Új Szó, 2010. január (63. évfolyam, 1-24. szám)
2010-01-30 / 24. szám, szombat
14 Szalon ÚJ SZÓ 2010. JANUÁR 30. www.ujszo.com Rudolf Hrušínský Meghalni ezüst SZABÓ G. LÁSZLÓ Kétszáz film után tíz perc. Kétszázból a legtöbb Jirí Menzellel, záróakkordként pedig egy rövidke csoda, amelyben Rudolf Hrušínský, a cseh mozi legendás alakja számos arcát mutatja. Brit-német megrendelésre készült e szokatlan portré, a 10 perc: Chello című film egyik fejezeteként, az ötlet azonban az Os- car-díjas prágai rendezőé. „Tíz perc rövidke pillanat - közli a varázsos szépségű opus legelején -, majd annyit tesz hozzá: Az emberi élet sem sokkal hosszabb.” Megrakott ládák mellett, egy almarakáson fekve mélázik a hrabali Hóvirágünnep kerszkói öregembere, aki házsártos felesége elől menekülve a helyi vendéglőben keres menedéket, s menetrendszerűen berúg, hogy az életet könnyebben viselje. Sör, snapsz és egyéb férfiörömök enyhítenek mindenféle kínján-baján, s talán most is bódult egy kicsit, ahogy a dúsan termő fák alatt a földön fekszik. Ez a menzeli portré lírai nyitóképe. Hrušínský, elnyűtt kalapját a homlokába húzva, hogy látóköréből az egész vüágot kizárja, kicsit keserűen, kicsit kiábrándultán újragondolja életét. Nem a filmbelit - a valódit. Filmes pályáját. Jön fiatalon, talán húszévesen, kigombolt s feltűrt ujjú ingben, farönköket tol egy rozoga taligán a bizser- gető tavaszban, derűs és szemmel láthatóan feszíti az erő. Egyszer csak meglát valakit, nézi hosszasan, kitartóan. Új arc, új jelenet: öltönyben settenkedik be egy tanterembe, beül a padba, talán egyetemista. Aztán térdig a vízben, halászik. Tükör előtt fésülködik. Hintázik. Fűben hempereg. Arcok, sorsok, szerepek. Újabb és újabb filmek. Kurta kis epizódok, miközben az almarakáson mélázik. Hrušínský jóízűen ásít, falatozik, zongorázik, később hegedül, testi örömöknek hódol. Ölel, csókol, dús női kebleken pihen. Szájában szivarral, hanyatt fekve úszik a vízen. Lefújja a sör habját. Csónakázik. Ráérősen kocsikázik. És egy kép az utolsó tévéfilmből: csontra fogyva, szülte felismerhetetlen arccal, a végső útra várva. Mindez egyetlen szó nélkül, Leoš Janáček halk zenéjével párosítva. Tíz percben egy elmondhatatlanul gazdag pálya, tíz percben a cseh Jean Gabin. „A Szeszélyes nyárban játszott nálam először - emlékezik Jirí Menzel s onnantól fogva majdnem minden filmemben szerepelt. Ami engem is meglepett: nem tartotta művésznek magát. Fümes dolgozónak. Dolgozott is rengeteget. Egyszer megkérdezték tőle, hány filmben játszott. Talán kétszázban, felelte, és már van nyaralóm, tette hozzá finom iróniával. Igen, nevetségesen alacsony gázsikat kapott. A Hóvirágünnepben például a vadkan gazdája, aki az állatot kölcsönözte, többet kapott, mint Rudolf Hrušínský. Pedig ebben a filmben tényleg erején felül teljesített. Komoly cukorbetegsége rengeteg kínt és fájdalmat okozott neki, voltak napok, amikor járni is alig bírt, de a kamera előtt, az eltévedt vaddisznó után ő is lihegve szaladt. Egyetlen szóval sem panaszkodott, hogy nem búja, vagy hogy nem is lenne szabad futnia. Meg sem említette. Profi módon, becsülettel végigcsinálta. A Václav Havel drámája nyomán készült Koldusopera volt az utolsó közös munkánk 1990-ben. A Činoherní klubban, ahol korábban rendeztem a darabot, Petr Nárožný játszotta a szerepet, ám a filmből kimaradt. Nem tudtak megegyezni vele. Azt mondta, a tévében jobban megfizetik. így lépett a helyére Rudolf Hrušínský, aki a forgatás heteiben parlamenti képviselőként épp ülésezett. Ki kellett kémem őt. De még szombaton és vasárnap is annyi dolga volt, hogy nem maradt ideje szövegtanulásra. A kamera mögött lógó plakátokra írtuk a mondatait, onnan olvasta. De olyan ügyesen, hogy egyetlen