Új Szó, 2010. január (63. évfolyam, 1-24. szám)
2010-01-09 / 6. szám, szombat
I Törölgették a márványasztalokat. Elkésett reggeli kávézók fízettek. Egy cingár artista haladt át a hölgyszalonon. Pörkölték a délutáni kávét. KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: ESTI KORNÉL. ÖTÖDIK FEJEZET SZALON Mintha be volna rúgva, de nem szalonra, hanem csontra. A fájdalom idegenné tette az arcát, egész mindenét. Bosszankodtam csak. ESTERHÁZY PÉTER: ESTI KORNÉL. SEMMI MÁTYÁS 2010. január 9., szombat 4. évfolyam, 2. szám Nincs, aki ne találná meg képeiben a maga ízlésének megfelelőt - kortárs szalonfestészet és véget nem érő vizuális mixelés Daniel Richter Klosterneuburgban való a helyzet, hogy nincs olyan dolog, ami ne érdekelné. Jól megférnek egymással szuperhősök, elfolyó arcú mutánsok, villogó tekintetű rendőrkommandósok vagy éppen egészen hétköznapi figurák, a popkultúra alakjai, kutyák, baglyok, pónilovak, művészet- történeti utalgatások: régi idők fel- felsejlő motívumai keverednek a punkszcéna elemeivel, szimbólumokkal, jelekkel, lógókkal. Szóval ha van figura, és általában van, akkor az mind különös arcot vág, nem is grimaszt, inkább valami groteszk, elkent mosoly az, még az utca emberének arcán is, és ha lehet, egy-két krémeš olajfröccsenés között képregény- szerű buborékokban tőmondatos kommenteket is olvashatunk. Aztán ott a sok apró „beszólás”: a staffázsszerű alakok közt mindig felfedezhető még valami minicse- lekmény, akár egy pottyanófélben levő tehénlepény, akár egy vicces bekukucskálás. Amúgy ízig-vérig mai festmények. Mert majdnem minden alak és színmező parafrázisgyanús, mindenütt ott lappang valami klasszikus modern vagy kortárs minta. A különös formájú-színű füvek, fák, egek, tájszeletek napjaink brit sikerfestőjét, Peter Doi- got idézik, az idegesítően rejtélyes és fülledt belső terek meg falrajzolatok, akár Matthias Wei- scheréi is lehetnének. A különös sokszereplős színterek, a méretarányok tudatos össze-visszamo- sása és összjátéka, az egész retró- jelleg a szintén konjunktúráját élő kolléga és barát, Neo Rauch munkáit sejtetik. Ha patologikus arcokról és végtagokról van szó, akkor egyértelműen Francis Bacon ugrik be (csonkszerűség, elmosó- dottság, szétmaszatoltság), de jó néhány szempár és színekben tobzódó ábrázat olyan James En- sor-os. Egy-két kompozíciót elnézve letűnt korok nagymesterei sejlenek fel, Géricault, akár még Rubens is. De általában bejön, működik ez a jóleső sokszínűség, ez a játékos sampling-stratégia. A festészet a leglustább médium, tartja az egyik - időközben szállóigegyanús - Richter-mondás, és már csak ezért is sok minden ráfér és belefér. A marketingszagúbb életrajzokat olvasgatva mindenesetre elhisszük, hogy Richter megállja a helyét street artistként, reklámgrafikusként, CD-borítók tervezőjeként, mint DJ és lemezkiadó is. Van, hogy egészen rajzosra veszi a figurát, egy-két könnyed kontúrral dolgozik csak, és nagyvonalúan sejtetni enged, a képalap felől bevilágító festékpöttyöket, csurgatásokat, lazúrokat, aztán egy pár centivel arrébb már fo- lyós-domború pasztákban tombolja ki magát. Van, hogy az aprólékos, régimódi technikával felvitt alakokat száraz ecsettel erre-arra fésüli, tompítja, kenegeti. Aztán ismét csöpögtet vagy éppen „véletlenül” látni enged egy-két letépett ragasztószalagnyomot (amelyeknek legtöbbször semmi funkciójuk nincs a témán belül, hacsak nem a díszítés). Előszeretettel montíroz avantgárd ízű, tiszta vagy akár rikító színű geometrikus mezőket és akvarell- szerű kenecseket vagy terpentin vájta folyásokat fő- és mellékszereplők alakjaival egyaránt. És itt kezd zavaró lenni az egész. Mert