Új Szó, 2010. január (63. évfolyam, 1-24. szám)
2010-01-30 / 24. szám, szombat
18 Szalon ÚJ SZÓ 2010. JANUÁR 30. www.ujszo.com __________________ ETŰD . A szavacska csodálatos élete KENÉZ BORBÁLA Hallgatom Nádas Pétert az új szlovák könyvének rendezett esten,s igen bánom,hogy egyszál toll s papír nélkül szaladtam el az asztaltól. A szó elszáll, el az írás is. Egy kérdésre válaszolva azt mondja a szerző, nem szó szerint idézem, hogy ő csak azokat a szavakat használja, amik a magyar szókincs részei. Mármint hogy nem kitalálja azokat, amiket a Párhuzamos történetekben is használ (ezt már én mondom). Aztán még, mintegy pontosvessző után, hozzáteszi: a többit meghagyja Esterházy Péternek. Mely név nem először hangzik el az esten, nemcsak ezen az esten, teszem hozzá, ez a „Nádas Péter és Esterházy Péter” együtt járnak már ki tudja, mióta, kéz a kézben vagy mint a mesében, okkal vagy anélkül, sokszor anélkül, mint (két) állandó szókapcsolat, Gargantua és Pantagruel, Bob és Böbék, Omega és LGT (nekem az Omega nem jött be, hogy úgy mondjam), de szerda este ötkor Pozsony és Bratislavában ez a másik Péter egyszerre hic et nunc és fakultatív is, Nádas Péter hagyhatta volna másra is, mondjuk, ZalánTiborra. Denem hagyta. A szappan cuppanása (cupkanie mydla; copyright Julianna Szolno- kiová) maradt csak nekem is, papír- talan, tollafogyott embernek. Az est végén meg, már ismét munkában, nézem az asztalon a sok mihaszna tollat és jegyzetelésre alkalmas írólapot, s megakad a szemem a Szlovák Filmintézet meghívóján. Mely Vlastná smrť (Péter Forgács, 2007, 118 min.) címen úgy hirdeti meg a Saját halál című Nádas-filmet, hogy zárójelben közli a mű eredeti címét is, így: Haját sálai. S látom, hogy jó ez így. És odutta neki paradisumut házoá. Szopogatom a szót (cupkanie v ústach), most érzem csak, milyen szép is ez a „saját halál”, a legszebb tíz magyar szintagma egyike, mondjuk, egy erős negyedik hely. Harmadik, ha figyelembe veszem a lejtését is (mely emelkedő). És szép a párhuzamos „haját sálai” is, történet lehet mögötte, úgy képzelem, telefonban mondhatták, de nem biztos, hogy kell ez ok-okozat, teremtődött magától, terjedt szájhagyomány útján, talán igen, talán nem, Nádas Péter ráhagyta a szlovák filmintézetre. így megy ez, szavakéknál, párhuzamos nyelvek, párhuzamos nemzetek, nyelveiben él a nemzet. Jó nekik, szavaknak, nekik áll a világ. S jó nekik, ha elszállnak is. Hálás talaj. Az egyes ember sorsából kiolvasható a közösség naplója is, a tükörcserépben benne foglaltatik az egész tükör A visszapillantás bátorsága KÖVESD! KÁROLY Cél és eszköz - e furcsa kettősség bilincsében vergődik a szellem embere tájainkon is, feltéve, ha van még fedezete a fogalomnak: köz- életileg elkötelezett értelmiségi. Népének, közösségének, régiójának szellemi szolgálója. Mert a szellem embere lehet szabad, de azzal együtt felelőtlen is. Lehet kiszolgálója, és lehet eszköze a hatalomnak. Am ha van szlovákiai magyar ember, akire ráillik „a nemzet napszámosa” kissé elkoptatott jelzője, akkor B. Kovács István prototípusa ennek. Nemrég megjelent kötetének lapjairól egy ilyen ember néz ránk, aki nem önigazolásul és nem a magamutogatás szándékával állította össze ezt a különös én-könyvet, hiszen sem egyikre, sem másikra nincs szüksége. Hanem a „tanú és tanulság voltam” alapállásából, amire viszont nekünk, mindannyiunknak, az egész közösségnek van szüksége. Okulásunkra. Az Álomtitkárságom történetében természetesen nem egy idejekorán lezárt életmű jelenik meg az olvasó előtt, hanem B. Kovács legutóbbi húsz esztendejének parabolikus, olykor keserű, olykor derűs tanulságai. A könyv ugyanis dokumentumok, cikkek, interjúk