkodott volt?

Az éjszakai életbe jócskán belekóstoltam főiskolásként, ez is hozzátartozott a művészi életformához. De gőgös nem voltam soha, mert nem egyik napról a másikra váltam ismertté, és nem a semmiből emeltek ki. Az még nem az a világ volt, amikor elég egy televíziós műsorban pucéran mutatkozni, és máris sztárt csinálnak valakiből. Valamit le kellett tennem az asztalra, hogy elismerjenek, és hogy sok év múlva már én mondhassam meg, kivel akarok dolgozni, és milyen produkcióban. Voltak olyan időszakok is az életemben, amikor a kutya sem vakkantott utánam, mert tütólistán voltam. A hetvenes évek elején olyannyira nem kívánatos személyeknek számítottunk Jutóval, hogy semmiféle színházi vagy tévés munkát nem kaptam. Már az utcán sem ismert meg senki, és ez nagyon rossz volt - mindig ez jut eszembe, mielőtt olyan gondolatom támadna, hogy fáraszt a népszerűség. Aki vásárra viszi a bőrét, és azt várja, hogy a színházban tapsoljanak neki, az fogadja el azt is, hogy utána fordulnak, amikor bevásárlószatyrot cipel, vagy épp a kutyagumitszedi fel.

Azokban az években sem jutott eszébe, hogy valami egész másba kezd?

Nem, mert semmi máshoz nem értettem. Apám akkor, egykori magas beosztású banktisztviselőként, a lamacsi földműves-szövetkezet bérelszámolója volt, és komolyan felajánlotta nekem, hogy elintézi: vegyenek fel etetőnek a tehenekhez. Ez igencsak keresett állásnak számított akkoriban, mert az állatgondozók nagyon jól kerestek, de valahogy elrettentett az, hogy minden nap nagyon korán kellett volna felkelnem.

Az utóbbi időben legalább annyit rendez, mint amennyit játszik, és a kritikusok minden munkájában az árnyalt jellem- ábrázolást szokták dicsérni. Színészként önnek kell megbirkózni a feladattal, azonosulni a figurával, rendezőként azonban sokkal nehezebb lehet másokat úgy irányítani, hogy ráérezzenek a lényegre. Sokat beszélget, foglalkozik a színészekkel?

Huszonhárom éves voltam, amikor az első előadásomat rendeztem - Mrozek Sztriptíz című egyfelvonásosa volt Stano Dan- éiakkal és Pavol Mikulíkkal a főszerepben. Nagyon élveztem, de aztán sokáig nem volt alkalmam ilyen munkára, és csak az utóbbi húsz évben tértem vissza a rendezéshez. Az igaz, hogy a színészekre építek, mert úgy tartom, hogy gesztusokkal, mimikával, hanghordozással, vagyis egy szál színésszel mindent ki lehet fejezni. Ez abból is adódik, hogy a színházam kicsi, kevés szereplővel, kevés díszlettel kell elmesélnünk a történeteket.

A pénzhiányra panaszkodó intézmények kórusában már évek óta a színházaink a leghangosabbak, némelyek folyton megszűnni készülnek, mások a művészi színvonalat féltik. Ön üyen helyzetben merte kijelenteni, hogy akár a Nemzeti Színház is magánkézbe kerülhetne, és 1999-ben magánszínházzá alakította az egykori Štúdio S-t. Egyszer sem bánta meg?

Dehogynem. Minden bemutató előtt megbánom, aztán a sikerek után örülök annak, hogy volt mer- szem hozzá. Pénzhiányra könnyű panaszkodni, és általában azok szoktak a leghangosabban, akik nem tesznek ellene semmit. Én mindig liberális világszemléletű ember voltam, nem szeretem, ha az állam túlságosan beleszól a színházak dolgába - ellenben azt sem várhatom el, hogy eltartsa. így a magam ura vagyok, és csak az korlátozza a fantáziámat meg a vágyaimat, mennyire sikerül meggyőznöm a szponzorokat. Ami pedig a Nemzetit illeti, régen is magánkézben volt, mégis működött. Akik azt állítják, hogy a művészet az állami támogatás nagyságával egyenesen arányos, azok szerintem nem mondanak igazat.

Temérdek elfoglaltsága mellé elvállalta a trencséni Artfilm fesztivál igazgatói posztját. Mit gondol, lehet ez a rendezvény valaha annyira népszerű, mint a budapesti vagy a Karlovy Vary-i filmfesztivál?

Azon dolgozunk, de be kell látnunk, hogy Szlovákiában nincs olyan hagyománya a filmnek, mint Magyarországon vagy Csehországban. Ott több tucat film készül egy évben, és a nézők özönlenek a mozikba, míg nálunk inkább a rossz amerikai filmet nézik meg, mint a jó hazait. Némi előrelépést látok már Trencsénteplicben, a meghívott külföldi hírességek évről évre egyre szívesebben jönnek, de ez még csak a kezdet.

Az ön humora mindig elgondolkodtató volt, olykor némi iróniával, már-már keserűséggel fűszerezve. Aki hallgatja, úgy érezheti, ez az ember mindent tud a világ folyásáról.

Csak az emberi természetről tudok sokat, de végül is az határozza meg a vüág folyását. Keserűség nincs bennem, inkább a szkepszis lesz időnként úrrá rajtam, ha belegondolok, merre tart a szlovák társadalom. De már ezzel sem törődöm, ahogy öregszem, egyre kevésbé bántanak azok a dolgok, amelyeket nem tudok befolyásolni. Nem aggódom a jövő miatt, mi is túléltünk mindenfélét, az utánunk következők is túlélik majd, amit kell.