szót sem tanult meg, mert látta, hogy így is megy neki. A Szeszélyes nyárban is kitalált valamit. Kitépte a szövegét a forgató- könyvből, s a vele szemben álló partnere, Vlastimil Brodský zakójára tűzte. A Pacsirták cémaszálon után német megrendelésre a Švejkbôl forgattunk volna televíziós sorozatot. Ö már akkor túl volt egy Švejk-filmen, amit nagyon nem szeretett. A sorozatból végül semmi nem lett, az előlegként kapott tiszteletdíjat pedig vissza kellett fizetnünk. De megkérdezték egyszer Rudolfot, hogy milyen szerepre vágyik. A Švejket szeretném még egyszer eljátszani, felelte, de egy rendes filmben. Évekkel később újra megkerestek az ötlettel, a forgató- könyv mind a mai napig megvan, de Rudolf nélkül már nem akartam belevágni. Nekem ő volt a nagy színész, aki minden szerepében valami rendkívülit nyújtott. Kérhettem tőle bármit, mindent megcsinált. Hozzáteszem: Gruntorád doktornál a Sörgyári capriccióban más elképzelése volt, mint nekem. Ő egy megfáradt öregúrra gondolt, én meg azt akartam, hogy szikrázzon a levegő körülötte, hiszen csak így lehet érdekes Mariska és a doktor viszonya. Három mondat után tudta, mit kérek tőle. Az én kis falum orvosát, aki ütött-kopott Skodájával keringőzve gyönyörködik a tájban, s a testi gyógyítás helyett inkább lelki tanácsokkal látja el betegeit, Zdenék Svéráktól kapta. Ez is neki való szerep volt. Másvalaki így el sem játszotta volna. Nem tudta volna hozzátenni azt, ami Rudolf sajátja volt, a csendes mélabú, a halk beletörődés. A 10 perc utolsó képsora mindent megmutat az arcán. Azt is, hogy mennyire roncsolta az infarktus, milyen pusztítást végzett benne a rák, s mindennek tetejében még súlyos cukorbeteg is volt. És mégsem kímélte magát. Nem volt felette hatalma senkinek. Ivott és dohányzott. Rudolf, maga most egy nagyon rendes embert játszik, mondtam neki egy forgatáson, a rendes emberek pedig nem dohányoznak. Maga meg rossz, felelte, s akkor sem tette le a cigarettát. A horgászás volt még nagy szenvedélye. Ott épített nyaralót, a Lužnice partján, ahol a feleségével, aki áldott jó asszony volt, először randevúztak. Ott szokott pecázni, ha ideje engedte. Nagy szerelem volt az övéké, pedig Rudolfra egész életében szülte tapadtak a nők. Hogy szent volt, azt nem állíthatom. Volt néhány titkos útja, de a felesége minden más irányú lépését megbocsátotta. Legfontosabb filmbeli arcai közül egyetlenegy maradt csak ki a Otellóból, A hullaégető Kopfrkingel ura. Juraj Herztől, a film rendezőjétől nem kaptuk meg az engedélyt, hogy egy snittet betehessünk belőle. A lelke rajta. Hogy én melyik arcát őrzöm Rudolf Hrušínskýnek? Bennem olyannak maradt meg, amüyennek évtizedekkel ezelőtt megismertem. Ha boldog is volt, nem mutatta. Ha sérelem érte, leplezni tudta. Barátságos ember volt, de az érzelmeit mindig magába zárta.” Pasparte úr, a biográfus, aki szekérrel járja Csehországot. Az örök bohém. A kedves szélhámos. A javíthatatlan mutatványos. Antonín, a fürdőmester, a kiöregedett gavallér, aki naphosszat iszogat, kártyázik, bölcselkedik. Mesés férfiak kurblival, Szeszélyes nyár. Rudolf Hrušínský parádés alakításai. De játszott ő magyar filmben is, Kamondi Zoltán Halál- utak és angyalok című, 1991-es rendezésében. Iván, a főhős apja, aki már kifelé tart az életből. Keveset beszél, mert úgy gondolja: „Hallgatni arany, meghalni ezüst.” De még mielőtt elmenne, szavakba önti utolsó gondolatát is: ,A létezés plágium.” Ilyen volt magánemberként is. Tömören, szinte tőmondatokban fejezte ki magát. Bölcsességét sosem fitogtatta. Értéket teremtett ott is, ahol csak a kisujját kellett volna mozdítania. S tette ezt anélkül, hogy az elismerésnek akár csak a legapróbb jelét várta volna. Neki ez így volt természetes.