gyűjteménye, tények sorozata, a leglogi- kusabb rendezői elv, az idő alkotta keretbe foglalva, 1989-től napjainkig. Egy erkölcsös ember küzdelmeit tartalmazza, szellemi és közéleti csatáinak összefoglalását nyújtja. Erkölcs és közélet kapcsán helyénvalónak tűnik a kérdés, hogy a nagy helyezkedésben és elbizonytalanodásban kíváncsi-e még valaki tájainkon arra, hogy mi történttörténik velünk a rendszerváltás óta? Hogy kiknek vagyunk a játékszerei, eszközei, és hol kezdődik az értelmiségi ember szuverenitása? Hogy mennyire determinált és a körülmények játékszere a cselekvő ember, és milyen teret képes kiharcolni önmagának? Hogy hol a helyünk, mik a céljaink, és főleg: hogyan tudjuk betájolni, meghatározni önmagunkat? Aszerzősorsánakhúsz esztendeje mindenesetre lenyomata az utóbbi húsz közös évünknek. B. Kovács ugyanis fiatal régészként - nem mindennapi sikereket tudva maga mögött - megkapta a sorstól azt az elégtételt, hogy röviddel a rendszerváltás után városában, Rimaszombatban elfoglalhatta az őt megillető helyet, a Gömöri Múzeum igazgatói székét. Megfelelő ember a megfelelő helyen, gondoltuk sokan akkoriban, kissé megré- szegülten a rendszerváltás utáni örömmámorban. Mert az eufória nem tartott sokáig. B. Kovácsot elgázolták, és cserben hagyták. Kevés barátja álltkimellette. A„dolgos” és szeplős hétköznapok, a pártalapítások, a politikai csaták és szellemi háborúk, a lövészárkok ásása, a szabad világ szabadossága sok jobb sorsra érdemes embert felőrölt. B. Kovács István azonban nem hagyta magát. A kevés elismerés mellett számtalan otromba és igaztalan támadás érte, sütöttek rá különféle billogokat, csak azért, mert az elveihez ragaszkodó embert nehéz elviselni, a kompromisszumok útvesztőiben tévelygő alkuszok számára különösen. Utóbbi ember- és értelmiségi típusból pedig minálunk több ter- mettakelleténél. „Tettük a dolgunkat - írja B. Kovács a „maga mentségére”. - Volt, akit előbb felfalt a forradalom, s van, akit később. Én talán a szívó- sabbak közül vagyok, s csak a közelmúltban vált nyilvánvalóvá, hogy az elkötelezett, ám civil közélet a számomra kijelölt út.” Ennek a szívósságnak köszönhetően lett régész, néprajzos, gyűjtő, lapalapító, szerkesztő, publicista, könyvkiadó, muzeológus, történelemtanár, alapítványgondozó, egyházi- gyűjtemény-alapító, városcsinosító és időnként városatya, csaknem államtitkár (innen a paraboliszti- kus címe a könyvnek), egy napig képviselő a pozsonyi parlamentben. De leginkább és mindig is gö- mörológus, ahogyan előszeretettel aposztrofálja magát. Nem untatom az olvasót felsorolással, mi mindent jelentett és jelent ez az út, milyen állomásai voltak napjainkig (mindez kiolvasható a kötetből), s milyen tanulság szűrhető le a „civil közélet” számára ebből a könyvből, amely csak látszólag atipikus, és több hasonlóra volna szükség. De, mint egy barátom megjegyezte: mi még arra is restek vagyunk, hogy naplót írjunk. B. Kovács István megtette ezt, oly módon, hogy az egyes ember sorsából kiolvasható a közösség naplója is, a tükörcserépben benne foglaltatik az egész tükör. Pedig csak benyúlt a fiókba, és kiborította az egész szákramentumot. S bár meglehet, hogy köszönet helyett esetleg újabb invektíváknak teszi ki magát ezért - mert a tények roppant kellemetlenek tudnak lenni -, a recenzens leginkább annak örül, hogy a rendszerváltás óta megjelent számtalan szerecsenmosdatás után végre ilyen tényirodalom, oral history is olvasható. Adalékok egy értelmiségi közéleti szolgálatához - ez az egyik alcíme a kötetnek (a másik egy Örkény-parafrázis), s ebben rejlik a lényege is. (B. Kovács István: Álomtitkárságom története, Rimaszombat, Patrióta Kiadó, 