akármilyen jól „megcsináltak” is, kitaláltak is ezek a képsorok, a háttérben folyton ott kísért a gyanú, hogy végül is napjaink szalonfestészete ez, ügyes és merész, sokoldalú és jó technikájú. Csakhogy a sok foltszerű színmező, csöppenés, elfakuló vonal, barázda vagy egyszerűen ottfelejteti festékszáradvány nemegyszer dekoráció ízű. Néhol mintha csak alibi, üresjárat, elegánsan tálalt helykitöltő elem lenne. Főleg így, hogy Richter a kétezres évek elejétől megszállottan figuratív és mesélős. Talán ezért vélhetjük úgy, hogy ha egy-egy alaknak vagy jelenetnek, ha mégoly félelDaniel Richter: Halli Galii Polly. 2004, olaj, vászon, 335x261 cm. (Foto: Mischa Nawrata, Wien. © VBK, Wien, 2009) metes és enigmatikus is, nemigen jut ereje kitűnni a gondosan- édeskésen megfestett képtérből. Mindenesetre nincs, aki ne találná meg bennük a maga ízlésé(Foto: Mischa Nawrata, Wien. ©VBK, Wien, 2009) 10-ig) nek megfelelőt: Daniel Richter képein ugyanúgy elszórakozhatnak a fátyolos iazúrok és recés szélű absztrakt gesztusok szerelmesei, mint a klasszikus, barokkos-figurális kompozíciók hívei vagy éppen a harsányabb képregényeket és magazinillusztrációkat kedvelő közönség. Ami ezeket a vásznakat megmenti, sőt szerethetővé és élvezhetővé teszi őket, az talán az, hogy festőjük sem magát, sem nagydarab vásznait, sem pedig .összemixelt figuráit nem veszi túl komolyan. Tud komolytalan maradni, és szinte mindenütt megtalálja a módját, hogy egy-egy vicces beszúrással, képi poénnal önmagát is fellazítsa, feloldja. Mintha néha saját magát is kifigurázná. A tizennyolc kiállított festmény mellé (jól összeállított, élvezhető, nem túlméretezett válogatás), majdnem a terem közepére, Dániel Richter odaszúr egy piedesz- tálra állított, kitömött rókát mint installációt, mintha csak azt jelezné, hogy az elárvult állat sem feltétlenül ért a festészetelmélethez, az is lehet, hogy csak a verni- százson felejtette őt ott valaki... Vagy feszültséget old és magas elvárásoknak mutat grimaszt akkor is, amikor egy képén a valószí- nűtlenül mesekönyvszerű fekete galamb (varjú?) egy buborék erejéig felkiált, hogy „JSS”, és rögtön utána látjuk, hogy karmai közt egy homokóra, egy ősrégi vanitas- szimbólum, csakhogy homok helyett egy gilisztaféle kígyó, és az is egy alma köré tekeredik. Teszi mindezt egy szeretkezni próbáló csontváz meg egy majdnem kubista színmezőkre bontott éjkirálynő (?) felé suhanva, tarka pixeles háttér előtt. Mintha csak azt mondaná: „Jézusom, hová vezet ez a hömpölygő képáradat?” (Dániel Richter, Essl Museum, Klosterneuburg, 2010. január Ő az aktuális német festősztár. A hasonszőrűek közül talán csak Neo Rauch olyan sikeres és olyan drágán beszerezhető, mint Daniel Richter. CSANDA MÁTÉ Se érettségije, sem tehetős szülei nem voltak, ahogy maga is mondogatni szokta, fiatal éveit a hamburgi alternatív baloldal közege határozta meg, elkötelezett púnkként nem egy balhéba bonyolódott. Aztán harmincévesen beiratkozott a helyi művészeti akadémiára, és négy év diákélet után szinte azonnal berobbant a - nemcsak német nyelvű - köztudatba. Igazi sikersztori. Méretes vásznai már most patinás múzeumok falain lógnak, friss munkáit, akár kisméretűek, akár csak egy kihalt tájszeletet ábrázolnak (mint a legújabb művei), viszik, mint a cukrot. De miért is? Talán mert Daniel Richter nagyon jól ért a kompozíciógyártáshoz, festményei nagyok, színesek, többnyire sokalakosak, minden szegletbe jut egy-két gag, egynéhány figura vagy legalábbis egy ízlésesen a háttérbe szőtt félabsztrakt tapétaminta. No meg az első egynéhány pillantás után nyilvánDaniel Richter: Elektro/a. 2005, olaj, vászon, 220x300 cm.