2009.) ZENE A SZALONBAN Alvó szépségek háza CSEHY ZOLTÁN A belga Kris Defoort (1959) eredendően poétikus, önelemző, önmarcangoló alkat. Elsősorban kiváló jazz-zongoristaként ismert. Klasszikus zenei ismereteit Frederic Rzewski és Henri Pousseur tanítványaként tökéletesítette. Különös affinitása a régi zene iránt megmutatkozott az antwerpeni konzervatóriumban folytatott barokk zenei tanulmányaiban. Eklektikus lényét mi sem jelzi jobban, hogy operaszerzőként is elismert. Ráadásul épp az opera az az öszvérműfaj, melyben nem mindennapi tapasztalatait és sokrétű zenei tudását együttesen kamatoztathatja. A Brüsszelben 2009. május 8-án bemutatott Alvó szépségek háza című, második operája egy speciális, hegyi bordélyházban játszódik, melyet kifejezetten öreg férfiak látogatnak. A fiatal lányokat altatótablettákkal kábították el, az öregek, akiknek kizárólag az együttal- vás engedélyezett, az ő zsenge testükkel melengethetik saját tagjaikat. Az angol nyelvű szövegkönyvet Guy Cassiers és Marianne Van Kerkhoven alkotta meg Yasunari Kawabata (1899-1972) Nobel-dí- jas japán író műve alapján. Az álom és a valóság határán mozgó lírai történések időkerete három látogatás. A barátja tanácsának engedő főhős, Eguchi felkeresi az intézményt, és a tapintás, az illat és a látvány hatása alatt visszaemlékszik élete eseményeire: különösen édesanyja, autóbalesetben elhunyt (öngyilkos?) lánya, felesége és szeretői emléke dereng fel előtte. Ebben a bizarr helyzetben egy belsőséges lírai történésekkel teli életpálya bontakozik ki. Egu- chit mindhárom alkalommal más és más alvó nő várja, asszociációi, erotikus emlékei is változatosak, megpróbál ő is altatótablettát szerezni, megkísérli felébreszteni a lányt, mindhiába. Egyszer meglátja, amint egy hullát diszkréten eltávolítanak, de ez sem riasztja el őt a látogatásoktól, hiszen aki öreg, az „örökké a halál szomszédságában él”. A meglehetősen bizarr, mégis meditativ karakterű opera nyílt szexuális töltete mellett megidézi többek közt a Pelléas et Mélisande lebegő, impresszionista világát is. A beszéd a világgal való kommunikáció eszköze marad, az ének pedig a belső rezdülések kifejezője. A főhős a madámmal is folyamatosan prózában beszél: kérdéseire azonban szinte sosem kap választ. Az alvó lányok testi szépségét egy négy nőből álló kórus festi le, egy szoprán Eguchi gondolatait és tetteit tárja elénk. Defoort a japán nó-dráma hagyományait követi, illetve a benyomások költészetét valósítja meg a szabad asszociativitás sajátos jegyeivel ötvözve. Az alvó lányok csak testben, mozdulatokban létező entitások: önnön szépségükbe zárt, öntudatlanságukban kiszolgáltatott fétis-tárgyak. Megjelenítésük elsősorban a koreográfusok számára kihívás. Ez a viszonylagos mozdulatlanság a katalizátora a belső történéseknek, melyek kifejezhetősége csak a zenei absztrakció segítségével valósulhat meg. Defoort világa zárt, de paradox módon önmagán belül mégis őszintén kitárulkozó. Az analitikus zene az önismeret bizarr mélységeit tárja fel. Zavarba ejtő élmény. Az opera a Fuga Libera gondozásában jelent meg CD-n (FUG 708) 2009-ben. Előadók: Dirk Rooft- hooft, Katelijne Verbeke, Barbara Hannigan, Omar Ebrahim, Susanne Duwe, Alice Foccroulle, Susanne Hawkins, Eis Mondelaers. A világhírű Asko/Schönberg Ensemble játszik, a karmester Patrick Davin. Barbara Hannigan, a nagyszerű kanadai szoprán teljesítménye egyedülállóan karakteres, a zenekar hol poétikusan lírai, hol megkapóan drámai színekben tobzódó hangzást produkál. Kris Defoort zongorán játszik. SZALON Szerkeszti: Csanda Gábor Levélcím: Szalon, Új Szó, Lazaretská 12, 811 08 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com